Chapter Twelve

Hi! Kicsit csalódott voltam, mert csak egy(!!) vélemény érkezett az előző részhez.. nem tetszett?! Nem tudom, hogy érdemes-e folytatni. Mindegy.. itt a következő rész, jó olvasást hozzá, várom a véleményeket!

Eszter! 

Reggel Ellie Gulding éneklése keltett fel, ami a telefonomból szűrődőt ki. A szememet még mindig csukva tartva, a kezemmel kezdtem el keresgélni a zenélő dobozt. Meg sem nézve, hogy ki az, azonnal rányomtam a fogadásgombra.

- Hol vagy? Beteg vagy? – sápítozott Szonja a vonal túlsó végéből. Gyorsan kipattantak a szemeim és a telefont egy kicsit eltolva a fülemtől megnéztem az időt: 8:50. Te jó ég! Elaludtam. A szememet megdörzsölve megnyugtattam Szonit, hogy minden rendben van, nem sokára bemegyek. Oldalra fordultam és csak akkor vettem észre, hogy a mellettem lévő hely üres, Kristóf eltűnt. Bevillantak a tegnap éjszaka emlékei, és mosoly kúszott arcomra. Életem legjobb éjszakája volt!

 Az ágyból kimászva megpillantottam a tükrömön egy aprócska cetlit. „Korán elkellett mennem, nem akartalak felébreszteni. Nem sokára találkozunk. Jó légy!:)”

Vigyorogva megráztam a fejemet, a papírt egy olyan helyre raktam, hogy megtaláljam – nem fogom kidobni – és elkezdtem öltözködni.

A harmadik óra becsengetésére értem be. Ledobtam magamat Szonja mellé aki csak értetlenül nézett rám, magyarázatot várva.

- Hosszú volt az éjszakád? – viccelődött, de szerencsétlenségemre pont beletalált. Az arckifejezésemet látva azonnal leesett neki a tantusz. Szája a padlót súrolta annyira meglepődött, de csak leintettem egy „majd elmesélem” mondattal, mert belépett a tanár. Csodálkozásunkra Vera tanárnő lépett be.

- Sziasztok! Most én leszek Judit tanárnő helyett, mert megbetegedett. – ült le az asztalhoz a könyveivel – Zsófi, látom, hogy hiányoztál az első két óráról. – pillantgatott rám majd vissza a naplóra.

- Igen, holnap hozom az igazolást! – hümmögtem zavartan és próbáltam gyorsan lezárni a témát. Sejtelmesen, összehúzott szemöldökkel nézett engem majd inkább rám hagyta a dolgot, oda fordult Lacihoz meg Tomihoz és őket kezdte el szidni, mert beszakították (?!) a falat. A fiúknak a magyarázata az volt, hogy hallottak valami csipogást a falból, és azt hitték, hogy bomba(!!), ezért – persze, hogy megmentsék az iskolát – beszakították a falat a poroltóval. Vera tanárnőt nem hatotta meg a sztori és vitte is őket az igazgatóhoz..

                                                                   *

- Szóval megtörtént? – faggatott tovább Szonja a folyosón sétálgatva

- Mi történt meg? – csatlakozott hozzánk Olívia is és kíváncsi nézett.

- Kristóf és Zsófi... együtt éjszakáztak. – röhögött Szonja folyamatosan

- Hogy micsoda? – kiáltott fel Olívia, mire a folyosón lévő összes ember egyenként nézett ránk. Zavartan haladtam tovább magam mögött a lányokkal. Nem akartam semmi feltűnést kelteni.

- Zsófi! Megállnál? – kapott el a karomnál fogva Olívia és maga elé fordított. – Mi történt?

- Hát nálam aludt. – haraptam bele ajkamba és félve néztem rájuk. Olívia úgy gondolta mindig, hogy csak akkor történhet valami is, ha komoly a kapcsolat. A miénket nem nevezném komolynak.. se kapcsolatnak. Talán a múlt éjszaka után már más lesz, talán ezek után kapcsolatban leszünk. Rengeteg „talán” van, ami még több kérdést hoz elő bennem.

                                                                   ***

Egész héten ő járt a fejemben. Komolyan már kezdtem beleőrülni, hogy ennyit agyalok rajta. Állandóan azon gondolkoztam, hogy mi lesz amikor hazajön. Vajon azonnal felhív, hogy találkozzunk? Vagy még csak fel sem hív? Szinte már a leglehetetlenebb dolgok is eszembe jutottak, ami szerintem egy épp embernek nem.

A tanulás is húzósabb lett, most az érettségihez közeledve, de nekem még mindig azon jár a fejem, hogy akkor mi is van köztünk. Már nekem van elegem magamból, az is lehetséges?!

Pénteken nagy mosollyal az arcomon keltem, mert tudtam, hogy ma jön haza. Gyorsan elkészültem, megreggeliztem és elindultam a suliba villamossal.

- Mitől virulsz így? – lépkedett mellém Szoni köszönés nélkül

- Ma jön haza Kristóf. – vigyorodtam el és gondolkozni kezdtem, hogy vajon én írjak neki, vagy várjam meg, míg ő ír nekem?!

- Milyen Kristófról van szó? – szakított ki elmélkedésemből Gréti, aki teljesen felpörögve ugrált oda hozzánk. Hát pont nem neki akarom elmondani, hogy kiről is van szó, hiszen tudom jól, hogy mennyire oda van Kristófért.

- Ja.. hát, nem ismered. – hazudtam

- Óóó.. és tetszik? – érdeklődött tovább

- Valami olyasmi. – úgy sem tudja, hogy kiről van szó – gondoltam.

- Jaaj, de jó. A tied is Kristóf, az enyém is Kristóf. – fogott karon, mintha a legjobb barátnője lennék

- Hogy érted, hogy a tied is Kristóf? – erőltettem egy hamiskás mosolyt az arcomra

- Tudod, Vera tanárnő fia. Annyira aranyos. Szerintem tetszek neki. Ha láttad volna, hogy néz rám. – emelte égnek a tekintetét és mosolyogva sóhajtott

- Na, az jó! – biccentettem, de a fejemben inkább csak jót röhögtem rajta. Eszembe jutott amikor Kristóf azt mondta, hogy „úgy röhög, mint egy ló és olyan, mint egy pióca”. Inkább ráhagytam Grétire a dolgot, hadd higgyen amit akar. Gréti szinte egész nap a nyomomban járt és kérdezősködött, hogy ki is az ismeretlen srác, aki ma jön haza. Összevissza mondtam ami eszembe jutott, mire végül a történetből az lett, hogy „van egy srác, akivel egy buliban ismerkedtünk meg még nagyon régen, de nem lakik Magyarországon és most jön haza a nagyszüleihez”. Érdekes kis sztori lett belőle a végén, de legalább nem kérdezősködik többet. Órák után még a suliban kellett maradnunk, mert dobozokat pakolni. Gréti még mindig folyton a sarkamba volt és beszélt össze-vissza. Azt hittem, hogy leütöm, de persze ezt nem tettem meg, inkább csak próbáltam egy értelmes képet vágni mindenhez, mint aki nagyon figyel. A folyosón lépkedve megláttam valakit a tanári szobával szembeni fotelben ülve légzésem felgyorsult, a szívem úgy dobogott, hogy azt hittem mindjárt kiszakad, a hasamban meg ezernyi pillangó kezdett őrült módjára csapkodni. Egy szürke nadrágot viselt, fehér –kigombolt- inggel és rá pedig vett egy szürke zipzáros pulcsit. Annyira jól állt neki ez a stílus, hogy még azon is elidőztem. Önkéntelenül is hatalmas mosoly kúszott ajkaimra, mikor megláttam ott lazán elhelyezkedve a fotelben, a telefonját nyomkodva. Újra bevillantak az emlékek. Az amikor lassan hajolt fölém és édes dolgokat suttogott a fülembe, vagy amikor lehámozta rólam a ruhákat..

Magabiztosan lépkedtem felé, egy apróságot viszont elfelejtettem, méghozzá Grétit. Mikor meglátta szinte oda futott hozzá, mire Kristóf értetlenül emelte rá fel a tekintetét.

- Szia Kristóf! Mizujs? Hogy utaztál? - bombázta a kérdéseivel. Eközben Kristóf háta mögé pillantott és meglátott engem, miközben csak zavartan álldogálok és köpni-nyelni nem tudok attól, ahogy Gréti letámadta.

- Kösz, jól. – adta meg a lényegre törő,rövid mondatot Kristóf és tovább figyelt engem. Halvány mosoly kúszott át az arcomon, mire ő is elmosolyodott.

- Jajj, nézd ki van itt.. – húzott oda a karomnál fogva, Gréti – Emlékszel még rá? Ott volt a bálon.

- Még szép, hogy emlékszem. – vigyorgott. O, édes Istenem, hogy lehet ilyen ellenállhatatlan a mosolya?

- Szia Kristóf. – intettem neki, mintha tényleg csak most ismertem volna meg.

- Milyen heted volt? – kérdezte TŐLEM Kristóf, mire Gréti azonnal megszólalt.

- Jaaj, ne is mond. Nagyon hosszú. – sóhajtott hosszan, mintha neki kellett volna megépítenie a római Colosseumot.

- Neked Zsófi? – kérdezte újra. Gondolom nem akarta megbántani, hogy azt mondja, hogy „nem tőled kérdeztem”.

- Remek. Milyen volt az egyetem?

- Eltelt. Örülök, hogy itthon vagyok.

Csak ilyen alapvető kérdéseket tettünk fel, gondolom, hogy Kristóf se most akart rólunk beszélni, Gréti előtt. Úgy láttam, hogy egyre kezd zavarba jönni attól, hogy Kristóf szinte rá sem néz így ezt megelégedve hangosan megszólalt:

- Zsófi, nem azt mondtad, hogy valami Kristóf ma jön haza? – ráncolta a homlokát idegesen – Lehet, hogy már haza is jött.

Enyhén sokkot kaptam, két okból is. Az első, hogy komolyan így akart lekoptatni? A másik meg, hogy Kristóf biztos tudja, hogy róla van szó és hatalmas vigyorral az arcán figyelt engem. Zavartan pislogtam hol Grétire aki a szemével próbált őrült módjára jelezni, hogy „lépjek most már le”, hol Kristófra, aki nagyon is jól ezen a helyzeten.

- Igen, lehet. Szóval megyek is megkeresem.. vagy akármi – dadogtam, majd vettem egy 180fokos fordulatot és elindultam a kijárat fele. Mikor kiértem a friss levegőre elröhögtem magam. Nem is éreztem magam zavarban az imént történtektől, inkább csak vicces volt. Elindultam a villamoshoz ami két utcányira volt a sulitól. Annyira örültem, hogy végre láthatom őt, hogy megint itthon van, nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Pár perccel később egy fekete Audi a6-os (ezt csak azért tudom, mert apa autómániás, szó szerint) lassított le mellettem és lehúzta az én oldalamon lévő ablakot.

- Úgy hallottam Kristóf hazajött. Még mindig őt keresed? – nevetett Kristóf folyamatosan, én pedig idétlenül vigyorogtam rá.

- Nem, már megtaláltam.

- Gyere, szállj be. – intett, én pedig szó nélkül engedelmeskedtem és bepattantam az anyós ülésre.

- Hol hagytad Grétit? – szórakoztam vele. Ő csak egy „ne, ne kezd el” arccal válaszolt.

- Mikor értél haza? – rápillantott az órájára és megrántotta a vállát

- Kábé fél órája. – értetlenkedve néztem rá, hiszen most találkoztunk a suliban, legelőször oda ment volna? – Először a suliba mentem. – válaszolt ki nem mondott kérdésemre. Lehet, hogy miattam jött? Aztán eszembe jutott, hogy biztos nem, hanem Vera tanárnőhöz. Nem akartam már erről többet faggatni, mert féltem, hogy csak rosszul jövök ki belőle.

- Mi volt ez a Kristófos dolog? – fordult felém egy pillanatra, a szemét levéve az útról.

- Jaa, semmi. Csak nem tudtam, hogy rázzam le és kitaláltam, hogy van egy Kristóf, aki külföldről jön haza.. – csavartam zavartan az egyik tincsemet

- Megtaláltad a papírt amit írtam? – kérdezte

Egy aprót bólintottam, és belül esőtáncot jártam, hogy nem felejtette el, hogy mi is történt.

- Megiszunk valamit? – kanyarodott le az egyik kávézóhoz

A kávézóhoz egy alacsony nő sétált oda hozzánk és a kezünkbe nyomott egy-egy itallapot.

- Mit hozhatok? – kérdezte miután szemügyre vettük az ajánlatot

- Én egy jegeskávét szeretnék. – feleltem, és vissza is adtam az itallapot

- Nekem is megfelel a jegeskávé. – biccentett a pincérnő fele Kristóf

- Reggel miért nem ébresztettél fel?

- 6-kor keltem, hogy elérjem a vonatot. Nem akartalak felébreszteni. Olyan édesen aludtál! – húzta mosolyra a száját, mire én szégyenlősem lehajtottam a fejemet. Kihozták a jegeskávénkat, közben Kristóf mutatott pár képet amik itt-ott készültek a telefonjával.

- Héé haveer! – sétált oda hozzánk egy magas, szőke hajú, szép arcú srác és „lepacsizott” Kristóffal.

- Hello! Hát te? – kezdtek el beszélgetni

- Beugrottam egy kávéért. Kihez van szerencsém? – fordult felém, és végig mért, tetőtől-talpig. Mielőtt megszólalhattam volna Kristóf belevágott a szavamba.

- Csak egy ismerősöm. – legyintett. A mai nap sokkjai közül ez volt a legfurább. Csak egy ismerős?! A srác érdekesen figyelte Kristóf reakcióját, ahogy csak én.

- Kiss Marcell. Kristóf haverja. – nyújtotta kezét, amit illedelmesen megráztam

- Hámory Zsófi. Csak egy ismerős. – húztam ki az „ismerős” szót

- Hát.. én megyek is. Később beszélünk. Sziasztok! – köszönt el tőlünk és le is lépett. Nem bírtam türtőztetni magam, nagyon rosszul esett amit mondott, és ahogy mondta.

- Csak egy ismerősöd vagyok, mi? Akit elviszel ide-oda, lefekszel vele, aztán meg lerázod ugye? – fakadtam ki magamból

- Zsófi, 7 évvel fiatalabb vagy nálam, mit hittél? Az anyám osztályába jársz. Van köztünk hét év, azt ugye tudod? – nem is hittem el, hogy ez Kristóf. Egész végig így gondolta, csak leakart fektetni. Se szó, se beszéd nélkül felkaptam a táskámat és indulni készültem. Még gyorsan kikaptam a zsebemből egy ezrest, lecsaptam az asztalra és kiviharoztam a kávézóból. A könnyeimmel küszködve sétáltam az utcán hazafele.

- Állj már meg! – kapott a karom után Kristóf. Kikaptam szorításából a kezemet és mintha nem is hallanám mentem tovább.. vagyis mentem volna tovább, de elállta az utamat.