Chapter Eleven

Csoki! Bocsi. Szóval, gondolom észrevettétek, hogy megváltozott az oldalnak a kinézete. Végre valahára van egy fejlécem.. mit gondoltok róla?! A részt biztos rövidnek fogjátok találni, sorry. Várom a véleményeket!:)
Öleléés<3!

- Azt hiszed egy virágcsokorral kiengesztelsz? – ráncoltam a homlokomat, nagyon komolyan, közben pedig próbáltam elrejteni mosolyomat.

- Az igazság, hogy egy vacsorát is terveztem. – röhögött fel zavartan. Elmosolyodtam kijelentésén és megöleltem. Semmi csók, vagy puszi, csupán egy ölelés. Nem hullok úgy az ölébe, mert most már végképp nem tudom, hogy mi van velünk. Talán mégis akar valamit tőlem, vagy megint beképzelem magamnak?

- Este nyolcra itt vagyok érted. – kacsintott majd távozott a boltból. Megvártam amíg elhajt az autójával majd csak azután kezdtem el ugrálgatni. Annyira örültem neki, hogy akkor „szent a béke” , hogy egész délután amíg a boltba voltam megállás nélkül vigyorogtam. Az életkedvem teljesen visszajött, és alig vártam már az estét. Anya hatra, mire zárni kellett még mindig nem ért vissza, ezért én zártam be, majd azonnal szaladtam elkészülni, hogy mire jön Kristóf készen legyek.

Megmostam a hajamat és kivasaltam, majd oldalt felfogtam hullámcsattal, hogy ne lógjon a szemembe. A választásom egy halvány rózsaszín térdfölé érő ruhára esett, amire felvettem még egy szürke bőrdzsekit.

A szememet kihúztam, szempillaspirált kentem fel, egy kis pirosítót, majd szájfényt. Befújtam magamat a Cristina Aguilera parfümömmel, a fülembe egy lógós gyöngyfülbevalót raktam be. Még felvettem a szintén halvány rózsaszín platformos cipőmet és késznek nyilvánítottam magamat. Anya 8 előtt egy pár perccel toppant be és nagy szemekkel bámult rám.

- Hát te? Miattam így kicsípted magadat? – poénkodott, miközben az asztalra pakolta a szatyrokat, amiket persze én nem bírtam ki, hogy ne nézzem át őket. Az összesbe csak kaja volt, meg egy pár dolog ami kell a virágboltba.

- Az a helyzet, hogy Kristóf elhívott vacsorázni.. – pillantottam rá félve, mire rám nézett és felsóhajtott

- Nem úgy volt, hogy most akkor nem vagytok jóban? – kérdezte értetlenül

- Hát.. de.. de ez hosszú és már itt is van értem. – hallottam meg a kocsi hangját, mire azonnal felpattantam a székről és az ajtó fele vettem az irányt. Aztán visszafordultam. Anya az egyik szemöldökét felhúzva nézett, hogy mi bajom van nekem. Azért fordultam vissza, hogy ne higgye azt, hogy én már az ajtóban lesem, hogy mikor jön már meg..

Becsengetett én meg szerintem, mint a világ leglazább embere oda sétáltam az ajtóhoz és a táskámat felvéve kinyitottam az ajtót. Aztán amikor megláttam őt.. Kék ingben volt felül nem teljesen begombolva, és egy egyszerű farmerben. Amikor megláttam próbáltam leplezni, hogy mennyire ámulatba ejtően jól nézett ki.. és ő most velem fog vacsorázni, velem!! A pulzusom az egekben volt, a légzésem felgyorsult, és minden erőmmel azon voltam, hogy nehogy itt elájuljak.

- Szia! – mért végig a szemével – Gyönyörű vagy!

- Köszönöm! – pirultam megállás nélkül

- Mehetünk?

- Persze! – csuktam be magam után az ajtót majd egy mélylevegő után biztosan lépkedtem le a lépcsőn a kocsihoz. – Hova megyünk? – érdeklődtem még mindig vigyorogva

- Szereted az olasz kaját?

- Igen! – csillogtak a szemeim

- Akkor szeretni fogod ezt a helyet! – kacsintott. Az út további részében inkább csak a rádiót hallgattuk. A hely ahova megérkeztünk kívülről nagyon csendesnek tűnt. Olyan volt, mint egy faház. Aztán amikor beértünk leesett az állam. Rettentően szép volt belülről. A falak barnaszínűek, rajta aranyszínű indákkal. Az asztalok ízlésesen elhelyezve, megterítve. Kristóf odavezetett egy asztalhoz, a sarokban, gondolom az volt nekünk lefoglalva.

- Fantasztikusan néz ki ez a hely! – ámuldoztam tovább

- Itt a legjobb az olasz kaja, vagyis szerintem.

Egy pincérnő sietett oda hozzánk és a kezünkbe nyomott egy-egy étlapot.

- Mit hozhatok inni? – pillantott ránk, vagyis inkább csak Kristófot bámulta. Nem is csodálkozom rajta, hogy minden lányt levesz a lábáról, már csak a megjelenésével.

- Zsófi? – szakított ki Kristóf a gondolkodásomból

- Ööm.. vizet. – nyögtem – Szénsavas ásványvizet.

- Holnap mész vissza? – kérdeztem, miután a pincérnő ott hagyott minket

- Igen. – bólintott

- Akkor hogy, hogy itt vagy most? Nem kéne pakolnod? Nem szeretném, ha én lennék az oka hogy nem tudsz összepakolni.

- Nyugi. Már összepakoltam. – vonta meg a vállát

- Anyukád mondott valamit? – mielőtt átgondoltam volna, kicsúszott a számon. Lehet, hogy ezt nem kellett volna..

- Kellett volna? – nézett rám értetlenül

- Hát, csak azt hittem.. vagyis tudod, hogy mondott valamit.. – beszéltem összevissza, és úgy látom élvezi a helyzetet, hogy zavarba tudott hozni.

- Nem mondott semmit. – nyugtatott le

- Én nem azért kérdeztem, csak.. tudod..

- Tudom. – mosolygott – De ha lehet inkább ne beszéljünk anyámról.

- Mikor mész holnap? – tereltem más irányba a témát

- Reggel hétkor indul a vonat. – bólintottam majd az étlapot kezdtem el szemügyre venni. Őszintén szólva nem sok olasz ételt eszek, így nem tudtam megállapítani, hogy melyik finom és melyik nem.

Régen éreztem magam ilyen jól magam bárkivel is. Egész este be nem állt a szánk, rengeteget beszélgettünk. Szerettem hallgatni ahogyan mesél. Nem volt az a „csak magáról beszél, semmit nem kérdez tőlem” érzésem. Mindig kérdezett valamit, és úgy láttam, hogy tényleg érdekli az amit mesélek neki. Meglepetésként ért, hogy milyen laza, de egyben milyen komoly is tud lenni. Szinte ámulattal hallgattam ahogy beszél. Egyszerűen a szememet is nehéz volt levennem róla, mintha hipnózisban tartott volna.

                                                             *

A házunk elé érve leállította a kocsit és engem kezdett fürkészni szemeivel.

- Köszönöm a vacsorát! – szólaltam meg. Nem szólt semmit, csak közelebb hajolt hozzám és ajkait az enyémre nyomta. Meglepett hirtelen mozdulata, de azonnal reagáltam. Egyik kezemet a hajába csúsztattam, úgy próbáltam közelebb húzni magamhoz. Belemosolygott a csókunkba. Mohón téptük egymás ajkait, mintha ez lenne az utolsó. Levegő hiánya miatt muszáj volt elválnunk. Bele néztem gyönyörű kék szemeibe amik vágytól csillogtak, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akarok csóknál többet..

- Gyere be! – ziháltam, és kipattantam a kocsiból. Kihalásztam a táskámból a kulcsot és a zárba akartam beledugni, de annyira remegett a kezem, hogy mindig mellé sikerült. Amíg a kulccsal szerencsétlenkedtem Kristóf is leparkolt és kiszállt a kocsiból. Kezeit derekamra csúsztatta és nyakamat kezdte csókolgatni.

Nehezen – de annál nagyobb sikerrel - betántorogtunk a szobámba. A Hold fénye beszűrődött a szobámba így tökéletesen kitudtam venni minden arcvonását. Neki tolt az ajtónak, lehúztam a ruhámnak a cipzárját ami azonnal a földre hullott, de egyáltalán nem érdekelt. Már csak fehérnemű volt rajtam, róla viszont egy ruhadarab sem hiányzott, így én is felbátorodva kibújtattam ingjéből,  aztán a nadrágjának az övét céloztam meg.

Gyengéden csókolgatta a nyakamat, és mindig egyre lejjebb ment. A combomnál felkapott, én a dereka köré kulcsoltam lábaimat és az arcát kezdtem csókolgatni mindenhol, a száját direkt kihagyva. Leterített az ágyra és fölém magasodott…