Chapter Twenty-sixth

Heyho! Újra itt, jó sok idő után.. megint. Sajnálom a csúszást, de egyszerűen nem jön/jött az ihlet, és akkor gáz van. Köszönöm a kommenteket, amiket hagytatok az előző résznél, annyira jól esik. Hihetetlenek vagytok, komolyan. Nagyon szeretlek titeket. (L) 
Várom őket most is, remélem elnyeri a tetszéseteket.
Kellemes ünnepeket és sok locsolót nektek!
Öleléés <3

Szerettem volna elhinni azokat a szavakat, amiket mondott, de egyszerűen nem ment. Annyira bennem volt az a kép amint ők ketten együtt vannak. Pár percig csak ott álltunk az utcán, ő gyengéden a hajamat simogatta és bár tudom, hogy azonnal ki kellett volna szakadnom az ölelésében de nem ment. Mintha a lábam betonban állna, egyszerűen csak álltam ott, a fejemet a mellkasának döntve és szívtam be az ő illatát, talán most utoljára állunk így itt. Talán soha többet nem tudom majd megölelni és soha többet nem nézhetek így bele mélykék szempárjába. Lassan léptem egyet hátra, kimászva öleléséből, letöröltem az arcomon végigfolyó könnycseppet és felnéztem rá.

- Zsófi, én nem feküdtem le vele. – mondta hirtelen, nekem meg a szemeim szinte kiugrottak.

- Kristóf most már nem kell hazudj. – ráztam meg fejemet, le sem véve még mindig arcáról a szemem.

- Nem hazudok! Nem feküdtem le vele. Ezt akartam neked elmondani a múltkor amikor kidobtál. – magyarázta

- Akkor mi történt? – kérdeztem tőle kíváncsian.

- Elmentem hozzá. – dőlt neki a kocsija oldalának – Nagyon ki volt bukva, mert valami pasi szakított vele, aztán megcsókolt. Nem én őt, hanem ő engem. Hidd el semmi olyan nem történt, én elhúzódtam tőle és mondtam neki, hogy van barátnőm, aztán elmentem. – amikor kimondta, hogy „barátnőm” a szívem őrületesen kezdett el kapálózni, az egyensúlyom egy pillanatra megingott, de próbáltam nyugton maradni. 

- Aha, és másnap?

- Vasárnap éjjel totál részegen felhívott, beszélni is alig tudott, szóval a fél éjszakám azzal ment el, hogy őt keressem. Aztán hazahoztam hozzánk, mert nem akartam, hogy az anyjáék teljesen kiakadjanak rá. Lefektettem a vendégszobánkba, és délig teljesen ki volt dőlve. Mikor te jöttél, akkor sem történt semmi. Reni elment fürödni és adtam neki egy pólót meg nadrágot.

- És csak véletlenül voltál te is félmeztelen. – még most is tisztán látom azt a képet ahogyan négy szempár bámul rám, én meg a hiányos öltözködésüket tudtam nézni.

- Zsófi, semmi az ég adta világon nem történt. Nem feküdtem le vele. – mondta határozottan és én elhittem. Elhittem azt, hogy nem történt semmi közöttük éjjel, de attól még hazudott.

- Elhiszem. – mondtam ki, most ő volt teljesen megdöbbenve – De te, akkor is hazudtál nekem. Kristóf, azt hazudtad, hogy visszamész az egyetemre és még csak el sem mondtad, hogy megcsókolt. – fordultam el tőle, majd megint hátrafordultam – Tudod, ha akkor este elmondtad volna, hogy megcsókolt téged, még talán nem is haragudtam volna, hiszen nem te csókoltad meg őt, de így… - ráztam meg a fejemet, majd kivettem a kocsiból a kulcsot amit kerestem és visszaindultam a házba. Míg kerestem az ajándékokat az emeleten, volt egy kis időm gondolkodni. Egyfajta boldogsággal töltött el, hogy nem feküdtek le, de attól még mindig nem tudtam eltekinteni, hogy hazudott nekem. Nem tudom, miért nem mondta el, miért mondta azt, hogy visszamegy az egyetemre, egyszerűen nem állt össze a kép. Megcsörgettem anyát, hogy hol vannak az ajándékok, erre ő azt mondta, hogy a virágboltban. Na jó, mi van? Az előbb – még vagy háromnegyed órája- azt mondta, hogy az emeleten. Lebandukoltam a lépcsőn, bezártam az ajtót – most elhoztam a jogsimat is, ne ő kelljen fuvarozzon-, majd elsétáltam a virágboltig, ami szerencse, hogy ott van mellettünk. A kocsiba azért még egy pillanatra bekukkantottam, hogy Kristóf mit csinál, de úgy láttam, hogy a telefonját nyomkodta, így csak mentem tovább előre. A kulcsokkal úgy látszik nincs szerencsém ma, ugyanis sehogy nem találtam meg a belevalót.

- Nem lehet igaz! Miért mindig velem történik ez meg? – kérdeztem már hangosan, mire a hátam mögött valaki felnevetett. Csodálkozva néztem hátra az ismeretlenre. Magas volt, dús szőkésbarnás haja a homlokára hullott, 100 wattos mosolya kivillant. Kétség kívül helyes srác volt, tipikusan az a srác aki után a lányok megfordulnak. Felhúzott szemöldökkel néztem őt, nem értettem, hogy mi ilyen vicces.

- Ne segítsek? – kérdezte kedvesen.

- Háát, az talán jól jönne. Egyszerűen nem tudom megfordítani a zárban. – nyomtam a kezébe a kulcscsomót. Oda lépett mellém, erős parfümjét érezni lehetett, de kellemes volt. Egyszerű farmernadrágban és ingben volt.

- Talán, mert rossz kulcsot próbáltál elfordítani benne. – nevetett fel ismét, majd kitárta az ajtót, én meg a fejemhez kaptam és már én is röhögtem.

- Csak is én lehetek.

- Amúgy Dani vagyok. – nyújtotta a kezét felém, amit viszonoztam.

- Zsófi. Köszönöm a segítséget!

Pár perce már ott beszélgettünk, amikor Kristóf jelent meg mellettem és szinte szikrákat szórt a szemeivel Dani felé. Oda állt mellém, kezeit vállamra rakta(?) és elmosolyodott. Ismertem ezt a mosolygást és nem volt őszinte. Nem értettem, hogy pontosan mit csinál, de valamiért nem szóltam rá, hogy vegye le rólam a kezeit.

- Szia, Dani vagyok. Te pedig biztos, hogy…

- A barátja. – ráztak kezet.

- Khm..khm.. – köszörültem meg a torkomat, mikor meghallottam, hogy mit mond. – A VOLT barátom. – javítottam ki. Dani nem tudta, hogy most mit is kéne mondania, és nem is csodálom, elég kínos helyzetbe hoztuk most.

- Kristóf, pont beszélgetek. – szóltam néhány szótlan másodperc után. Ő mintha csak meg sem hallotta volna, a kezeit vállamon pihentette és „szép” mosollyal bámulta Danit, de nem úgy tűnt, mintha őt ez zavarná.

- Zsófi, szerintem sietnünk kellene.

- Jó, pillanat. Előre mennél?

- Nem. – válaszolt egyszerűen, én meg kezdtem magam felhúzni. – Dani, pesti vagy?

- Igen, itt lakom a közelben albérletben, egyetem miatt költöztem ide.

- Ez szuper! – mosolyogtam rá. Kristófnak kiszaladt a száján egy „te jó ég”, biztosan „véletlenül”.

- Ha gondolod egyszer megihatnánk valamit itt a közelben. Amúgy is új vagyok még itt a közelben, lehet, hogy jól jönne egy kis útmutatás. – mosolygott rám édesen, és bár nekem nem volt az esetem, de már csak azért is igent mondtam, hogy ezzel bosszantsam Kristófot.

- Ezt komolyan gondoltad? – hüledezett Kristóf, miután Dani már hallótávolságon kívül volt.

- Igen.

- Nem is ismered. Most találkoztál vele először. Kitudja milyen alak.

- Kristóf..

- De most komolyan, kitudja lehet megakar erőszakolni egy sikátorban.

- Te jól vagy? – meredtem rá döbbenten, aztán már csak elröhögtem magam.

- Nem vicceltem Zsófi. - idegesen járkált fel alá, úgy tett mintha éppen most öltem volna meg valakit.

- Én sem. Amúgy meg nem tudom miért vagy pont TE felháborodva. Már nem járunk. – vontam meg a vállamat lazán, pedig a szívem összeszorult, amikor ezt kimondtam. Nem mondott már semmit, csak némán bámultuk egymást, egy pillanatra elfogott az érzés, hogy most azonnal rávetem magam, de végül nem tettem, csak megfordultam és tovább keresgéltem az ajándékot.

- Zsófi, sokat jelentesz nekem.. nem akarom, hogy bármi bajod essen. – hallottam, hogy közelebb lépett hozzám, próbáltam távolságtartó maradni, de egyszerűen a lábaimat se tudtam megmozgatni, mintha betonban állnék.

- Hát hidd el, hogy tudok magamra vigyázni. – mondtam magabiztosan, felszegett állal. Annyira közel állt hozzám, arcától menekülni sem tudtam, mindenhová követett tekintetével, de féltem elgyengülni. Féltem attól, hogy most itt újra elkezdek zokogni, ha belenézek szempárjaiba, féltem, hogy feladom. Nem is vele harcoltam, hanem saját magammal. Azért, mert féltem, hogy ha most megbocsájtok neki akkor újra megfog ez máskor is történni, és nem akarok már többet szenvedni. De annyira hiányzott. Annyira kimondhatatlanul, szinte minden porcikám vágyott teste közelségére, szinte beleremegtem attól, hogy ránéztem. Istenem, hogy lehet valakit ennyire szeretni?!

- Mehetünk. – emeltem fel a kulcsokat a pultról. Kristóf szó nélkül követett, nem mondott semmit az elmúlt 10 percben, csak nyomkodta a telefonját.

- Kösz, hogy elhoztál. – mondtam halkan, amint beszálltunk a kocsiba és elindultunk.

A telefonja egyfolytában rezgett, már idegbajt kaptam a hangjától.

- Látom nagyon fontos megbeszélnivalód van valakivel. – röhögtem fel erőltetetten.

- Ha érdekel… - kezdte, de azonnal félbeszakítottam.

- De nem érdekel.

Te jó ég! Egy délután alatt mennyit hazudtam. Igazából nagyon is érdekelt, hogy kivel beszél, de ezt soha nem vallottam volna be neki. Hirtelen egy nagy kanyart vett, teljesen ellenkező irányba ment, mint ahogy kellene.

- Nem erre van a gimi.

- Tudom, de van egy kis elintéznivalóm.

- Jó, akkor miért nem raksz ki itt, és innen megyek én egyedül. – mondtam kissé hisztérikusan.

- Innen egy óra az út. Csak pár perc, nyugalom.

Negyed óráig csak kocsikáztunk, a rádióban csendesen szólt a zene. Az ablakon bámultam ki, az eget sötét felhők kezdték belepni és a szél is felkapott. A telefonom rezgését éreztem meg a zsebemben, gyorsan kikaptam, de egy percre elgondolkoztam, hogy felvegyem-e. Tudtam, hogy ki fog akadni, ha megmondom hol vagyok és hogy kivel.

- Szia! – fogadtam végül a hívást.

- Hali, hol vagy? Nem találkozunk? – köszöntött Olívia boldogan.

- Hát.. hát.. most nem tudunk, de egy kicsit később de. Most nem vagyok otthon.

Eléggé ismert már ahhoz, hogy tudja valamit nem mondok el neki.

- Zsófi.. hol vagy? – hangszíne azonnal megváltozott. Lebuktam.

- Kristóffal megyünk a sulihoz. – nyögtem ki nehezen. Pár másodperc néma csönd után Olívia hallottam, hogy kifújta a levegőt majd szinte azonnal belekezdett a szidásba, miszerint nem jó ötlet, hogy megint beszélünk, csak átfog újra verni, és megint egy hónapig kileszek bukva miatta.

- Tudom..

- Zsófi! Nem tudod, mert annyira elvakít az, az idióta görény. – kiabált még mindig a telefonba.

- Remélem tudja, hogy hallom.. – szólt közbe Kristóf, aki eddig csak némán vezetett és nem szólt semmit. Akkor úgy tűnik, hogy hallott mindent. Olívia visszább vett a hangjából, gyorsan elköszöntem tőle, még mielőtt elfajulnak a dolgok, a telefont visszacsúsztattam a zsebembe. Pár perc múlva megálltunk egy motoros üzlet előtt, leparkolt az üzlet előtt, a kocsit leállította.

- Mindjárt jövök, ha akarsz, bejöhetsz. – mosolygott rám, de én csak megráztam a fejemet.

- Nem, megvárlak itt. – bólintott majd kiszállt a kocsiból, lezárta a kocsit – mintha csak félne, hogy megszökök. A csendet egy pityegés „zavarta” meg, én meg a hang irányába kaptam a fejem. A kocsiülésen hagyta a telefonját és üzenetet kapott. Mondanám, hogy is jutott eszembe, hogy megnézzem, de akkor hazudnék. Attól függetlenül nem néztem meg, ehelyett felkaptam a telefonját az ülésről és kíváncsiságból belementem a gallériába. Pár album volt csak, rákattintottam az elsőre. Tele volt a mi képeinkkel, amit még csináltunk Szegeden, szinte csak azok voltak benne. Szájtátva néztem őket, hogy lehet, hogy még nem törölte ki őket? Rákattintottam a legelső képre, ott még csak aranyosan mosolygunk a kamerába, a többi meg már kezd vicces lenni. Idiótán, kacsintgatva, óriási vigyorral az arcunkon mosolygunk rajtuk. Széles mosolyra húzódik a szám, miközben nézegetem őket, szinte minden pillanatra tisztán emlékszem. Mennyire is hiányzik ez..

Ki akartam lépni belőle, de rezegni kezdett, én meg hirtelen – teljesen véletlenül – valami mást nyomtam meg és így elindította a telefon a beszélgetést. Gyorsan odakaptam a telefont a fülemhez, hogy megmondjam a hívónak, hogy nem Kristóf vagyok, de nem volt rá időm, mert valaki hisztérikusan elkezdett üvöltözni. Eltoltam egy kicsit a fülemtől a telefont, hogy lássam, hogy ki hívja. „Reni” neve villogott a kijelzőn. Én még mindig nem szólaltam meg, de már nagyobb érdeklődéssel hallgattam a szinte üvöltő lányt.

- Végre, hogy felvetted nekem a telefont! Tudod hányszor hívtalak?! Egy rakás üzenetet küldtem már neked. Miért nem válaszolsz?? És mégis mi a franc volt a legutolsó üzeneted?? Mi az, hogy hagyjalak békén? Válaszolj már!! Én azt hittem, hogy megint lehet köztünk valami. Még mindig azt a fruskát szereted? Nem hiszem el. Szólalj már meg, ember. A fenébe is!! – üvöltözött velem, vagyis inkább Kristóffal (akart volna). De én még mindig le voltam fagyva az eddig hallottakról. Tehát, Kristóf mondta neki, hogy Reni hagyja békén? Akaratlanul is egy apró mosoly futott át ajkaimon.

- Ömm.. Kristóf nincs itt. – ennyit tudtam csupán kinyögni. Néma csönd. Még mindig senki nem szól bele, de még mindig megy a percszámláló.

- Tudod mit??! Menjetek a francba mind a ketten! – üvöltött még egy utolsót aztán kinyomott. Szépen elbeszélgettünk, érzem, egyszer még jó barátnők leszünk! Ha-ha.

Mikor Kristóf visszaért a kezébe nyomtam a telefonját, ő meg kérdőn pillantott rám.

- Hívott Reni. – válaszoltam egyszerűen. Nem is lepődött meg rajta, egyszerűen csak megrázta a fejét amolyan „ezt nem hiszem el” pillantással nézte a hívásnaplóját.

- Felvetted? – kérdezi döbbenten, én meg aprót bólintottam.

- Igen. „Jól elbeszélgettünk.” De szerintem többet már nem fog keresni. – ráztam meg a fejemet, belőle meg kitört a röhögés.

- Mit mondott?

- Igazából kábé 5 percig folyamatosan szidott téged, aztán amikor én megszólaltam, hogy „Kristóf nincs itt”, akkor elküldött a fenébe minket. - hitetlenkedve kitártam a karjaimat, hiszen én semmi rosszat nem mondtam neki.

Kristófot egyáltalán nem zavarta, hogy felvettem a telefonját, csak tovább röhögött.

- Szóval.. akkor nem is volt köztetek semmi azután sem? – fel sem mertem nézni rá, az ujjaimmal apró köröket rajzoltam a combomra zavaromban.

- Persze, hogy nem volt semmi, Zsófi. Nem is akartam tőle semmit. – az állam alá nyúlt jobb kezével és felemelte a fejemet, hogy ránézzek. – Csak te vagy az aki kell nekem.