Öleléés<3
Késő délután arra gondoltunk, hogy kimegyünk a városba
Kristóffal, csak ketten. Végül is nem voltunk még sehol sem úgy, hogy csak mi
ketten legyünk. Olyan érzés kerített hatalmába, amit ezelőtt soha nem éreztem.
Most éreztem először azt, hogy van kire számítsak, van valaki akinek igazán
nagyon fontos vagyok (persze anyán kívül). Annyira jó érzés volt, hogy ott van
mellettem, foghatom a kezét, és csak úgy sétáltunk ide-oda. Jó volt végre
kiszabadulni az állandó nyüzsgésből, ami Pesten volt.
- Min gondolkodsz? – kérdezte így felébresztve a
gondolataimból.
- Csak azon, hogy mennyire jó most itt lenni, Veled. –
megállt, szembe állt velem, és mélyen a szemembe nézett.
- Szeretlek. – suttogta majd megcsókolt,velem pedig újra
elkezdett forogni a világ. Nem szoktuk egymásnak állandóan mondogatni, hogy
„így szeretlek, úgy szeretlek”, mert mi tudjuk anélkül is, hogy mit érez a
másik.
- Én is, nagyon. – homlokát neki döntötte az enyémnek és úgy
néztük egymást pár másodpercig néma csöndben.
- Gyere, csináljunk egy képet. Alig van pár közös képünk. –
biggyesztettem le ajkaimat
- Akkor most majd bepótoljuk. – kacsintott rám, majd
elővette a telefonját és bekapcsolta rajta a fényképezőt.
Még valamennyire világos is volt, így látszódtunk is a
képen.
- Még egyet, mert ez nem lett jó rólam. Úgy nézek ki, mint
valami ufó, aki éppen most lopott el egy disznót. – húztam el a számat. Kristóf
teljesen lefagyva nézett engem, aztán hitetlenül elröhögte magát, és a karjával
átfogta nyakamat, úgy ölelt magához.
- Mindig megtudsz valamivel lepni. – rázta a fejét, még
mindig röhögve – megnyugtatlak, hogy egyáltalán nem úgy nézel ki a képen, mint
egy disznót lopó ufó. – röhögött még mindig. Így az ő szájából hangozva tényleg
viccesen hangzott ez a kijelentés. – Mellesleg láttál már ufót, ami disznót,
vagy bármi más állatot lopott volna? – kérdezte édesen rám mosolyogva.
- Jó, na, nem kell cikizni.
- Eszembe sem volt. – nyomott egy puszit a számra
kiengesztelésképpen. Elfogadtam. J
- Elnézést uram, ha megkérem, akkor lenne olyan szíves, hogy
csinál rólunk egy képet? – kérdeztem meg egy arra járó bácsikát.
- Persze aranyoskám! Csak meg kell, hogy mutasd, hogy mit is
kell megnyomni, mert tudod, az én időmben, amikor fiatal voltam, mint ti, akkor
ilyen még csak nem is létezett. – mesélte. Aranyos volt, azután még mesélt
arról, hogy mi is történt vele, a háború során, amire igazából annyira nem volt
kíváncsiak, de azért illedelmesen hallgattuk, amíg Kristóf közbe nem szólt,
hogy nekünk most mennünk kell.
A kocsiban visszanéztem a képeket – egy rahedlit csináltunk
– mindegyik mosolyt csalt az arcomra, olyan mérhetetlenül nagy boldogsággal
töltött el az egész.
- Uuuh, ez a kedvencem! – mutattam feléje a telefont. A
képen összeölelkezve állunk, én a kamerába nézek és vigyorgok, mint egy
kisgyerek, ő pedig engem néz és szintén mosolyog. Ezt a képet még a bácsika
csinálta rólunk. Annyira tetszett az összes, be is állítottam már új
háttérképnek meg hívóképnek.
- Szeretnél még menni valahova? – kérdezte tőlem, én meg
csak megráztam a fejemet.
- Nem, én már eléggé elfáradtam. De ha te még menni akarsz,
akkor menjünk.
- Én is eléggé kipurcantam.
- Holnap mikor szeretnél indulni?
- Hamar, ha lehet, mert nekem még lenne tanulnivalóm is. –
húztam el a számat szomorúan.
- Akkor 9? Az elég korán van? – kérdezte, én meg elröhögtem
magam.
- Igen, az jó.
Tudtam, hogy Kristóf nem a korán kelők bajnoka, ezért is nem
csodálkoztam, hogy a kilencet koránnak tekintette.
Mikor visszaértünk apáékhoz, apa a dolgozószobájába volt,
Betti pedig a vacsorát készítette elő. Kristóf bement a szobába, én beültem a
konyhába és beszélgetni kezdtem Bettivel.
- Apa nagyon kiakadt? – kérdeztem óvatosan
- Hát, kicsit meglepődött, új még az neki, hogy a „kicsi”
lányának fiúja van. De majd hozzászokik. Amúgy nagyon helyes fiú, és látszik,
hogy jól nevelt is.
- Igen, az. – mosolyodtam el őszintén
- És, mióta vagytok együtt? – kérdezősködött
- Egy pár hónapja. Igazából elég nehezen indult ez az egész,
a korkülönbség miatt, meg, hogy az anyja az osztályfőnököm. Szóval elég nehéz
volt, de úgy látszik, hogy most minden sínen van. Csak még most is titkoljuk.
- Titkoljátok?
- Igen, még megvárjuk a ballagást. Tudod, a korkülönbség
mindenkinek azonnal feltűnik, meg az, hogy ki-kinek a gyereke, szóval inkább
nem csinálunk plusz gondokat.
- És ez neked jó?
- Ez van, ezt el kell fogadjam. Persze, legszívesebb
mindenkinek elmondanám, de nem lehet. – hajtottam le a fejemet. – de nem
szomorkodom, mert így is boldog vagyok vele!
- Szurkolok nektek továbbra is! Nem kell semmit elsietnetek,
van időtök, fiatalok vagytok még! A suliban minden rendben?
- Lázasan készülődünk az érettségire, most minden erőmet a
tanulásba vetem, de amúgy minden oké. És veletek mi van? Jól megvagytok?
- Persze, jól meg vagyunk. Apukád elég sokat dolgozik, alig
van itthon, de azért így is megvagyunk. – mosolygott rám bíztatóan
- Örülök neki.
- Kristóf egyébként hova lett?
- Be ment a szobába, megyek is megnézem mit csinál. –
tápászkodtam fel, és egyenesen a szobába vettem az irányt.
Mikor beléptem a szobámba azonnal sokkot kaptam, és csak azt
hajtogattam, hogy „Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz!” Az ágyamon Kristóf
ült, az íróasztali széknél pedig az apám. Rengeteg helyen olvastam már, láttam
már ilyet, amikor az apa és a lány barátja „elbeszélgetnek” és általában mindig
arra lyukadtak ki, hogy az apa azt mondta, hogy „ha megbántod a lányomat,
kitépem a szemedet!” Jó, ez most elég brutálisan hangzott, de tényleg nem
akartam, hogy apám csak egy kicsit is beégessen nála. Végül, mikor kitisztult a
látásom és a gondolataimat kicsit „félretoltam”, láttam, hogy nevetnek.
Nevetnek! Várjunk csak! Miért nevetnek? Lehet, hogy rajtam nevetnek, hogy
milyen nevetségesen állok itt és bámulom őket?!
- Drágám, minden rendben? – nézett rám apa aggódva, miután
három percen keresztül meg sem mozdultam.
- Igen, persze. Hát ti mit csináltok? – túrtam bele a
hajamba.
- Csak beszélgettünk. – vonták meg a vállukat.
- Aha, értem.
- Na, jó volt beszélni. Én hagylak is titeket. – fogta meg a
vállamat, nyomott az arcomra egy puszit, majd kiment.
- Mi történt itt? – ráncoltam a homlokomat értetlenül,
miután becsukódott az ajtó.
- Csak beszélgettünk. – ismételte meg előbbi mondatát.
- De ugye nem fenyegetet meg, hogy kitépi a szemedet, vagy
bármelyik más testrészedet?
- Zsófi, mondtam már, hogy ne nézz annyi idióta filmet.
Nincsenek rád jó hatással. – rázta meg a fejét, majd odahúzott az ölébe. – De egyébként
nem. Nem mondott semmi ilyesmit. Jó fej volt.
- Hát ez fura. – fintorodtam el
- Miért is?
- Mert az én apám nem szokott „jó fej” lenni.
- De most az volt. Talán lehet, hogy tényleg nagyon megbánta
amit tett, és szeretné helyrehozni.
- Talán. – vontam meg a vállamat.
- De elég lesz most már belőle. – vigyorodtam el, ő meg
azonnal közelebb hajolt hozzám és megcsókolt.
- Gyertek vacsorázni! – kiabált Betti a konyhából.
- Zsófi, szerintem ki kéne mennünk. Már csak az kéne, hogy
apukád benyisson. Szerintem akkor elszakadna a nagy barátságunk. – motyogta két
csók között. Valamiért nem tudtam tőle elszakadni – vagyis inkább a szájától,
de miután elképzeltem a jelenetet, amint apám belép a szobába meglát minket, és
azonnal szívinfarktust kap. Kuncogva másztam le róla, és megigazítottam a
felsőmet.
Másnap reggel korábban felkeltem, hogy még tudjak valamit
segíteni Bettinek, vagy apának. De úgy látszik, hogy ők sem a korán kelők
csoportjába tartozik, így egyedül kezdtem el kicsit rendet rakni a tegnap esti
vacsora után.
A nappaliban a képeket nézegetve elfogott az a régi érzés,
hogy milyen jó is lenne még többet együtt lenni apával. Most döbbentem csak rá
igazán, hogy mennyire is hiányzik az életemből. Igaz, hogy veszekszünk sokszor
(nagyon sokszor) és lehet, hogy az agyamra megy a legtöbbször, de attól még
ugyan úgy szeretem őt, és nem szeretném elveszíteni semmi pénzért.
- Jó reggelt aranyom! Te már fent is vagy? – lépkedett be
lassan a nappaliba apa, én meg azonnal a nyakába ugrottam. A vállába fúrtam a
fejemet és csak néma csendben öleltem őt.
- Drágám, mi a baj? Történt valami? – kérdezte aggodalmasan,
és simogatni kezdte a hajamat, pont úgy, mint ahogyan régen tette. Megráztam a
fejemet.
- Nem, csak hiányoztál.
Így ültünk percekig csak csendben beszélgetve, majd mikor
összeszedtem magamat akkor kimentünk a konyhába, hogy csináljunk reggelit.
- Örülök, hogy itt voltatok, várunk titeket máskor is!
Vigyázzatok hazafele!
- Kristóf vezess óvatosan! – köszöntek el tőlünk
- Köszönünk nektek mindent! Vigyázunk, ti is vigyázzatok
magatokra, majd beszélünk még. Sziasztok! – integettem a kocsiból még utoljára
aztán elindultunk.
- Nem tudom miért mondtad, hogy olyan szörnyűek. Jó fejek
voltak mind a ketten. – mondta Kristóf.
- Igen, Bettivel annyira jól elbeszélgettünk tegnap este,
mintha nem is az a nő lenne, akit megismertem. Rossz volt az első benyomásom. –
gondolkodtam
- Rólam mi volt az első gondolatod? – kérdezte pimasz
mosollyal az arcán.
- Hát igazából, mielőtt nem találkoztam veled, csak tudtam,
hogy te is jössz az osztálykirándulásra, akkor beképzeltnek és bunkónak
gondoltalak. – húztam el a számat.
- És amikor megláttál? – ráncolta a homlokát érdeklődően,
gondolom nem tetszett neki az előbbi mondatom.
- Hm… nem tudom. – hazudtam.
- Édes, annyira ismerlek már, hogy tudom, hogy mikor
hazudsz. Szóval ki vele. Kibírom!
- Ez egy összetett dolog. – húztam tovább az időt.
- Pontosabban?
- Mindenki körbe állt téged mikor megjöttél, mint valami
sztárt, én meg próbáltam még véletlenül sem rád nézni. Mindenkivel azonnal megtaláltad
a közös hangot, mindenkit levettél a lábadról. De engem észre sem vettél. Szó
szerint. – gondoltam vissza arra, amikor nekem jött. – Aztán meg nagyon
elvoltál Grétivel.
- Aha, tehát féltékeny voltál? – vigyorgott győzedelmesen.
- Ezt így nem jelenteném ki. – vettem azonnal védelembe
magamat.
- Persze, persze.
- Komolyan mondom. Jó fejnek találtalak.
- Féltékeny voltál. – mosolygott még mindig megállás nélkül.
- És neked mi volt az első benyomásod? – tereltem a témát.
Mikor elkezdett volna beszélni megcsörrent a telefonja. A
képernyőt több másodpercig bámulta, azon hezitált, hogy felvegye-e vagy sem.
Nem tudtam, hogy ki hívja, nem is akartam tolakodó lenni, így csak figyeltem a
reakcióját.
- Szia! – tartotta a telefont a füléhez. – Mi a baj? Nem,
most nem vagyok. Miért? Szerintem ez nem.. Jó, ha hazaértem. Oké. Szia.
- Minden rendben? – simítottam végig a karján, láttam, hogy
hirtelen eléggé feszültté vált.
- Öhm, igen. Persze, miért?
- Csak mert eléggé feszült lettél. Valami baj van?
- Nem, nincs. Csak Reni hívott.
- Reni? Miért? – próbáltam a legnyugodtabbnak tűnni.
- Valami baj van. Azt mondta, majd menjek át hozzá.
- Aha, igen, értem. Nem tudtam, hogy.. szóval, hogy még most
beszéltek. – dadogtam, kezdtem én is feszültté válni.
- Nem szoktunk, csak azt mondta, hogy most tényleg nagy baj
van és hogy csak rám tud számítani. – nézett furán.
- Nem lenne gond, ha átmennék majd hozzá ha hazaértünk? –
simított végig a combomon.
- Nem, menj csak, ha baj van. – nevettem fel kissé gúnyosan.
- Min röhögsz?
- Semmin. Csak elég érdekes, hogy nem beszéltetek már mióta,
aztán hirtelen csak rád számíthat. – ráztam a fejemet.
- Ne gondolj ebbe bele semmit. Egyszerűen átugrom és
megnézem, hogy mi történt. –vonta meg a vállát egyszerűen, én viszont még mindig
nem értettem az egészet. Ha tényleg nem beszéltek már régóta, és most
váratlanul megint felbukkan, akkor tuti, hogy valamit akar Kristóftól, és
biztos nem csak beszélgetni. De az is lehet, hogy Kristóf hazudott nekem és ők
még mindig beszélnek, és most tényleg csak valami baj van. Érdekes, hogy
Kristóf azonnal „ugrik” mihelyst csak valami történt. Az ablak felé fordultam
és csak kifele nézve bámultam az utat.
- Nem hiszel nekem? – kérdezte pár perc néma csend után
- Nem neked nem hiszek, hanem neki. – nem fordultam felé,
nem akartam most ránézni. Nem azért, mert haragszom rá, hanem, mert nem akarom,
hogy azt higgye, hogy én vagyok a féltékeny barátnő, aki korlátozza őt.
- Zsófi.. – kezdett bele egy újabb mondatba, aztán elakadt.
- Igen?!
- Semmi. Felejtsd el.
Másfél óra múlva Kristóf leparkolt az utcánkban, én pedig
szedelőzködni kezdtem. Nem beszéltünk egymással túl sokat, de nem szeretném, ha
most úgy válnánk el egymástól, hogy valami nincs rendben.
- Figyelj, Kristóf. – fordultam szembe vele. – Én egyáltalán
nem vagyok azért kiakadva, mert találkoztok. Szeretném ha tudnád, hogy ez a te
döntésed, nem az enyém. Én bízom benned. Ne haragudj, ha hülyén viselkedtem. –
néztem mélyen mélykék szempárjába. Elmosolyodott, közelebb hajolt hozzám és
mélyen megcsókolt. Igen, nekem ennyi pont elég volt. Ebben a csókban benne volt
minden amit mondani akart.
- Szeretlek. – a szívem hevesebben kezdett dobogni amikor
ezt kimondta.
- Én is, nagyon. – homlokomat az övéhez támasztottam
- Később beszélünk!
- Rendben! Köszönöm, hogy eljöttél velem. – mosolyogtam rá
hálásan, majd a csomagjaimmal együtt kiszálltam a kocsiból.
- Anya! Megjöttem! – kiabáltam az előszobából, miközben
levettem a cipőmet és a kabátomat. Anya azonnal ott termett és azonnal
elkezdett faggatni, mindenről. Milyen volt az út, sokan voltak, milyen volt az
idő, milyen apáék háza blablabla..
Minden kérdésére próbáltam választ adni, bár a gondolataim
inkább akörül forogtak, hogy Kristóf valószínűleg most ott van Reninél. Nem sok
időm volt ezen gondolkodni, mert annyi tanulnivalóm volt, hogy örültem, hogy
fél 10-kor befejeztem mindent. A telefonomat is jó mélyre elraktam, senki ne
zavarjon, hogy normálisan megtanuljam az egészet.
Fél 11-kor már lefekvéshez készülődtem, amikor csörgött a
telefonom. A képernyőn Kristóf neve és egy közös képünk virított.
- Szia. – köszöntem halkan.
- Szia. Nem aludtál?
- Nem. Mit csinálsz?
- Semmi különöset, pakolok.
- Oh, értem. Mikor mész vissza?
- Holnap reggel.
- Holnap reggel? De azért találkozunk még reggel?
- Nem, mert elég korán megyek. Szóval..
- Kár. – szomorodtam el. – De minden rendben? Elég fura a
hangod.
- Minden rendben. Figyelj én most megyek folytatom a
pakolást. Aludj jól. Szia
- Oké, te is. Szia. Majd még beszélünk..
- Persze! – majd a vonal megszakadt. Nem értettem, hogy mi
történt, hiszen délután egyáltalán nem is említette, hogy visszamegy, nemhogy
még ilyen hamar. A fáradtság erősebb volt nálam, így hamar álomba szenderültem.
