Chapter Thirteen

Hey! Kicsit megkésve, de itt vagyok, plusz az új rész is!:) Köszönöm a komikat, rettentően jól estek! Itt is várom őket!:D
Kellemes Olvasást!<3

- Kristóf, engedj el. – szóltam halkan. Nem akartam semmi jelenetet az utcán, de a legjobban inkább csak attól féltem, hogy elsírom magam, azt pedig nem engedhettem.

- Hazaviszlek. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nem megyek veled sehova. Állj el előlem. Nem akarok többet beszélni veled! – csattantam fel

- Nem úgy értettem az előbbit. – próbálkozott

- Aha, persze. Olyan hülyén érzem magam. Kihasználtál. Egész végig csak erre ment ki a játék? Hogy egy éjszakára a tied legyek? Te jó ég.. hogy lehettem ekkora hülye?! – túrtam bele fájdalmasan a hajamba

- Dehogyis! Beszéljük ezt meg máshol. – kérlelt. Megráztam a fejemet. Eszembe sem volt bárhova is mennem vele. Elég volt a hazugságaiból.

- Nem megyek veled sehova, nem érted? Nincs kedvem többet hallgatnia hazugságaidat. - haragomat kezdte átvenni a düh és a csalódottság. Kikerülve őt elindultam a villamoshoz. Otthonig egy könnycseppet sem ejtettem, de mikor beléptem az ajtón úgy éreztetem, hogy nem bírom tovább, egyszerre szakadt ki belőlem minden. Lecsúsztam az ajtónál és egyszerűen csak sírtam. Nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Egyszerre volt bennem düh, csalódás, harag és vágyakozás. Igen, az én hülye eszem még mindig vágytam utána. Még így is, hogy ilyen szemét módon kihasznált engem.  

Egész hétvégén ki sem tettem a házból a lábamat. Csak bent ücsörögtem és a kedvenc filmjeimet néztem, hátha így eltudom terelni a gondolataimat, de nem sikerült. Folyton Ő járt a fejembe, még így is, hogy átvert. Hívott, gondolom, hogy az első hívás azért volt, hogy próbálja menteni a helyzetét a „beszéljük meg” dologgal, és már csak azért sem vettem fel, mert féltem, hogy aztán belemegyek és minden kezdődik előröl, aztán hívott még egyszer, az meg szerintem csak a „sajnálom, jól vagy?” hívás lett volna. A lányok is állandóan sms-ekkel bombáztak, nekik csak annyit mondtam, hogy beteg lettem. Nem volt kedvem belemenni ebbe a „mi történt? Hogy történt? Mit mondott?” beszélgetésbe.

Hétfőn reggel hatalmas karikákkal a szemem alatt ébredtem, még egy kialvatlan éjszaka, fantasztikus. Magamra kaptam egy egyszerű fekete csőnadrágot, egy szürke kapucnis pulcsival amin valami mesefigura díszelgett – érett 17 éves vagyok -. Az idő eléggé lehűlt a napokban, az eget ronda szürke felhők borították és esélyét sem láttam, hogy a Nap sugarai megmutatkozzanak mostanában. Végül is ez február végén normális volt, csak az én kedvem még jobban alábbhagyott. Ahogy kiléptem az utcára megcsapott a hideg és azonnal libabőrös lettem. Körül nézve a az utcán egy túlságosan is ismerős autót láttam meg. Azonnal tudtam, hogy ki az, de próbáltam úgy tenni, mintha nem is látnám és elindultam, a kocsit és a benne ülő személyt kikerülve. Ajtó csapkodást, majd lépteket hallottam magam mögött. Gyengéden megérintette a vállamat, így maga felé fordítva. Egy pillanatra megdermedtem amikor megfordultam és gyönyörű szemeibe néztem, de azonnal magamhoz tértem egy egyfolytában azt mondogattam magamban, hogy „csak játszani akar veled, ne dőlj be neki!”. Próbáltam keményen a szemeibe nézni, mintha nem is lenne semmi bajom. Mintha nem lett volna kész katasztrófa ez a pár nap és még csak nem is érdekelt volna amit mondott nekem.

- Szia. – köszönt csendesen és egy szomorú mosoly suhant át az arcán.

- Hello. – üdvözöltem közömbösen és felhúzott szemöldökkel figyeltem, hogy mit akar mondani. Egy ideig csak némán fürkésztük egymás tekintetét, majd végül megszólaltam.

- Nos, köszi, hogy eljöttél idáig, hogy köszönhess nekem, de én sietek. Viszlát! – fordultam meg és újra elindultam, de ezúttal már határozottan kapta el a karomat.

- Gyere velem! Beviszlek a suliba. – úgy tűnt visszatért a hangja. Egy kis csalódást fedeztem fel tekintetében, de én még mindig próbáltam magamat erősnek és határozottnak mutatni. Végül egy aprót bólintottam és a kocsijához sétáltunk. Túl naiv vagyok, tudom. De mégis szeretném tudni, hogy ő mit gondol erről az egészről, mit, miért csinált.  Kinyitotta nekem az ajtót én pedig beszálltam az anyós ülésre és bekötöttem magam. Figyeltem ahogy megkerüli az autó és ő is beszáll. Mielőtt el nem indította volna a motort, teljesen felém fordult és megszólalt.

- Figyelj.. ami a múltkor történt..

- Sietek! – vágtam közbe a mondandójába. - Tudod.. az ilyen taknyosoknak időben kell beérniük. – vágtam egy idétlen grimaszt, ahogy felidéztem amint a „taknyos” szót használta még tavaly az osztálykiránduláson. Meglepődött reakciómon és egy erőltetett röhögés után beindította a motort és elindultunk.

- Tudod, hogy milyen megalázottan éreztem magamat? Sőt, még most is úgy érzem magam, mert neked csak arra volt jó ez az egész, hogy egy kicsit szórakozhass valakivel titokban, mert ugye azt senki nem tudhatta, hogy van valami köztünk. Rohadtul átverve érzem magam. Te meg ide jössz, hogy elmondhasd mennyire sajnálod?! Hát cseszd meg! – fakadtam ki magamból a suli elé érve. Teljesen lesokkolva nézett rám, és őszintén szólva én is meglepődtem magamon, hiszen én nem vagyok az a fajta, aki csak így elkezd ordítani. A feszültség kijött belőlem, és örülök neki, hogy ezt elmondhattam. Már fojtogatott az érzés.

- Sajnálom, egy idióta voltam. – szólalt meg egy kis csend után.

- Én is. – felkapta a fejét erre a kijelentésemre. – Hülye, idióta voltam, hogy megbíztam benned. – miután kitomboltam magam jött a „sírásos rész” amit őszintén nem most akartam itt előtte. Nem akartam, hogy szánalmat keltsek benne, hogy aztán olyat mondjon ami igazából nem is igaz, csak megsajnált. Szinte mindenki most érkezett be az iskolába, én pedig próbáltam a legfeltűnéstelenebbül pillantgatni kifele. Aztán megláttam Vera tanárnőt közeledni felénk. De jó, már csak ő hiányzik – gondoltam magamban.

- Jön anyukád, nekem akkor úgy is mennem kell. – vettem a vállamra a táskámat.

- Várj. Csak egy pillanatot. – kérte. Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, de maradtam. Valamiért nem tudtam úgy haragudni rá, pedig kellett volna. Még mindig sértett voltam – és az is maradok egy ideig - , de most, hogy látom őt, hogy megint itt ülök a kocsijában és őt figyelem, ahogy lélegzik, ahogyan feszült és látszik, hogy tényleg sajnálja a dolgot. Persze az, hogy sajnálja nem azt jelenti, hogy akar is valamit tőlem. Vera kinyitotta a Kristóf felöli oldalon az ajtót, hogy lássa Kristófot, engem észre sem vett.

- Jó reggelt. Hát te hogy, hogy ilyen korán itt vagy? – érdeklődött Vera. Kristóf kicsit hátrébb dőlt az ülésbe, így rám látott Vera. Összehúzott szemöldökkel nézett engem, én pedig idétlenül köszöntem egyet. Ez azért nagyon ciki, hogy pont a 7 évvel idősebb fiával ülök itt kettesben, és már másodjára történik ez.

- Szia Zsófi. – intett Vera, mintha ez teljesen normális dolog lenne.

- Nem kéne, hogy itt mindenki lásson titeket! – rázta a fejét döbbenten. Helyeslően bólintottam, majd kinyitottam az ajtómat.

- Zsófi, kérlek még egy percre maradj! – kérlelt Kristóf. Eddig sem sokat beszélt, nem hiszem, hogy tudna mondana valami újat. Gondolom a vége úgy is csak az lett volna belőle, hogy „maradjunk barátok”, amire persze azt mondtam volna, hogy „persze, barátok maradunk”, de közben mindketten tudjuk az igazságot.

- Felesleges! – nevettem fel kissé szégyenkezve – További szép napot! – intettem nekik majd kiszálltam és hátra sem nézve besétáltam a suliba. Mindenki az osztályában volt már, egyedül az én tornacipőm hangja törte meg a folyosón lévő csendet. Néhány osztályból kiszűrődött  a tanárok kiabálása, vagy éppen a diákok nevetése. Halkan bekopogtam az osztályunkba, ahol már javában magyarázott a tanár.

- Elnézést a késésért! – néztem rá félve. Ő csak intett egyet, majd a helyemre parancsolt. Csak az anyagra koncentráltam, nem is figyeltem a többiekre. Bele kellett húznom a tanulásba. Bár nem mondanám, hogy rossz tanuló vagyok, mert mindig készülök, csak ugye az érettségi mégsem egyenlő egy témazáró dolgozattal.

- Jobban vagy már? Még mindig elég sápadtnak tűnsz. – fürkészett Szonja és Olívia a szünetben.

- Tuti, hogy beteg voltál? – nézett árgus szemekkel Olívia. Beleharaptam alsó ajkamba és félve néztem rájuk. Itt akkor kezdődhetett a „mi történt” sztori mesélése.

                                                                 *

- Készen vagy? – kopogott be a szobámba Szonja

- Igen, csak még elmegyek megcsinálom a sminkem. – sétáltam át a fürdőszobába, ahol felkentem magamra egy kis alapozót, szempillaspirált, rúzst és késznek nyilvánítottam magam. Péntek este révén a lányok rávettek, hogy menjek el velük bulizni, kapcsolódjak ki egy kicsit, mert már kezdenek tőlem megőrülni. Nem sértődtem meg ettől a kijelentésüktől, mert tényleg lehet, hogy kicsit elviselhetetlen voltam. Egész héten mint egy őrült egyfolytában csak tanultam és már előre felkészültem a jövőbeli dolgozatokra. Így próbáltam elfelejteni Kristófot, akivel hétfő óta egy szót sem beszéltem. Gondolom elment ő is az egyetemre, vagy csak simán neki is elege lett belőlem. Úgy döntöttem ideje, hogy egy kicsit szórakozzak és mindent kizárjak. Jó, persze nem azt terveztem, hogy úgy leiszom magamat, hogy ne tudjam hol vagyok. Felvettem egy fekete-fehér testhez simuló ruhát, a hajamat leengedve hagytam, így a hullámos hajam a vállamra hullott.

- Csini vagy! – dicsért meg Szonja, majd a kistáskámat a kezembe nyomva sietettet ki a házból.

Olívia már ott volt, ő Dáviddal érkezett. Már egy ideje járnak és nagyon aranyosak együtt. Igaz, hogy pont az ellentétei egymásnak, de attól függetlenül illenek egymáshoz. Már rengetegen voltak a helyszínen. A zene dübörgött és mindenfelé színes fények világítottak. Először csak letelepedtünk egy asztalhoz, rendeltünk koktélokat, aztán felmentünk táncolni. Olívia és Dávid persze együtt voltak egész este, mi meg Szonjával elvoltunk. Semelyikünk nem volt berúgva, tudtuk hol a határ. Az  I love it számnak a remixére tomboltunk, amikor egy nagyon ismerős arcot láttam meg szintén táncolni. Először azt hittem hallucinálok, de miután jobban megfigyeltem akkor vettem észre, hogy nem.. ez tényleg Kristóf. Kicsit közelebb mentem hozzá, persze csak diszkréten, mintha nem látnám őt, de ő azonnal megismert.

- Zsófiiii! Hát te itt vagy? – nézett rám fátyolos tekintettel. Csodálkoztam, hogy még tud járni, olyan részeg volt.

- Kristóf! Jól vagy? – pillantottam rá félve.

- Perszee! Buliii vaan! – ordított bele a fülembe, a hangos zene el is törpült az üvöltéshez képest. Az idő már egy óra fele járt, nem akartam, hogy bármi baja essen, így jött az ötlet, hogy akkor inkább hazaviszem.

- Kristóf! Gyere menjünk. – fogtam meg a kezét és lassan kivezettem őt a tömegből. Szóltam a lányoknak, hogy én most megyek, hívtam egy taxit, ami 5 percen belül ott is volt, gyorsan bepattantunk – vagyis Kristófot inkább tuszkoltam a taxiba. Bediktáltam a lakcímet, majd Kristóf fele fordultam. Ő is engem nézett, bár elég értetlenül.

- Olyan szép vagy Zsófi! – simított végig az arcomon. Hihetetlenül jól esett az érintése, mintha ez hiányzott volna a bőrnek is. Aztán a szomorú valóságba tértem vissza.. ő részeg. Holnapra azt sem fogja tudni, hogy én hoztam haza, szóval nem is akarok belemenni semmibe. Nincs értelme. A hatalmas házukhoz érve kifizettem a taxit, majd az ajtóhoz segítettem Kristófot. Nem akartam csengetni, sem a kulcsaival bemenni, mert a végén még azt hiszik, hogy valami betörő vagyok. Inkább elkértem Kristóf telefonját, vagyis inkább kiszedtem a zsebéből, amit Kristóf egy „Oooh, ez jó érzés” mondattal díjazta. Gyorsan megkerestem a névjegyzékében az öccsének a számát.

- Mi bajod? – szólt bele álmos hangon Zsolti.

- Szia! Én vagyok az Zsófi! Figyelj, itt állok kint a bátyáddal az utcán. Eléggé elvadult nála a buli. Lejönnél érte? – kértem meg, mire csak röhögve kinyomta a telefont. Felkapcsolta a kinti villanyt, majd nyílt az ajtó és Zsolti lépett ki egy trikóban meg egy boxerban.

- Bocsi, hogy felkeltettelek, de nem akartam csak úgy bemenni hozzátok.

Felsegítettük Kristófot, aki valamiről nagyon magyarázott, teljesen összefüggéstelenül. Levettük róla a ruhákat ágyba fektettük, majd magára hagytuk.

- Együtt buliztatok? – kérdezte miközben lesétáltunk a lépcsőn.

- Nem. Már lassan egy hete nem is beszéltünk. – haraptam el a mondat második végét – Csak láttam, hogy nagyon rosszul néz ki, nem akartam, hogy valami baja legyen.

- Köszi! Ez rendes tőled. Kérsz valamit inni? – invitált be a konyhába

- Egy pohár hideg vizet elfogadok, köszi. – mosolyogtam rá. Most tudtam csak úgy körülnézni a házban. Mindenhol modern bútorok, ízlésesen elrendezve. Nem hiszem, hogy volt egy porszem a lakásban, pedig három pasi lakik itt. Úgy látszik, hogy Vera kézben tart mindent.

- Hívok egy taxit. – vettem elő a telefonomat és tárcsáztam a taxi számát.

- Dehogy! Hazaviszlek!

- Semmi szükség rá, taxival is hamar hazaérek. – mosolyogtam rá bíztatóan.

- Szó sem lehet róla. Ennyivel tartozom. Vagyis Kristóf tartozik.

- Nem volt nagy dolog. – vontam meg a vállam

- Akkor is. Rakd el a telefonod! – utasított, én pedig hallgattam rá.