Chapter Nine

Hey! köszönöm az előző részhez a komikat, FANTASZTIKUSAK VAGYTOK! A rész "light"-os lett, nincs is több hozzáfűznivalóm. Kellemes Olvasást! :)
Ölelééés<3!

- Mi a fenének van telefonod, ha nem veszed fel soha? – ordított velem Olívia a telefonba. Egy picit eltartottam a telefont a fülemtől, ameddig kiordibálja magát, majd amikor abbahagyta visszaraktam.

- Ne haragudj, nem voltam itthon. – mondtam normális hangon. Szombaton nem volt kedvem beszélni senkivel, ezért csak másnap hívtam vissza Olíviát.

- Hol voltál? – kérdezte sejtelmesen

- Ömm.. Kristóffal, meg Kristófnál.. – hunyta be a szemem, mert tudtam, hogy mi fog most jönni.. és nem is tévedtem. Azonnal elkezdett sikongatni, aztán meg kábé öt percig csak a kérdéseket rakta fel.

- Figyelj. Ez nem telefon téma, nem akarsz inkább találkozni? – dörzsöltem meg a homlokomat

- Ennyire lefárasztott, hogy alig élsz? – röhögött fel jóízűen

- Haha. Nem. Na, akkor 2 óra múlva a Starbucks-ban találkozunk.

- Rendicsek. Felhívom Szonit is. – teljesen felpörgött attól az egy mondattól, én meg csak fáradtan bólogattam, amiből persze ő nem látott semmit, majd egy „jó, akkor majd beszélünk” mondat után leraktam és elmentem fürödni. Magamra kaptam egy farmer csőnadrágot egy egyszerű lila pólóval és rá pedig egy kardigánt.

Leérve, anyát – aki tegnap érkezett meg, hulla fáradtan, szóval most még nem is beszéltünk annyit – nem találtam sehol, ezért csak hagytam neki egy papírt, hogy elmentem itthonról.

Kint gyönyörűen sütött a nap, az égen egy felhő sem volt található,jó érzés volt az ég felé emelni a fejemet egy kis D- vitaminért. Az embereknek is jobb kedvük volt, rengeteg voltak az utcákon, egyszerűen a jó idő kicsalogat mindenkit. De ennek ellenére nekem még egyáltalán nem volt jó a kedvem, még mindig Kristófon rágódtam és szinte egész éjszaka nem aludtam emiatt semmit. Persze, megint én voltam a hülye, mert mégis hogy képzeltem, hogy ő akarna valamit tőlem, hiszen én még csak egy kis „taknyos” vagyok az ő szemében, de mégis annyira éreztette velem, hogy akar valamit.. Zsófi, hogy te milyen naiv vagy!

Felszálltam a villamosra és onnan egészen végig mentem a West End- ig. Mire én odaértem a lányok már ott is voltak. Oda mentem a pulthoz kértem magamnak egy karamellás capuccinot majd csatlakoztam a csajokhoz.

- Végre már, hogy ideértél! – öleltek át mindketten

- Mi újság? – néztem rájuk teljesen normálisan, mire ők lefagyott arccal meredtek rám. – Mi az? – ráncoltam a homlokomat.

- Még te kérdezed, hogy „mi újság”? Inkább te mesélj! Látom hosszú éjszakád volt! – vigyorgott perverzül Szonja, mire én csak gúnyosan elmosolyodtam és belekortyoltam a forró cappucinomba.

- Teljesen félreértettem a dolgokat, és annyira átverve érzem magamat. – csaptam bele a közepébe, a lányok meg csak némán bámultak

- Az elejétől, ha lehet! – kérleltek. Fél órán át meséltem, hogy mi volt, szinte mindent szóról-szóra, néhány részletet többször is. Kifulladva dőltek hátra a székbe és vártam, hogy hátha lesz valami jó tanácsuk. Szonja csak elhúzta a száját és elmélkedett az előbb hallottakon, Olívia pedig rácsapott egy aprót az asztalra(?) és kihúzva magát elkezdett beszélni.

- Figyelj! Az, hogy ezt mondta, ez nem csak azt jelentheti, hogy csak egy „pótlék” voltál. – csinált macskakörmöt – Azt is jelentheti, hogy már nem is gondol a másik lányra, mert már csak te érdekled! – bólintott biztatóan

- Mindegy! Ne is beszéljünk róla! Mi volt a bálon? – mosolyogtam rájuk, mire Szoni és Olívia egymásra néztek és szintén elmosolyodtam.

- Na.. mi lenne ha beszélnétek is?! – noszogattam őket

- Én olyan éjfél után leléptem.. – nézett rám mentegetőzően Szoni

- Olívia.. mi történt? – pillantgattam rá, mire csak elpirult. – Héééj, összejöttetek? – röhögtem fel. Mivel ő nem akart megszólalni csak Szonira néztem aki egy aprót bólintott majd szintén felröhögött. – Mesélj! Azonnal!

- háát..mikor már nem sokan maradtak, akkor mondtam, hogy megyek haza, erre ő jött, hogy hazakísér. Jó, hazakísért, aztán meg a tömbök előtt adott egy puszit a számra, amiből persze nem csak puszi lett. – pillantott felém jelentőségteljesen, én bólintottam, hogy folytassa. – Aztán ott ültünk egy ideig a padon meg ilyesmi.. Tegnap pedig felhívott, hogy nem e akarok elmenni vele valahova. – vigyorgott fülig érő szájjal.

- Ez nagyoon jó! – ujjongtam boldogan, hiszen tényleg nagyon akarta már mindenki, hogy történjen valami közte és Dávid között.

- Nem megyünk még egy kicsit körülnézni? – kérdezte Szonja, beleegyezően bólintottunk és miután elfogyasztottuk az italunkat megnéztünk egy pár boltot. Végül másfél órát töltöttünk a plázába, és vettem magamnak egy felsőt a Bershkában.

- Ez de jól néz már ki. – ámuldozott Szonja az egyik póló láttán

- Próbáld fel! – nyomtam a kezébe az anyagot, ő pedig a lépteit megszaporázva besietett egy próbafülkébe.

A nyakláncokat néztem az egyik üzletben amikor megcsörrent a telefonom. Biztos voltam benne, hogy úgy is csak anya az, hogy hol vagyok már, ezért meg sem nézve, hogy ki hív felvettem.

- Szia! – köszönt bele.. Kristóf. Döbbenetemben kiejtettem a nyakláncot a kezemből, de szerencsére semmi baja nem lett

- Szia. – köszöntem hűvösen. Eredetileg úgy terveztem, hogy ha hív akkor sem veszem fel a telefont, de ez a terv nem jött be.

- Otthon vagy? – kérdezte, nekem pedig a gyomromban lévő pillangók újra feléledtek. Tényleg próbáltam rá nagyon haragudni, de valahogy nem megy.

- Nem, eljöttem a lányokkal találkozni.

- Értem.

- Csak ennyit akartál? – kérdeztem bunkón, amit aztán már meg is bántam. Pedig nem kéne, hiszen ő is megbántott.

- Ja.. csak ennyit. Na akkor nem is zavarlak tovább. Páá. – köszönt el már ő is komoran, majd egy „szia” után kinyomtam. Nem tudom miért, de olyan bűntudatom volt, hogy így beszéltem vele, hogy egy percre elgondolkodtam rajta, hogy visszahívom és bocsánatot kérek tőle, még szerencse, hogy ott volt Olívia és Szonja.

- Te normális vagy? Dehogy hívod vissza! Hadd gondolkodjon rajta, hogy mi bajod is lehet. – mondta határozottan és szigorúan

- Ijj.. mennem kell. – nézett rá az órájára Szonja – Anyának megígértem, hogy fél hétre otthon vagyok.

- Okés. Holnap találkozunk. Puszii. – búcsúzkodtunk el egymástól

- Ide még menjünk be, aztán mehetünk mi, jó? – állt meg Olív a New Yorker előtt, én biccentettem majd még körbe jártuk azt is.

- Kocsival vagyok. Hazaviszlek. – mondta a vásárlás után. Semmi kedvem nem volt villamosra szállni megint így boldogan elfogadtam az ajánlatot.

- Köszi, hogy elhoztál és hogy sikerült jobb kedvre derítened. – öleltem meg, amikor leparkolt a házunk előtt.

- Mire valók a barátok? – mosolygott rám. Gyorsan kipattantam a kocsiból és befele igyekeztem.

- Megjöttem! – kiáltottam a folyosóról, majd miután levettem a cipőmet elkezdtem anyát keresni.

- Hazaértél? – derült fel

- Igen. Mit csinálsz?

- Mindjárt vacsorát. Nem akarsz segíteni?

- De. – biccentettem. Anyával egész este beszélgettünk, elmeséltem neki, hogy mi is történt a héten.. egy pár részletet kihagyva. Ő csak megértően bólogatott és hallgatott engem, miközben hosszas regélésbe kezdtem..