Mi újság veletek? Remélem mindenki örül, hogy itt a jó idő, még ha most kint zuhog is az eső. Tudom, tudom, megint sokat késtem, de valahogy nem jött sehogy az ihlet, és olyankor gáz van.:( DE! most itt vagyok egy jó hosszú résszel, talán eddig ez lett a leghosszabb, remélem örülni fogtok, és tetszeni fog. Ha igen, akkor örülnék egy kis kommentnek is.:) Most már Facebook-ra nagyon ritkán fogom kirakni, ha új rész van, már lusta vagyok még ahhoz is, hogy mindig bemásoljam, szóval, szerintem az oldalt is figyeljétek. ha bármi kérdésetek van, bármivel kapcsolatba írjátok meg, szívesen válaszolok rájuk (persze, ha tudom a választ :) ) Mindenkinek szép hetet kívánok! Jók legyetek, ha tudtok!
Ölelés<3
.jpg)
Reggel írtam egy üzenetet Kristófnak, de nem válaszolt rá,
gondolom még nem nézte meg a telefonját. A suliba most kocsival mentem, mert
délután el kellett menjek, hogy vegyek egy pár dolgot anyának az üzletbe.
Mihelyst beléptem az osztályterembe a lányok azonnal
letámadtak, faggatózni kezdtek, hogy milyen volt a hétvége Szegeden. Én csak
mosolyogva válaszoltam minden kérdésükre, ameddig Vera tanárnő be nem lépett az
osztályba. Leültem a helyemre, gyorsan még megnéztem a telefonomat, hátha
Kristóf válaszolt, de nem. Semmi válasz, semmi hívás. Hétfőn első óra biosz, de
a tanár megint nem tudott bejönni, azért az osztályfőnök tartotta meg helyette.
Ilyenkor még mindenki kómás, senkit nem érdekel a biokémia vagy más egyéb
dolog. Miután a tanárnő is észrevette, hogy nem sokra megy velünk, csak
lediktálta a szöveget, aztán „szabadfoglalkozást” adott ki.
- Zsófi, egy pillanatra gyere ide, légy szíves. – szólított,
én pedig becsuktam a töri füzetemet és kisétáltam az asztalhoz. – Figyelj csak,
lesz most egy alapítványi bál, nem tudnád megkérdezni anyukádat, hogy eltudja-e
vállalni a virágokat? Mi mindent fizetünk, csak jó lenne, ha összetudna
állítani pár csokrot a díszítésre, megkérdezed?
- Persze, megkérdezem, bár szerintem el fogja vállalni. –
bólintottam.
- Nagyon szépen köszönöm! – mosolygott rám hálásán. – Mondta
Kristóf, hogy jól érezte magát Szegeden. – tette még hozzá halkan, én pedig
éreztem, hogy az arcom lángokba borul, bár nem tudom, hogy miért.
- Én is nagyon jól éreztem magam vele. Kár, hogy ma visszakellett
menjen.
Az anyukája homlokráncolva nézett rám, nem értette miről
beszélek.
- Kristóf nem ment vissza. Nem is volt tervben, hogy most
visszamegy. – rázta meg a fejét, én teljesen ledöbbentem. Hazudott. Nem is ment
vissza, csak hazudott, de miért? Még mindig lesokkolva álltam az asztalnál,
aztán dadogtam egy olyasmifélét, hogy „akkor biztosan félreértettem” és
visszasétáltam a padomhoz. Megnéztem a telefonomat, de még mindig semmi. Nem
értem, hogy mi történt. Írtam neki még egy üzenetet de csak annyit írtam, hogy „majd
hívjon vissza.”
Egész nap nem írt, nem hívott, én meg kicsit kezdtem pánikba
esni. De senkinek nem mondtam semmit, próbáltam úgy tenni, mintha minden
rendben lenne, mindig azt válaszoltam, hogy „egy kicsit feszült vagyok az
érettségi miatt”, és mindenki elhitte. Órák után elmentem megvenni anyának ami
kell, majd hazafele indultam. Aztán végül tettem még egy kerülőt és Kristófék
fele vettem az irányt. Előttük leparkoltam, kiszálltam a kocsiból és miután
(nagyon) nagy levegőt vettem, bekopogtam.
Aztán.. aztán ajtót nyitott egy magas, modellalkatú, hosszú
szőke, kékszemű lány, mintha csak éppen most mászott volna ki az egyik
újságból. Kristófnak(!!) az egyik pólóját viselte, ami lecsúszott az egyik
oldalán a vállán. Rám mosolygott, és várta, hogy megszólaljak, de nem tudtam. A
szemembe könny szökött, a látásom elhalványult ahogyan a könnyfátyol „futott”
végig szememen. Pár másodperc múlva Kristóf is megjelent az ajtóban és mikor
meglátott szinte kiestek a szemei. Csak egy melegítőalsó volt rajta, a felsőtestét
semmi sem takarta. Fájdalmasan szemeibe pillantottam, majd se szó, se beszéd
nélkül megfordultam és a kocsimhoz siettem. Hallottam a lépteit, ahogy
közeledik felém, így gyorsabban szedtem a lábaimat. Egy kéz kapta el a karomat
és húzott vissza. Kitéptem karomat szorításából és hátrafele sem nézve siettem
tovább.
- Zsófi, állj már meg. – kiáltott utánam és megint
megrántotta a karomat, ezúttal már maga felé fordított. Arcomon már a könnyeim
végigfolytak, nem bírtam már visszatartani őket.
- Hagyj békén! Undorodom tőled! – szóltam vissza indulatosan
és folytattam utamat. Gyorsan bepattantam a kocsiba és azonnal beindítottam a
motort. Még egy utolsó pillantást vetettem Kristófra, aki ott állt
mozdulatlanul és figyelte, ahogy a kocsi eltávolodik. Azután viszont nem bírtam
sehogy sem abbahagyni a sírást. Félreálltam, mert nem akartam még karambolozni,
szinte semmit sem láttam ki. A könnyeim teljesen elhomályosították a szemeimet,
nem kaptam levegőt, és úgy éreztem, hogy mindjárt kiszakad a mellkasom a
fájdalomtól amit éreztem. Fejemmel a kormányhoz dőltem és csak sírtam. Hirtelen
minden emlékem vele kapcsolatosan újra előjött, és ettől csak még jobban
sírtam. Nem hiszem el, hogy képes volt ezt tenni velem. Nem hiszem el, hogy így
becsapott és hogy így kellett rájöjjek. Hazudott. Kitudja mióta hazudott nekem
a szemembe. Aztán visszagondoltam és rájöttem. Tegnap este is már furán
viselkedett a telefonban. Hallottam, hogy nincs minden rendben vele. Te jó ég!
Az a lány Reni volt!!
Miután kicsit összeszedtem magam annyira, hogy hazavezessek,
haza indultam. Otthagytam anyának a kocsit, nem is szóltam neki, gondolom majd
meglátja a kocsit a feljárón. Egyenesen a szobámba vettem az irányt és
befeküdtem az ágyba. A telefonom egyfolytában csörögött, Kristóf próbált
állandóan utolérni. Kikapcsoltam a telefonomat, eszembe sem volt, hogy
felvegyem neki. Szórakozzon csak el Renivel.
Két óra múlva még mindig az ágyamban feküdtem, és csak
sírtam. Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat, mint most. Egyszerre voltam
szomorú, dühös és teljesen megálazva éreztem magamat. Csengettek, de nem mozdultam.
Bárki is az, nem akarok vele beszélni. Mintha csak ráfeküdt volna a csengőre,
annyit nyomta. Ki kászálódtam az ágyból és lefele indultam. Kitártam az ajtót
és mikor felnéztem ott állt és szomorúan nézett engem. Azonnal be is csaptam
–volna- az ajtót, ha nem rakja oda a lábát az ajtóhoz.
- Kristóf, menj innen. – mondtam halkan, meggyötörten. Rá
sem bírtam nézni, féltem, hogy ha ránézek újra kiszakad belőlem a sírás.
- Beszélni akarok veled.
- Én nem.
- Kérlek..
- Kristóf! Hazudtál nekem, becsaptál! Hogy tehetted? – folyt
végig az arcomon egy újabb könnycsepp. Közelebb lépett hozzám, én meg eggyel
hátrébb. – Nem! Ne gyere közelebb. Undorodom tőled. Undorodom!! – kiabáltam –
Miért tetted ezt? Miért kellett így rájönnöm? Ennyit jelentettem neked? Menj
innen!
Kristóf csak szomorúan nézett engem és kereste a szavakat.
- Nagyon sajnálom. Hiba volt amit tettem. De hadd
magyarázzam meg, Zsófi, kérlek.
- Az anyádtól kell, hogy megtudjam, hogy nem is mentél
vissza. Arra nem voltál képes, hogy visszaírjál. De gondolom nagyon
lefoglaltak, megértem, hogy nem volt egy kis időd sem.
- Zsófi, ne csináld!
- Mit? Mit ne csináljak? Megbíztam benned. Érted? Megbíztam
benned, te meg megcsaltál!! – ordítottam teljesen kikelve magamból, a könnyeim
áztatták az arcomat, és az a düh, amit éreztem, csak most készült kitörni.
- Zsófi, hadd magyarázzam meg! – emelte fel ő is a hangját –
Tegnap este mikor elmentem hozzá nagyon ki volt bukva és én csak próbáltam vele
kedves lenni, gondolom ezt félreértette és megcsókolt. Aztán..
- Aztán meg csak megtörtént, mi? És aztán hirtelen csak a te
ágyadban kötöttetek ki. Nehogy azt mond nekem, hogy véletlen volt, mert
esküszöm, hogy… - és itt már nem bírtam tovább. Elfogyott a levegőm, az orrom
teljesen bedugult, és a mellkasom mindig levegővételnél csak még jobban
összeszorult, szinte fájt. Kristóf bizonytalanul felém közelebb lépett hozzám,
és én ahogy hátrébbléptem nekiütköztem a falnak. Erőtlenül néztem őt,
egyszerűen már nem volt erőm megszólalni.
- Kristóf, menj el.
- Nem. Kérlek bocsáss meg nekem. – jobb kezével kisimított
az arcomból egy tincset.
- Ha tegnap este ezt elmondod, akkor megbocsátottam volna,
mert rohadtul szeretlek.
- Én is nagyon szeretlek. Kérlek..
- Ha nagyon szeretnél, ezt nem tetted meg volna velem. –
suttogtam – Menj el, kérlek.
Arca pár centiméterre volt tőlem, fájdalmasan lehunyta a
szemét, majd nyomott a homlokomra egy hosszú csókot és kisétált. Nem csak a
házból, hanem az életemből is.
Három héten keresztül szinte hozzám se lehetett szólni. Vagy
ha kérdeztek is valamit, nem sokszor válaszoltam. Olyan voltam, mintha csak
valami zombi lennék, a szemeim karikásak voltak a nem alvástól, a világ összes
pirosítója nem lett volna elég ahhoz, hogy a sápadtságom eltűnjön. A lányok
tudták, hogy mi történt, próbáltak felvidítani, ide-oda hívtak, hogy menjek
velük, de semmihez sem volt kedvem és ezt tiszteletben tartották. Inkább a
tanulásba vetettem magamat, így legalább kicsit másra is tudtam gondolni és nem
csak Rá. Nem beszéltünk azóta, még azután hívott egy párszor és aztán abbamaradt.
Gondolom rájött, hogy semmi értelme nincsen, hogy hívogasson, úgy sem fogom
felvenni neki a telefont. Nagyon fájt, hogy ezt tette, de nagyon hiányzott..
hiányzott, hogy a mélykék szemeibe nézzek, hogy beletúrhassak a dús hajába, és
hogy megcsókoljam. Hiányzott az egész lénye. Az, ahogy megnevetett, az ahogy
hallottam őt nevetni. Hiányzott, hogy lássam a kocsiját a felhajtón
reggelenként és hogy azt mondja „hiányoztál!”.
Egyszerűen nem tudtam őt sehogy sem kiverni a fejemből,
szinte minden kis dologról eszembe jutott, pedig tudom, hogy vége van.
Csütörtökön reggel éppen, hogy beértem a terembe Vera
tanárnő, már azonnal le is támadott, hogy el vannak-e intézve a virágok szombat
estére, az Alapítványi Bálra. Bólintottam, és gondoltam, hogy ezzel be is fejeztük
a „beszélgetést”, de aztán intett, hogy kicsit húzódjunk félre.
- Valami baj van? Nem nézel ki túl fényesen. – vizsgálta az
arcomat.
- Nincsen semmi baj!
- Csak nem valami vírus lesz ez? Kristóf is szinte ugyan ez.
– a szívem összeszorult amikor kimondta a nevét. – Nem is mozdul ki otthonról,
még egyetemre sem akart most visszamenni.- magyarázta De téged sem láttalak már nálunk régóta.. – gondolkodott
- Öhm.. mi.. szakítottunk. – hajtottam le a fejemet.
- Szakítottatok? Nem is mondta Kristóf. – rázta meg a fejét
szomorúan. – De hát miért? Olyan jól megvoltatok.
- Én is azt hittem..
- Ohh, drágaságom. Gyere, hadd öleljelek meg. – húzott oda
magához és a két karjába húzott.
- Nem szeretnéd elmondani, hogy mi történt?
- Ha Kristóf elszeretné, akkor elmondja. Én nem igazán
szeretnék róla beszélni.
- Jó, persze, megértem! – bólintott.
Hétvégére csak alvást terveztem, ki akartam magam pihenni,
nem akartam továbbra is úgy kinézni, mint egy felmosórongy. Már szombaton is
délelőtt tanultam, hogy aztán a délutánom szabad legyen.
- Kicsim, nem tudnál egy kicsit segíteni? – kiabált fel az
emeltre anya.
- De, miben?
- A virágokat el kéne vinni az iskolába. Segítenél?
Nem sok kedvem volt hozzá, de nem akartam anyát még jobban
lefárasztani, így is elég fáradtnak tűnt, elég sokat dolgozott most ezen a
héten, hogy minden csokor elkészüljön időben.
- Persze, megyek, csak átöltözök. – indultam vissza a szobámba,
majd a szekrényemhez siettem és kikaptam belőle egy pólót és egy nadrágot. A
fürdőben még gyorsan fogat mostam és lófarokba kötöttem a hajat, majd lesiettem
a lépcsőn. Anya ott várt lent a konyhában, és miután megitta a kávéját
elindultunk. A suli előtt már jó néhány autó állt, gondolom jöttek mások is
segíteni. A csokrok amiket anya csinált közepes méretűek voltak, azonos
virágból készült az összes, még a virágokban sem volt semmi „csicsa”, ami nekem
azért is tetszett nagyon. Nem szerettem az ilyen túlbonyolított dolgokat.
Vékony kartonpapírba voltak csomagolva, így egyszerre nem tudtunk sokat vinni,
maximum kettőt. A tornaterembe belépve nyüzsögtek a felnőttek, asztalt
díszítettek, székeket rendezgettek, a felállított színpadon a mikrofont állították
be, folyton az „egy, kettő, három, négyen” ismételve. Mikor beléptünk mindenki
oda fordult hozzánk egy pillanatra, majd folytatták amit éppen csináltak. Vera
tanárnő mikor meglátott minket azonnal ott termett és beszélgetésbe kezdett
anyával. Én csak köszöntem neki és indultam is ki, hogy behozzam a többi
csokrot.
- Kicsim. – szólított anya, én meg hátrafordultam – Hozd már
be majd a táskámat, ha jössz! – én csak egy aprót bólintottam és már nyitottam
is ki az ajtót, hogy kilépjek. Mikor kiléptem egy erős ütést éreztem a
vállamnál, de nem fájt, csak nagyon hirtelen történt. Mikor felnéztem
„támadómra” egy hihetetlenül régen látott szempárral találkoztam. Óvatosan
megfogta a karomat, hogy megnézze rendben vagyok-e. Érintésétől megremegett az
egész testem, a levegőt egyre szaporábban vettem. Az érzés amit akkor kiváltott
belőlem számomra is új volt. Olyan, mintha milyen régen nem láttam volna már,
pedig csak három hétig nem találkoztunk és most mégis úgy tűnt, mintha egy év
telt volna el. Most jöttem rá mennyire is hiányzott nekem, annak ellenére, hogy
milyen fájdalmat okozott nekem.
- Szia. – köszöntött lágy hangjával, amit talán még nem is
hallottam, valami más is volt a hangjában, talán szomorúság?
- Öhm.. bocs, nem láttam, hogy jössz. – vettem magamon egy
kis erőt, hogy hozzá tudjak szólni. Arca borostás volt, így még vonzóbbá téve
magát, egy kék Nike pólót viselt, sötét nadrággal és az elmaradhatatlan
Converse cipőjével. El sem hiszem, hogy még ennyi idő után is, még ennyi
fájdalom után is képes csupán a megjelenésével levenni a lábáról. Annyira
haragszom ilyenkor, talán nem is rá, hanem magamra a legjobban.
- Hogy vagy? – kérdezte hirtelen, engem felébresztve
álmélkodásomból.
Nagyon jól, nem látod rajta? Három hete nem alszom, a
szemeim alatt hatalmas karikák vannak , az arcom olyan sápadt, hogy még a
legveszélyesebb állatok is menekülnének tőlem. De ehelyett csak annyit mondtam:
- Jól.
Próbáltam őt kikerülni és csak tovább menni, megmutatva,
hogy számomra ő már nem jelent semmit, de egyszerűen nem engedett. Nem úgy
értem, hogy megragadott és ott tartott maga előtt, hanem, a teste ahogy előttem
állt és nézett, szinte az nem engedte, hogy tovább lépjek.
- Figyelj. – kezdte, de félbeszakítottam.
- Nekem most mennem kell segíteni. – intettem mögéje, majd
gyorsan ki is slisszoltam. Nem akartam, hogy megint belekezdjünk ebbe a
„bocsáss meg dologba”, nem akartam még három hétig megint szenvedni, egyszerűen
csak el akartam őt felejteni. Csak kár, hogy nem tudtam.
Visszasiettem a kocsihoz kivéve belőle a csokrokat és anya
táskáját. Mikor visszaértem már nem láttam Kristófot, ami nem is volt baj, nem
akartam csak kínosan elmenni mellette, nem hiszem, hogy ez bármelyikünknek is
jó.
- Drágám, jó hogy jössz. Ide adnád a kis ajándékokat? –
nézett rám anya és Vera tanárnő.
- Milyen kis ajándékokat? – idéztem őt csodálkozva.
- Hát amit mondtam, hogy hozz el.
- Nekem nem mondtál semmit. – bámultam még mindig őket
értetlenül, és biztos voltam benne, hogy semmilyen „kis ajándékról” nem volt
szó.
- Direkt mondtam neked, hogy hozd el őket az emeletről, mert
ezek lesznek a vendégeknek az ajándékaik azért mert eljöttek. – magyarázta
anya. Lehet, hogy éppen akkor öltözködtem és nem hallottam.
- Hát, nem hoztam el őket. – húztam el a számat bűntudatosan
- Jajj, pedig azok nagyon fontosak. – szállt be a
sipítozásba Vera is.
- Jó, hazamegyek értük. Add ide a kulcsot. – tártam ki a kezemet.
- Nincs itt a jogsid. Nem akarom, hogy elkapjanak.
- Oh, hát akkor majd Kristóf elviszi, úgyis mondta, hogy
szívesen segít. – beszélt Vera anyához, mintha én ott sem lennék.
- Szerintem… - szólaltam meg, de ügyet sem vetve rám kezdtek
el intézkedni. Vera felhívta Kristófot, hogy „vészhelyzet”(!!) van, és ő pár
perc múlva ott is volt. Én próbáltam a másik irányba fordulni, mintha valamivel
nagyon el lennék foglalva, nem is figyelve rájuk.
- Eltudnád vinni Zsófit? El kell, hogy hozzon otthonról valamit
de nincs itt a jogosítványa. – avatták be Kristófot
- Persze.
- Nagyszerű. Akkor induljatok is, mi itt várunk titeket. –
küldtek el minket, mi pedig csak némán kiballagtunk a suli elé.
- Most nem fogsz hozzám szólni többet? – kérdezte hirtelen.
- Nem mondtam ilyet. – feleltem csöndesen.
A kocsiba beszállva
megcsapott a régi Kristóf illat, és annyira örültem végre ennek a kellemes
illatnak, még ez is hiányzott. Én már teljesen megőrültem???!!
Nem szóltunk semmit egymáshoz. Nekem nem volt túl sok mondanivalóm,
és úgy tűnt neki sincsen, így csak csendben bámultam kifele az ablakon a halk
rádiót hallgatva. A nap melege csiklandozta a bőrömet, még úgy is, hogy bent
voltunk a kocsiban, annyira jól esett, olyan volt egy pillanatra, mintha minden
jó lenne, mintha semmi nem is történt volna. Mintha ez csak meglett volna így
tervezve elindult a Summertime Sadness
Lana Del Rey-től. Annyira idepasszolt most ez a szöveg, annyira átéreztem
az egészet. Halkan elkezdtem dúdolni a számot, erre Kristóf hangosabbra vette,
hogy jól halljam.
- Kiss me hard before you go
I just wanted you to
know that baby you’re the best. – énekeltem már együtt a rádióval, Kristóf
pedig csak csendben hallgatott. Nem néztem rá, továbbra is csak kifele
bámultam. Annyira magamnak éreztem most ezt a dalt.
A házunk előtt leparkoltunk, én gyorsan kipattantam, a
kulcsaimat kezdtem el keresni, de nem találtam őket, biztos kiesett a kocsiban
az ülésre, hátrafordultam, és szinte lesokkolt amit akkor láttam. Kristóf a
kocsijának nekidőlve elővette a zsebéből egy cigis dobozt, kivett belőle egy
szálat majd meggyújtotta.
- Hé!! – kiáltottam rá azonnal. Hátrafordult nem értette mi
történt, én akkor már ott álltam előtte. – Mégis mit csinálsz? Mióta cigizel? –
kérdezősködtem, nem is értem miért voltam annyira kiakadva rá. Hiszen felnőtt
ember azt csinál amit akar, csak nem akartam, hogy tönkre tegye a szervezetét.
- Egy ideje. – vonta meg a vállát.
- Egy ideje? Neked kéne a legjobban tudnod, hogy mennyire
nem egészséges az a szar. Te világéletedben sportoltál, az meg főleg nem tesz
jót. – mondtam neki felháborodottan, ő meg csak némán nézett, egy ideig nem
szólt semmit.
- Csak jól esik. Megnyugtat.
- Te totál hülye vagy. – fordultam is el tőle, aztán egy
másodperccel később megint visszafordultam hozzá és kikaptam a kezéből.
- Mit csinálsz? – kérdezte most ő tőlem.
- Ha te cigizel, akkor cigizek én is. Végül is nem tiltja
semmi. – fogtam a kezembe, majd a számhoz emeltem. Mindig utáltam a cigit, még
a füstjétől is szinte rosszul voltam.
- Ne hülyéskedj már. Soha nem cigiztél, utálod a cigit. –
emlékeztetett, de én csak megvontam a vállam.
- Egyszer mindent el kell kezdeni. Ugye? – bámultam őt
kihívóan.
- Zsófi, be le ne szívjál. – hangzott a hangja egyre
idegesebben.
- Miért is? Úgy tudom megnyugtat, nekem is kéne egy kis
nyugi.
Már ott volt a számnál, már majdnem hozzáért az ajkaimhoz,
amikor Kristóf odakapott felém. Most nagyon örültem, hogy megmozdult, legalább
addig is távolabb kerültem a cigitől, igaz a jó reflexem miatt nem tudta
elkapni.
- Naa, mit csinálsz? Pont bele akartam szívni. – tetettem,
hogy milyen dühös is vagyok most rá.
- Ne károsítsd a szervezeted ilyenekkel.
- Akkor te miért károsítod. Egyáltalán mióta cigizel? –
bámultam rá még mindig válaszokat várva.
- Pár hete.
- Miért?
- Mert csak, Zsófi. És elegem van, hogy úgy beszélsz velem,
mint az anyám. Add ide azt. – nyújtotta a karját felém, de én nem tettem mást
csak fogtam tovább a már szinte teljesen elégett cigit és néztem a mélykék
szempárjába, ami szomorúságot tükrözött. Vagy lehet, hogy valami más volt.
- Újra utánam kapott, én elfordultam, úgy tettem, mintha be-
meg ki fújnám a füstöt, és hogy az mennyire jó érzés. Hirtelen megéreztem két
karját, amint átkarol, így teljesen elzárva az utat. Ahogy hátam mellkasának ütközött
éreztem, ahogy megfeszült teste felettem, ahogy engem is. Akkora vágyat
éreztem, hogy most megforduljak és megcsókoljam. Pár percig csak így álltunk az
utcán ölelkezve, én meg közben ledobtam a cigit a földre és megtapostam. Lassan
megfordultam, így szembekerülve vele, nem szóltam semmit, nem jött ki hang a
torkomon, az érezéseim törtek megint felszínre, talán már el is felejtettem,
hogy milyen közelről, nagyon közelről. Éreztem, hogy a könnyfátyol ellepi
szemeimet, pedig nem akartam sírni. Nem most. Nem előtte. De ennek sajnos nem
tudtam parancsolni. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, egészen a szám
sarkáig. Kristóf közelebb hajolt és egy gyengéd puszit nyomott oda a helyére,
így felszárítva azt.
Némán oda húzott magához, fejemet mellkasának döntöttem és
úgy éreztem, hogy most még utoljára minden ki fog belőlem szakadni.
- Mindennél jobban szeretlek. – suttogta a szavakat fülemhez
hajolva.
