Chapter Five

Hey! Újra itt vagyok, meghoztam az ötödik részt! Köszönöm szépen, hogy szántatok rá időt és elolvastátok, majd írtatok véleményt, örülök az új feliratkozónak is!:) Remélem, hogy ez a rész is tetszeni fog! Várom a véleményeket, iratkozzatok fel! 

Öleléés<3! 

Miután bepakoltunk a kocsiba elindultunk a suli tornaterme felé.

- Várj csak.. – kaptam hirtelen észbe. Kristóf egy pillanatra rám kapta a fejét az útról és érdeklődve nézett rám.

- Mi az?

- Már fél kilenc van. Nem lesz már ott senki és hogy megyünk be akkor?

Kristóf ki vette a zsebéből a kulcsokat és meg lóbálta előttem.

- Hát így. –mosolygott rám szemtelenül.

- Ahaa, tehát neked még kulcsod is van. – bólintottam elismerően

- Tudtam, hogy el fog húzódni az edzés és elkértem anyától. – válaszolta le sem véve a szemét az útról.

  Kristóf leparkolt a suli előtt majd miután kinyitotta az ajtókat elkezdtük behordani a virágokat a tornaterembe, ahol már – ahogy gondoltam – senki nem volt. A terem már szépen fel volt díszítve. A kék és fehér színt választották és minden azzal van összhangban. Olyanok a lufik, a szék húzatok, az asztalon lévő terítők, és a felállított színpad is ezekkel a színekkel volt bevonva.

- Egész jó lett a hely! – néztem körbe.

- Ja, nem rossz. – pillantott ő is körbe.

- Annyira nem tetszik, ugye? – kérdeztem. A reakciójából ítélve nincs oda érte. Ő is újra körülnézett majd megszólalt.

- Amikor a mi bálunk volt akkor is ilyen volt. – rántott vállat. – Érdekes, hogy ennyi év alatt szinte semmi nem változott. Az embereket kivéve. – gondolkodott el. Körbe sétálgattunk a teremben, mintha valami olyan helyen lennénk ahol még soha nem jártunk. Amíg Ő a régi dolgokon gondolkodott addig én a gyomromban lévő pillangókat próbáltam lenyugtatni.

- Sokszor úgy beszélsz mintha már legalább ötven éves lennél, én meg tíz. – fordultam felé.

- Mert tényleg fiatal vagy még, kislány. –azzal a kisfiús pimasz mosollyal pillantott rám, én pedig szúrós szemekkel néztem rá.

- Azt mondod, hogy kislány vagyok? – bólintott – Miért?

- Nem tudom. Még nagyon fiatal vagy hozzám képest.

- Huszonnégy éves vagy ember, nem 50.– röhögtem el magam.

- Jó, de te akkor is tényleg fiatal vagy hozzám. – na várjunk csak egy picit. Miért mondja ezt? Csak azt mondogatja, hogy „fiatal vagy hozzám”. Ő azt hiszi, hogy nekem tetszik? Jó, mondjuk ez igaz, de akkor sem tudhatja meg soha. Soha!

- Te most miről beszélsz? – kérdeztem döbbenten.

- Semmiről. Csak mondom.

- Van még egy koszorú, azt behozom. – tereltem el a témát, mert már kezdett kínossá válni a dolog. A kocsiból kivettem még azt az egy koszorút és oda raktam a többihez. Mikor éppen hogy megfordultam lekapcsolódtak a lámpák. A hirtelen rám nehezedő sötétségtől megijedtem. Semmitől nem félek úgy, mint a sötétségtől.

- Kristóf, ne csináld már! Kapcsold fel a lámpákat! – kérleltem.

- Keress meg! – hangzott a –meglepő- válasz.

- Poénos vagy. – vágtam egy grimaszt, de a sötétbe biztos, hogy nem látta.

- Na, gyerünk. Hajrá! – nógatott.

- Most komolyan azt kéred, hogy keresselek meg? – röhögtem fel. Már nem is féltem inkább csak jót szórakoztam rajta. – Az előbb azt mondtad, hogy én milyen kicsi vagyok- utánoztam őt.

- Hideg.. – kerülte ki az előbbi mondatomat. Összevissza mentem mindenfele, sokszor megbotolva valamiben. Ááuucs.

- Hallod, de az úgy nem ér, hogy te is mozogsz. Maradj egy helyben! – parancsoltam rá.

- Nem leszek szemét és most már itt maradok ahol vagyok. – még a hangjából is megtudtam ítélni, hogy mosolyog. – Langyos. – röhögött fel újra. Aztán a semmiből már csak két kart éreztem magam körül.

- Megvaagy! – kiáltottam fel boldogan.

- De segítettem. – mondta nálam halkabban. Másodpercek múlva is még éreztem a két kart magam körül összefonódva. A vak sötétben csak álltunk egymás előtt, annyira közel, hogy éreztem a parfümjét és a mentolos fogkrémjét is.

- Igen, mondhatom hatalmas segítség, hogy leoltod a villanyt és azt mondod, hogy keresselek meg. Szegény kislábujjam csoda hogy még egyben van. – nevettem.

- Ohh.. szegény. – utánozott most ő engem amitől csak még jobban nevettünk. Nem értettem most ezt a helyzetet.. Akkor most csak így állunk és ennyi? Nem történik semmi? Te jó ég! Mit is gondoltam én? Valószínű, hogy ha történne is most köztünk valami az neki semmit nem számítana, én meg nem akarok könnyű prédának tűni vagy bármi hasonló.

- Mennünk kéne. – bújtam ki karjai közül és hátat fordítottam. A kijáratot kezdtem el keresni.

- Másik irány. – mondta gúnyosan. Kinyitotta az ajtót, így bejutatva egy kis fényt, ami elég volt ahhoz, hogy tudjam a kifele utat. Némán sétáltunk egymás mellett az autóhoz. A hirtelen történő hangulatváltozását nem tudtam hova rakni. Inkább nekem kéne rá haragudnom, hogy azt hiszi, hogy azért mert én fiatalabb vagyok nála még hülyébb is.

- Most mi van veled? –néztem rá értetlenül.

- Semmi. – adta meg a tömör választ. – Tudtam, hogy még fiatal vagy. – röhögött fel erőltetetten.

  Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, talán már elegem lett, hogy folyton ezen a „fiatal vagy” dologra van rá kattanva és csak meg akartam neki mutatni, hogy ez nem úgy van. Egy kicsit úgy éreztem, hogy ha most nem teszem meg akkor lehet, hogy örökre bánni fogom. Ugyan akkor tudtam, hogy most olyan dolgot teszek ami talán nem is olyan helyes, de akkor abban a percben nem érdekelt. Az égvilágon semmi nem érdekelt. Közelebb hajoltam hozzá és amikor láttam, hogy nem húzódik el, csak ő is közelebb jön, az egyik kezemmel megfogtam a tarkóját picit közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam. A hasamban lévő pillangók őrült módjára csapkodtak és az egész testem beleremegett. Nem húzódott el, nem tolt el magától, visszacsókolt.

Aztán észbe kaptam. Ez tényleg én vagyok?! Én vetem rá magam a pasira? Totálisan elment a józan eszem!! Elhúzódtam tőle és próbáltam nem kimutatni, hogy milyen zavarban vagyok.

- Lehet, hogy tévedtem.. – indította be a kocsit. Nem akartam megkérdezni tőle, hogy mire gondol. Semmi kedvem nem lett volna ebbe a témába belemenni.

Visszafele csak a rádiót hallgattam és kifele nézve figyeltem a várost. A házunk előtt leparkolt majd szemeit rám szegezte.

- Köszi még egyszer, hogy segítettél, meg hogy haza is hoztál. – tekergettem az ujjam körül egy hajtincset zavaromban.

- Igazán nincs mit. – mosolygott rám.

- Hát.. akkor majd biztos találkozunk. Szia. – köszöntem el, majd kiszálltam a kocsijából és vissza se nézve bementem a házba.

 Mikor beértem a házba akkor tértem magamhoz… én komolyan megcsókoltam?