Chapter Nineteen

Halihóó!:D Bocsi a késésért, nézzétek el nekem! Biztosan mindenki örül most egy kis pihinek, használjátok ki ezt az egy hetet!;D A rész is nyugis lett, várom a véleményeteket!:)
Ölelééés<3

Két hét telt el azóta, hogy utoljára Kristóféknál jártam. Vészesen közeleg az érettségi így szinte minden időmet elveszi a tanulás. Van, hogy éjjel egy-kettőig fent vagyok, hogy kidolgozzam a tételeimet. Az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy Kristóf valamilyen szinten mindig ott van a fejemben. Van, hogy eszembe jut róla valami és csak úgy elkezdek vigyorogni. Mivel nagyrészt ő is az egyetemen van, nem találkozunk sokat, hétvégenként pedig csak egy kis időt töltünk együtt. Tekintettel van arra, hogy sokat kell tanulnom ahhoz, hogy sikerüljön a vizsga.

Szombat lévén korán nekikezdek tanulni, hogy hamar végezzek vele.

Az irodalmat jegyzetelem amikor megcsörren a telefonom. Mihelyst meglátom a kijelzőn a nevét, hatalmas mosolyra húzom ajkaimat és azonnal a fogadás szóra kattintok.

- Szia! – szól bele álmosan. Ó, a reggeli most-keltem-fel hangjától eláll a lélegzetem.

- Szia! – köszönök én is, hangom vidáman cseng. – Most keltél fel?

- Aha. De úgy hallom, te nem.

- Hamar keltem, hogy hamar befejezzem a tanulást. – vonom meg a vállam

- Szuper. Akkor délután elrabolhatlak? – kérdezi

- Nem kell, megyek én magamtól is. – kuncogok fel, és érzem, hogy ő is elmosolyodott.

- 5-re ott vagyok érted. – közli egyszerűen

- Rendben. Szia! – köszönök el, még megvárom amíg ő is elköszön majd kinyomom a telefont. Gondolataim kicsit elkalandoznak Kristóf felé, de észbe kapok és újra visszatérek a tételeimhez. Hurrá..

- Szia! – pattanok be szélsebesen az anyós ülésére és lágy csókot nyomok Kristóf szájára. Megdöbbenti aktivitásom, és mikor megkérdezi, hogy mi történt velem, én csak megvonom a vállamat.

- Örülök, hogy látlak. – pirulok el, ő mosolyogva vissza húz és újra megcsókol, ezúttal sokkal szenvedélyesebben.

- Mit csinálunk? – kérdezem, miközben elindulunk

- Te döntesz. Mit szeretnél csinálni?

- Őszintén? Semmit. Úgy értem jó lenne most egy kis nyugalom, veled. – pillantottam fel rá, ő a szabad kezével végig simított arcomon és bólintott.

- Nem baj?

- Dehogyis. Miért lenne? – mosolygott rám megnyugtatóan. Belekezdtem volna más témába amikor éreztem, hogy rezeg a telefonom a zsebemben. A telefon kijelzőjén Bence mosolygott vissza rám, csodálkoztam, hiszen nem sokszor szokott hívni, sőt szinte soha.

- Szia Bence! – vettem fel a telefont. Kristóf felhúzott szemöldökkel nézett rám, én meg csak megvontam a vállamat jelezve, hogy nem tudom mit akar.

- Szia. Otthon vagy? – kezdte minden bevezetés nélkül

- Ne haragudj, nem. Miért?

- Kellett volna egy kis segítség. De akkor mindegy.

- Miben? – kíváncsiskodtam tovább

- Ömm.. Mindegy. Nem fontos. Majd beszélünk. Szia. – csapta rám a telefont, meg sem várva, hogy elköszönjek.

- Hát, ez érdekes volt.. – bámultam még mindig értetlenül a  telefonomat

- Miért?

- Hát kellett volna neki segítség, de azt már nem mondta, hogy mi. Aztán meg rám csapta a telefont.

- Bepróbálkozott már? – kérdezte hirtelen. Meghökkenve néztem rá, hiszen erről szó sem volt most.

- Nem. – röhögtem fel – Miért?

Nem szólt semmi, csak megvonta a vállát. Eszembe jutott, amikor az osztálykiránduláson részegen szerelmet vallott nekem Bence, Kristóf meg csak annyit mondott „részegen a legőszintébb az ember”. A váltón lévő kezére raktam rá az enyémet és bíztatóan rámosolyogtam. Még csak nem is tudom, hogy jut ez eszébe. Hiszen más nekem még eszembe sem jut. Annyi érzés van bennem, de félek neki elmondani. Mi lesz ha azután azt mondja „bocs, de akkor ez így nem fog menni, én nem érzek többet” . A gondolattól is megborzongtam. Kristóf értetlenül nézett engem, hogy mi történt velem, én csak rámosolyogtam, jelezve, hogy minden oké.

A Margitszigetre mentünk. Ahhoz képest, hogy már születésem óta Budapesten élek, talán egyszer vagy kétszer jártam itt. Akkor is még kicsi voltam. Mennyit változott ez a hely is. Szerencsére napos idő van, így a szökőkút is üzemel, sokan jöttek ki csak úgy sétálni, piknikezni – bár szerintem ahhoz most még hideg van.

Sétáltunk egy ideig, majd leültünk az egyik padra és onnan nézelődtünk tovább. Hihetetlen mekkora feltöltődés volt ez nekem. A kilátás, az idő, minden annyira szép volt. El is felejtettem, hogy mennyi tanulnivalóm van, vagy, hogy éppen még azt sem tudom, hogy melyik egyetemre akarok menni, csak szívtam magamba a D-vitamint, és ellazultam.

- Mindig tudod mire vágyom. – fordultam oda Kristófhoz. Elmosolyodott és megcsókolt. Megfordultam, átvetettem az egyik lábamat a padon és nekidőltem a mellkasának. Kezeit körbefonta derekam körül, ott pihentette őket.

- Nem fázol? – kérdezte, mire én hevesen megráztam a fejemet.

- Nem. Így nagyon jó. – ’fészkelődtem’, hátha jobban odatudok hozzá bújni.

- Nem is voltunk együtt több napot.. – töprengett

- Hogy érted? – néztem fel rá

- Hát, úgy, hogy elmehetnénk valahova, ketten, több napra. – mondta, nekem pedig a légzésem felgyorsult, és a pillangóim újult erővel próbáltak volna minden áron kiszabadulni. Ajkamba harapva bólintottam, majd megcsókoltam. Kristóf telefonja szakított miket szét, kicsit elhúzódtam, ő pedig kivette a készüléket a zsebéből, megnézte, hogy ki hívja, majd felvette.

- Hello. – köszönt – Nem, mondjad. Ma? Hát, nem hiszem. Mikor? – itt rám pillantott, mintha valamin nagyon hezitálna – Nem, ma kihagyom. Majd máskor. Bocs. Oké, csá haver. – szakította meg a beszélgetést.

- Miért nem mész? – kérdeztem, ő csak megvonta a vállát. – Hívd vissza és mond meg neki, hogy elmész. – néztem rá bíztatóan.

- Nem fontos dolog, amúgy is, máskor is tudok velük lenni. Veled viszont nem.. – nézett mélyen a szemembe. Tudom, hogy nem sokat vagyunk együtt mi sem, de nem akarom, hogy én legyek az, aki közéjük áll.

- Figyelj, menj ma el velük. Hiszen te sem találkozol velük, csak hétvégenként. Nyugi, nem fogok én sem unatkozni, mert nekem is tanulnom kell. – röhögtem fel erőltetetten. Egy ideig némán bámult, majd elvigyorodott és újra megcsókolt. Nem értettem hirtelen felindulását, de visszacsókoltam. Gondolom, ez azt jelenti, hogy elmegy. Tudom, hogy neki sem könnyű az egyetem, neki is kell egy kis kikapcsolódás, ami a haverjaival van.

- Annyira más vagy! – kémlelte a szememet

- Ez jó vagy rossz? – ráncoltam a szemöldökömet szórakozottan

- Csodálatos!

Egy ideig még ott ücsörögtünk a padon, beszélgettünk, majd mikor kezdett már hűvösödni inkább elindultunk hazafele.

- Nem akarsz vezetni? – kérdezte hirtelen a kocsi előtt megállva. Nem értettem, hogy ez most hogy jött neki.

- Megengeded? – kérdeztem vissza.

- Persze. – válaszolt, majd a kezembe nyomta a kocsi kulcsot, majd beült az anyósülésre. Még egy pillanatig értetlenül bámultam utána, majd széles mosolyra húzódtak az ajkaim. Beültem a kocsiba, bedugtam a  kulcsot, elindítottam a kocsit és szépen, lassan elindultam. Fura volt még egy kicsit, hiszen ez az autó jóval nagyobb, mint a miénk. Egyenletes tempóban jöttünk végig, imádtam vezetni.

- Hogy jött most ez neked, hogy én vezessek? – kérdeztem az útról le sem véve a szememet.

- Legalább így nézhetlek. – mondta. Ugyan nem láttam magamat, de éreztem, hogy arcomat elönti a pír, amitől neki is szélesebbre húzódott a mosolya. Nem hiszem el, hogy ennyi idő után is képes még így zavarba hozni.

A házunk előtt leparkoltam, és mind a ketten kiszálltunk. Már sötét volt, az lámpák világították be az utcát, én pedig még jobban összehúztam magamon a kabátot. Kristóf neki dőlt a kocsi oldalának, megfogta a karomat és egy könnyed mozdulattal odahúzott magához. Kezeit átkulcsolta derekamon, fejemet nyakába fúrtam, úgy álltunk ott kint percekig. Gyengéden megpuszilta a homlokomat, az arcomat, és utoljára hagyta a számat.

- Hívj később! – néztem rá boci szemekkel, Kristóf bólintott, utoljára megcsókolt majd elhúzódott és beült a kocsiba. Megvártam amíg kiér az utcából, aztán gyorsan besiettem, mert szinte már majd megfagytam kint.

Anya az étkezőasztalnál nézegetett valami virág díszítős újságot. Mikor beléptem felnézett, az újságot félretolta és már csak rám figyelt.

- Szóval szereted? - kérdezte, miután végig hallgatta a mondanivalómat, az érzéseimet, s mindent ami csak úgy hirtelenjében kijött belőlem.

- Igen. Azt hiszem szeretem.. – ismertem be neki. 

Chapter Eighteen

Halihóó!:) Sajnálom, hogy ennyit kellett várni a részre, de elég mozgalmas hetem volt, így csak most sikerült megírni. Köszönöm a komikat!:)) A következő rész is remélem elnyeri a tetszéseteket, várom a véleményeket!;) Kitartás nektek erre a hétre, aztán szüneet!:)) 

Öleléés<3!

Sose voltam az a magamutogató, mindig szégyenlős voltam, ha mások előtt kellett öltözködnöm, vagy ha mások engem néztek. Ezért is nem bírom a feltűnést. Bátortalanul lépkedtem Kristóf mögött, ajkaimba harapva. Nem azt éreztem, hogy én ezt nem akarom, csupán csak féltem a véleményétől. Hirtelen vette a kanyart, de én a nagy gondolkozásom közepette meg sem álltam, egy kéz húzott visszafele. Belépve a hatalmas bézs színnel telített fürdőszobába eltátottam a számat. Minden annyira modern és rendezett volt. A ház többi berendezéséhez is passzolt. Úgy látszik mindent nagyon gondosan rendeztek be. Kristóf megnyitotta a kádban a meleg vizet, és hagyta, hogy megtelítődjön. Egy helyben álltam őt figyelve. Közelebb lépett hozzám, majd mögém nyúlt, hogy becsukja az ajtót és elfordította még a kulcsot is a zárban. Visszafordult hozzám, mélyen a szemembe nézett, egy kis bátorságot sugallva, kezeit pedig lecsúsztatta a pulcsim sarkába. Szemei nem szakadtak el az enyémektől, nézte, hogy leállítom-e, de nem tettem. Levette rólam a pulcsimat, már a pólómhoz nyúlt, mikor óvatosan megráztam a fejemet, úgy döntöttem egyenlítsünk. Kezeimet ráhelyeztem a czipzáros felsőjére és lassan lehúztam azt. Innentől kezdve már felváltva hámoztuk le egymásról a ruhánkat, mígnem csak fehérneműben álltunk egymás előtt. Szemeit testemen legyezgette, én pedig ettől teljesen zavarba jöttem és a karommal próbáltam eltakarni magam. Elmosolyodott és a legkisebb helyet is megszakítva köztünk oda lépett hozzám, majd szenvedélyesen megcsókolt. Miután lekerültek rólunk a fehérneműek is, bemásztunk a forró vízzel megtelített kádba. Kristóf még rakott bele habfürdőt is, hogy habos legyen a víz, gyertyákat gyújtott, ami hangulatosan bevilágította az egész fürdőszobát. Beült mögém, én pedig a két lába közé ültem, fejemet nekidöntöttem mellkasának. A kezdeti szégyenlőségem azonnal elmúlt, semmi szégyenérzetet nem éreztem már. Talán erre volt most a legnagyobb szükségem. Hogy egy nehéz nap után végre ellazuljak egy kicsit és ne is foglalkozzak semmivel, csak Vele.

- Annyira gyönyörű vagy! – csókolt bele a fülembe, amitől azonnal rák vörös lettem, igazán örültem, hogy most háttal voltam neki, így nem kellett látnia az arcomat. – azt is szeretem, mikor elpirulsz! – kacagott fel. Nem igaz, hogy ennyire ismer. Hátrafordultam, így már szemben voltunk egymással, fogtam a pamacsot, rácsöppentettem tusfürdőt és gyengéden kezdtem el járatni a kezemet a mellkasán.

- Köszönöm. – pillantottam fel

- Mit?

- Hogy itt vagy.. – nem szólt semmit, csak közelebb hajolt hozzám és ajkait az enyémekre tapasztotta.

A víz már kihűlt, így jobbnak láttuk, ha inkább kimászunk.

- Nem vagy éhes? – kérdezte, én meg megráztam a fejemet.

- Nem, mert.. – a mondatomat úgy fejeztem volna be, hogy „mert ettem a Mekiben” aztán rájöttem, hogy odáig nem jutottunk el,hogy ételt is fogjak a kezem közé, mert kirobbant a botrány.

- Min vesztetek össze?

- Azt akarja, hogy költözzek hozzá.. bár azok után amit mondtam neki, már nem biztos.

- Szegedre? – bólintottam. - Mit mondtál neki?

- Hogy nem akarok, majd odáig fajult a dolog, hogy.. elmondtam, hogy mit is érzek valójában.. – haraptam el a mondat végét.

- Nem akarsz Szegedre járni egyetemre? – heves fejrázásba kezdtem, mire felröhögött.

- Nem szeretnék Miss Mindentakarok-al élni. Már csak az kéne. Meg amúgy is, itt van mindenki aki számít. – vontam meg a vállamat. – Nem is akarok erről most beszélni.

- Holnap mész vissza? – tereltem a témát.

- Yap. Gyere menjünk le enni valamit. – kulcsolta rá az ujjait az enyémre, amitől nekem azonnal felgyorsult a légzésem. Na, nem mintha eddig egyenletes lett volna, valahogy amikor Kristóf közelébe kerülök folyton ez történik velem.

Lebattyogtunk a lépcsőn, egyenesen a konyhába és figyeltem mit ügyködik. Élvezet volt nézni, ahogy össze-vissza járkál, mert persze, semmit nem talált meg. Izmos teste jól kirajzolódott pólóján, melegítő nadrágja csípőjén lógott, ami még szexisebb hatást nyújtott. Arcán apró borosták éktelenkedtek, ami neki kifejezetten jól állt. Ajkamba harapva figyeltem őt, teljesen elbambulva. Gondolataimból egy hatalmas káromkodás ébresztett föl.

- Mit csináltál? – léptem oda, hogy megnézzem a sebesültet.

- Semmit. – morgolódott tovább

- Na, mutasd már! – emeltem fel mutatóujját, amin egy vágás nyom díszelgett. – Megmaradsz. – nyugtattam meg, majd nyomtam egy puszit az ujjára.

- Na, menj arrébb. Nem akarom, hogy egy uborkafelvágás miatt a kórházban kössünk ki. – gúnyolódtam vigyorogva, ő meg csak „sértődötten” figyelt.

- Mit szeretnél enni? – kérdeztem tőle

- Lepj meg!

Úgy döntöttem csinálok egy kis görög salátát, meg rántott csirkét, az hamar megvan. Előszedtem a hozzávalókat és csendben dúdolászva kezdtem el készíteni a vacsorát. Kristóf nem is mozdult mellőlem, leste minden mozdulatomat.

- Mi lenne, ha segítenél? – bámultam rá felhúzott szemöldökkel, már kezdett zavarni, hogy folyton bámul, az én arcszínem meg már végig járta a piros szín összes változatát.

- Áá.. én teljesen jól megvagyok itt. – kacsintott rám. – De van egy ötletem.

A konyhából nyíló nappaliba lépkedett, majd benyomta a zenelejátszót. A hangszóróból Rúzsa Magdinak a Szerelem című száma kezdődött el, belőlünk meg kitört a röhögés. Biztos voltam benne, hogy nem a fiúk hallgatnak ilyeneket.

- „Én még semmit sem ettem, mert szerelmes vagyok belééééd!”” – énekelte a szöveget Kristóf, amitől még csak még jobban röhögtem. Kristóf középre állt, hogy jól lássam, és mintha csak egy színpadon lenne elkezdte énekelni Rúzsa Magdival együtt. Rémesen hamisan, idiótán mozogva, mintha valami primadonna lenne. Folyamatosan röhögtem, a vége felé meg már vele együtt énekeltem. Szép látványt nyújthattunk. Abba-nak a Mamma Mia című száma következett. Kristóf oda lépett hozzám, az egyik kezét odanyújtva nekem.

- Hölgyem, megtisztelne egy tánccal?– nyomott egy apró csókot ujjbegyeimre

- Természetesen, Uram. – bólintottam egyet, akárcsak az Uri hölgyek, és kecsesen lépkedtem oda a „tánctérre”. A refrénnél mi is bekapcsolódtunk és mintha csak egy színdarabot adtunk volna elő, énekeltünk.

-„ Mamma Mia, here I go again, my my, how can I resist you?” – kezdtem bele színpadiasan.

- „Yeees, I’ve been brokenhearted, Blue since the day we parted..”- folytatta, amitől már nem bírtam tovább és kitört belőlem az újabb röhögő görcs. Úgy voltunk vele, elég a „Mamá”-ból, így ugrottunk a következőre. Bon Jovi It’s my life című dala következett, mi meg örültünk, hogy végre valami normálisabb is.

- Na, most csak te, aztán bekapcsolódok! – vigyorgott rám Kristóf és leült a kanapéra engem bámulva. Én meg azonnal elkezdtem énekelni, hiszen az egyik kedvenc számom.

- „This ain’t a song for the broken hearted..” – próbáltam előadni mint valami igazi macsó, Kristóf meg csak röhögve bámult engem. – „it’s my life, it’s now or never…” – üvöltettem,ugrándoztam, ide már beszállt mellém és teljesen kikellve magunkból kezdtünk el üvölteni.

  Kifulladva sétáltam vissza a konyhába, miután vége lett a számnak, Kristóf pedig halkabbra vette a zenelejátszót.

- Gyerünk, asszony! – csapott a fenekemre egyet, mire ijedtemben ugrottam egy nagyot – Soha nem lesz kész a vacsora! – morgott erőszakosan, visszafojtott röhögéssel bólintottam egy nagyot és folytattam a tevékenységeimet.

- Gyere, segíts! – Lassan jött közelebb, mint akinek most akarják húzni a fogát. – Figyelj! Hatalmas dolgot bízok most rád! – bámultam rá nagyon komolyan. – Azt kell csinálnod, hogy a húst belemártod a tojásba és a lisztbe. Menni fog? 

- Nehéz feladat, de talán megbirkózom vele, bár, miután most annyira megsérültem.. – nyögött fel fájdalmasan, csak mosolyogva megforgattam a szemeimet és tovább készítettem a salátát.

- Kitudja, lehet a végén még szakács leszek. – elmélkedett, nekem pedig akaratomon is kívül mosoly kúszott arcomra.

- Reméljük, nem. – röhögtem fel, mikor megláttam, hogy mit is művel a hússal. – Kristóf! Fordítva csinálod. Először tojásba, majd aztán lisztbe. – csaptam magam homlokon.

- Upsssz. – bűnbánó arccal nézett rám, mint egy kisfiú, én meg szinte azonnal olvadozni kezdtem. Közelebb léptem és inkább segítettem neki.

- Köszönöm! – vigyorgott, nagyon gyanúsan, aztán a következő pillanatban a tojásos-lisztes kezeit az arcomra nyomta és jól végig húzta az arcomon.

- Húú, ezt de megbánod! – szóltam fenyegetően és megismételtem a mozdulatát az arcán. Ott kentük össze az arcunkat ahol csak tudtuk, az egész arcunk tojásos-lisztes cuccal volt bekenve, mintha csak valami krémpakolás lenne. Hangos ajtócsapkodás zavarta meg a „játékunkat”, mire mind a ketten abbahagytuk a másiknak a piszkálását és az ajtó irányába fordultunk. Zsolti lépett be a nappaliba és amikor meglátott minket teljesen megriadt.

- Jesszus! – kapott a szívéhez riadtan, mi meg csak röhögtünk megállás nélkül. – Mi a franc..? – bámult minket értetlenül, végül neki is mosolyra húzódott a szája.

- Mi? Mi éppen vacsorát csinálunk! – vonta meg a vállát Kristóf, majd visszaállt a húsokhoz, gondolom, hogy megmutassa, hogy ő mennyire ügyes ebben.

- Tudod mit? Ezt inkább hagyd rám, mert megint fordítva csinálod.. – toltam arrébb, inkább megcsinálom én.

- Aha.. látom nagyon benne vagytok a „munkában”. – mutatott az arcunkra – de mi ez a zene? – grimaszolt, aztán odalépett a zenelejátszóhoz és kinyomta.

- Inkább azt mond, hogy hol voltál. – szólt Kristóf az öcsének, felvéve az aggódó bátyus szerepét.

- Edzeni. – válaszolta.

- Ennyi ideig? Már több, mint két órája vége kellett legyen.

- Ki a csaj? – szólaltam meg, kicsit illetlenül. Zsolti el is pirult, Kristóf meg csak homlokráncolva nézett minket, neki még nem esett le a dolog.

- Uhh.. ilyenkor olyan vagy, mintha már elmúltál volna 40 éves. – kuncogtam fel.

- igen? 40 éves?! – tetettet felháborodást, a következő percben pedig fölkapott a vállára. Röhögve ütögettem a hátát, majd mikor ez nem hatotta meg, belecsíptem a fenekébe. Erre ő is belecsípett az enyémbe. Felnyikkantam, a következő pillanatban pedig megint csak a földön voltam.

- De azért az én 40 évesem. - Lábujjhegyre állva odahajoltam hozzá és szűzies csókot nyomtam ajkaira.

 - A tied. – nézett mélyen a szemembe.

- Ne előttem, gyerekek. – hurrogott le minket Zsolti

- Mondod ezt te, Rómeó. – oltotta vissza Kristóf – El sem hiszel, hogy becsajoztál. Folyton a gép előtt ülsz, mégis hogy találtál rá?! Ő is egy Tini Ninja? – húzta tovább az agyát, mire Zsolti neki dobott egy konyharuhát. Miközben hallgattam őket, még befejeztem a vacsorát is.

- Köszönöm a vacsorát! – állt fel az asztaltól Zsolti és felsietett az emeletre.

- Isteni volt! – hajolt oda hozzám Kristóf és arcon csókolt

- Ügyes volt a segítőm.

- Azt meghiszem. – bólogatott helyeslően

- Haza kéne menjek. Még kikell dolgoznom tételeket. – húztam el a számat a tanulásra gondolva. – mi lenne ha ma te aludnál nálunk? – csillantak fel szemeim erre az ötletre.

- Szeretnéd?

- Igeen!

- Mennyire? – vigyorgott

- Nagyon!

- Nagyon? – szórakozott tovább, én meg csak bólintottam. – Ha már ennyire szeretnéd.. – csókolt meg. Kezeimet hajába túrva húztam magamhoz közelebb, mire elmosolyodott. Ha nem lett volna most velem, biztos vagyok benne, hogy a szobámban, begubózva sírnék. De ő itt volt, és mindent elkövetett, hogy felvidítson. Sikerült neki. 

Chapter Seventeen

Ááááááá el sem hiszem!!*-* Nem tudom jobban hangsúlyozni, hogy mennyire szeretlek titeket!<3 Köszönöm a komikat, az új feliratkozókat.. komolyan hihetetlenek vagytok <3 Köszönöm!:) A következő rész is nagyon hosszú lett, talán az eddigi leghosszabb!:) Várom a véleményeket, remélem összehozunk megint legalább 6 komit - rajtam kívül- :$ Kellemes Olvasást! Ne maradjatok csöndben!;D
Ölelééés<3!

Egészen szíven ütött amit a folyosón mondott Vera tanárnő. Ez lenne rólunk a véleménye? Hogy úgy sem fogunk sokáig együtt maradni, még egy-két hónap, aztán úgyis szakítunk?! Bár, ha belegondolunk nem szakíthatunk, mert nem járunk. Úgy látszik van olyan dolog, amiből még Vera is kimaradt. Ő sem tudja, hogy mi volt köztünk, vagy, hogy pillanatnyilag mi van. Valószínűleg nem beszélnek erről túl sokat, Kristóf amúgy sem az a „mindent megosztok” fajta ember.

Egész nap próbáltam nem ránézni az osztályfőnökömre, kerültem a tekintetét. Nem akartam azt mutatni, hogy nem is érdekel, hogy ő mit mondott, teljeséggel hidegen hagy az ő véleménye, de nem is akartam semmiféle grimaszt, vagy flegmaságot mutatni vele szemben. Próbáltam mindent kizárni órák közben és csak a tananyagra koncentrálni, mert két hónap múlva érettségizni fogok. Egyenes célom, hogy rendezvényszervező legyek. Kinéztem magamnak három egyetemet, három különböző városban. Az egyik itt van, Pesten, a másik Szegeden, és a harmadik pedig Győrben. Talán a legjobb lenne itt maradni Pesten, akkor nem kéne sehova költöznöm, itt lennék közel mindenkihez, és bármikor találkozhatnék anyával, meg Kristóffal. Amikor erre gondolok, azonnal eszembe jut Vera tanárnő meg a „ez nem fog sokáig működni” mondata. Lehet, hogy tényleg így van. Nem sokára jön a nyár, és ő meg csak simán „passzolni” fog. Beleborzongtam még a gondolattól is, hogy egyszer odaállít elém és azt mondja, hogy „ennek itt most vége”.

- Zsófi.. – bökött meg Olívia, én meg egy fejrázással jeleztem, hogy figyelek. – Verácska szól. – suttogta, én pedig a tekintetemmel kerestem a tanárt, akit végül megpillantottam az ajtóban, széles mosolyra húzva a száját, mintha minden rendben lenne. Lassan feltápászkodtam a székből, majd oda sétáltam mellé.

- Beszélhetnénk most? – suttogta, mintha csak arról akarna beszélni, hogy megakarja semmisíteni a világot és nekem kellene benne segíteni. Magamban jót röhögtem ezen, de a legkomolyabban bólintottam. Szó nélkül sétáltunk végig a tömött folyóson, ahol mindenki a következő órájára sietett, mi pedig egyenesen a tanári szobába mentünk, ahol meglepő módon senki nem tartózkodott bent. Becsukta mögöttünk az ajtót, összefonta a két karját, a tekintetét az égre emelte (ilyen esetben a falra),majd egy nagy sóhaj hagyta el a száját. Néma csöndben néztem ahogyan keresi a szavakat, hogy mit mondjon, nekem viszont eszembe sem volt megszólalni.

- Én téged nagyon szeretlek! – simított végig a karomon,  itt már rosszat sejtettem..

- Nem akartalak ma egyikőtöket sem megbántani, csak.. – itt elhallgatott, vett egy mély levegőt, majd másik mondatba kezdett. – Tudod vannak az embereknek rossz napjai és nekem ez most így kezdődött.

- Én nem haragszom, hiszen csak elmondta a véleményét.. – szólaltam meg először.

- Nem! Nekem nem ez a véleményem! – hárított azonnal, nekem pedig felszaladt a szemöldököm hirtelen reakciójára – Kicsit feszült voltam ma, és csak kicsúsztak ezek a szavak. Én örülök nektek, ha ti boldogok vagytok. Én nem állok az utatokba, nem mondom meg, hogy mit tegyetek és mit ne. Ez a ti dolgotok. Csak mindent jó alaposan gondoljatok át, rendben? – arcvonásai kicsit megenyhültek miután ezt kimondta, lehet, hogy egész nap erre készült. Értékeltem azt, hogy oda jött hozzám, örülök, hogy akkor ezt megbeszéltük, legalább nincs köztünk ’tüske’, vagyis részemről.

- Figyelj csak! Mi lenne ha elmennénk együtt vásárolni? – kérdezte, nekem meg kiült a döbbenet az arcomra. Most komolyan azt mondta, hogy menjünk együtt vásárolni? Nagyokat pislogtam végül, csak megvontam a vállam.

- Rendben. – egyeztem bele. Igaz, hogy Vera tanárnő fiatal, olyan 45 éves lehet, és nagyon jól tartja magát, de azért ez mégis nagyon fura, hogy komolyan elhív vásárolni? Hirtelen mekkora puszipajtásnak képzel.

- Nekem mennem kell vissza, órára! – szóltam és hátrafele vettem az irányt, de még hátra fordultam hangjára.

- Zsófi, mindig szívesen látunk téged nálunk! – vigyorgott szélesen, én pedig egy „köszönöm, viszlát” után elhagytam a szobát. Kikaptam a nadrágzsebemből a telefonom és gyorsan bepötyögtem Kristófnak egy üzentet.

10:13

 Én : Anyukád éppen most hívott el magával vásárolni..:D

10:13

Kristóf: Komolyan?:D:D

10:14

 Én: Úgy látszik hamar megváltozott a véleménye.

10:15

 Kristóf: A lényeg, hogy minden ok.

10:15

 Én: Igen

10:16

 Kristóf: nem tudja a házirendet, kisasszony? :D

10:16

 Én: Sajnálom Uram, de van mentségem!!

10:16

Kristóf: Igen? Még pedig?

10:17

Én: Ön állandóan elvonja a figyelmemet mindenről! Így nem tudok figyelni.:( Tehát, mindenért te vagy a hibás!:)

10:19

Kristóf: Maga sem jobb nálam! Folyton itt mászkál a fejemben..

Nem tudtam volna elrejteni sehogy a mosolyomat, annyira boldognak éreztem magam. Ajkamba haraptam és a pad alatt írtam neki vissza, hogy a tanár nehogy észrevegyen. Bár, szerintem András tanár úrt, -a kémia,fizika tanárunkat – annyira nem érdekli, hogy ki mit csinál. A lényeg, hogy mindenki maradjon csöndben, hogy ő eltudja mondani a tananyagot. A többi nem érdekli.

10:21

Én: Ennek örülök..:)

10:23

Kristóf: órák után csörgess meg és megyek érted, jó?

Már bepötyögtem, hogy „rendben, hívlak majd”, de aztán eszembe jutott, hogy apa írt, hogy találkozzunk, így hát kitöröltem és kissé szomorúan írtam vissza.

10:25

Én: Jól hangzik, de nem fog most menni. Tudod, apa írt még az éjszaka, hogy találkozzunk.

10:25

Kristóf: Nem gond.;)

10:27

 Én: Azután?

10:27

Kristóf: Azután hívj!:)

10:30

Én: Most mennem kell, hív a kötelesség, vagyis inkább csak a tanár..:/:D

10:30

Kristóf: Ne hozz rám szégyent!!:D

10:31

Én: Soha!

András tanár úr kihívott az asztalhoz, hogy segítsek neki valami kísérletben. Odasétáltam, mire ő azonnal a kezembe nyomott két csőt, hogy tartsam a láng fölé, amíg az egyik nem kezd el habozni, majd aztán figyeljem meg, hogy mit csinál a másik. Érdekes, eddig azt hittem, hogy kémián szoktunk kísérletezni. Várjunk csak.. most kémiánk van? Gyorsan a többieknek a padjára néztem, hogy ők milyen könyveket hoztak. Nos, volt akinél matek könyv volt, vagy rajz felszerelés(?!), kémia, és fizika. Jó, tehát akkor nem vagyok előrébb. Végülis teljesen mindegy, hogy milyen óránk van, mert ha csak kísérletezünk akkor nem gond.

- Csajok! Nem megyünk sütizni? – karolta át a vállunkat Bence, miközben pakoltunk össze órák után.

- Deee! Menjünk! – vidult fel azonnal Szonja

- Bocsi, nem tudok menni.. – húztam el a számat szomorúan.

- Ne máár! Most az egyszer találkozzatok máskor Kristóffal, mond meg neki, hogy nem érsz rá! – talán végig sem gondolta, hogy mit mond ki, megint hamarabb beszélt mielőtt gondolkodhatott volna. Idegesen néztem őt, mire rájött és egy hatalmasat csapott a szájára.

- Kristóf? Milyen Kristóf? – ingatta a fejét köztünk Bence, mi pedig csak némán néztünk össze. – Várj! Ez az a Kristóf akire én gondolok? – tágultak ki a pupillái azonnal. – Komolyan Vera fiacskájával hemperegsz?  – akadt ki látványosan. Ha tudtam volna ölni a szememmel már nem élne. Mégis hogy beszélhet?

- Nem, félreérted a helyzetet. Kérlek ne mondj senkinek semmit! – kérleltem, mire csak unottan megforgatta a szemeit.

- Ezt nem gondoltam volna rólad. Azt hiszed, hogy ő bármit is akar tőled? Csak szórakozik veled! – közölte magából kikelve

- Mégis mi a frász bajod van? Semmi jogod nincs ilyeneket mondani, és ilyenekkel megsérteni. Normális vagy?? – fakadtam ki magamból, a táskámat a vállamra dobtam és a könnyeimmel küszködve siettem ki az osztályból.

- Én csak az igaz tényt mondom. – kiáltott utánam, de már nem is fordultam vissza, csak jól becsaptam a termük ajtaját. Az aulában elővettem a telefonomat és felhívtam apát.

- Szia kicsim!

- Szia! Láttam az üzenetedet. Merre vagy?

- Itt voltam az egyik cégnél Pesten, menjek érted? – kiabált a telefonba, azlrt a telefont távolabb is tartottam a fülemtől, nem akartam, hogy beszakadjon a dobhártyám. Megint kivagyok hangosítva

- Igen, itt vagyok a suli előtt. Mikor érsz ide?

- 10 perc és ott vagyok.

- Itt várlak. Szia! – kinyomtam a telefont és leültem a padra. Előszedtem az egyik könyvemet, hogy addig is hasznosan töltsem az időt. Pár perc múlva egy alak állt előttem elvéve a csöppnyi fényt, amit még kaptam.

- Sajnálom. Csak kicsúszott a számon. – Szonja szomorú tekintetével találtam szembe magam. Leguggolt elém és onnan nézett engem bánatosan, mint egy kiskutya.  Képtelen voltam rá haragudni, tudom, hogy nem szándékosan tette.

- Semmi baj. Nem is rád haragudtam, hanem Bencére. – öleltem át, miután helyet foglalt mellettem.

- Hagyd már, csak féltékeny. De tényleg ne harizz rám!

- Nem haragszom! – mosolyogtam rá bíztatóan

- Szóval most vele találkozol?

- Nem- ráztam a fejemet – apával. Beszélni akar velem. – húztam el a számat, rosszat sejtően.

- Nem hiszem, hogy valami rossz hír lenne. Akkor már rég hívott volna. – vonta meg a vállát – Mi van Kristóffal? – lökött meg egy picit, én meg elröhögtem magam.

- Minden oké köztünk. – bólintottam meggyőzően. Egy ideig csak felhúzott szemöldökkel bámult, mint aki nem hiszi el, hogy ez az igazság, majd beletörődve kezdett el fecsegni Bálintról. Figyelmesen hallgattam az ámuldozását, hogy Bálint milyen aranyos, kedves, odafigyelő, szerető.. és, ööm, valami állatnévvel becézte, talán cukimókus, vagy valami  hasonló. Örülök, hogy ők jól megvannak egymással.

Apa több, mint negyed óra múlva ott volt a suli előtt, és miután gyorsan elköszöntem Szonjától beültem a fűtőt autóba. Szinte észre sem vette, hogy beültem, tovább nyomkodta a telefonját.

 - Szia apa! – lendítettem meg előtte a kezemet, felnézett rám egy pillanatra, majd vissza is fordult.

- Ohh, várj egy pillanatot. Vissza kell hívnom Bettit. Már vagy ötvenszer hívott..Pszt!! – csitított le, a füléhez emelte a telefont és várta amíg felveszi a barátnője.

- Csók drágaságom! – szólt bele – Nem, még itt vagyok Pesten. Egy óra múlva indulok haza. Most találkozok Zsófival. Igen, itt van mellettem. Nem, drágám, nem mással találkozom. – rázta meg a fejét, mintha csak látná Betti a vonal túlsó végéből. – Zsófi, köszönj Bettinek! – tartotta felém a készüléket, én meg elfintorodtam, majd benyögtem egy „hello”-t.

- Hát tényleg te vagy az Zsófikám. – sóhajtott egyet megkönnyebbülve

- Ja, én vagyok. Miért kire számítottál? Britney Spears-re? – húztam gonosz mosolyra az ajkaimat, apa meg azonnal leteremtett.

- Sajnálom, édes. Tudod milyenek a kamaszok.. – nézett rám rosszallóan, én meg az arcomat a sálam mögé próbáltam rejteni. Na, nem amiatt, mert elszégyelltem magam, hanem, hogy elrejtsem az arcomon lévő vigyort.

- Szóval, mi újság? – kérdeztem tőle vigyorogva, mintha semmi nem történt volna. Nem szólt semmit, még egy kicsit biztos pipa volt rám, hogy így beszóltam Bettinek.

- Komoly dologról akartam veled beszélni, Zsófi!

- Mi lenne az?

- Szeretném, ha hozzám költöznél. – közölte teljes egyszerűséggel, nekem meg kihagyott a szívem egy ütemet. Kikerekedett szemekkel bámultam rá, de ő rám se hederített, csak tovább figyelte az utat.

- Micsoda?

- Hol szeretnél enni? – vágott bele egy másik témába, de jelenleg egyáltalán nem tudtam ennivalóra gondolni.

- Nem vagyok éhes.

- Muszáj enned, nagyon vékony vagy! Szóval, hol akarsz enni? – kérdezte újra, ellenkezést nem tűrő hangon

- Akkor együnk a Mekiben. – mondtam megadóan – Tehát.. milyen költözés?

- Ezt mindjárt megbeszéljük. Addig bírd ki.

Duzzogva dőltem hátra az ülésben, előszedtem a telefonomat, megnyitottam a ma legtöbbet használt ikont és írtam egy üzenetet Kristófnak.

15:11

Én: Jól kezdődik ez az egész „apa- lánya” délután. Bahh..

15:12

Kristóf: Kitartás!

Nem válaszoltam, visszacsúsztattam a készüléket a zsebembe és némán bámultam az utcán lévő embereket. Péntek lévén még többen voltak mindenhol, mindenki sietett haza, mindenki örült, hogy itt a hétvége és lesz egy kis nyugalom.

Apa parkolóhelyet keresve furikázott jobbra-balra, mígnem végre valahol nagyon messze a McDonald’s-tól talált helyet.

- Még jó, hogy nem Ausztriában parkoltál le. – jegyeztem meg gúnyosan

- Akkor máskor te vezetsz. – szólt vissza enyhe éllel a hangjában 

- Na, most már elmondod? – türelmetlenkedtem. Nem voltak sokan a gyors étteremben, így hamar sorra kerültünk és idejében meg is kaptuk az ennivalónkat. Leültünk egy asztalhoz, egymással szemben.

- Azt akarom, hogy hozzám költözz.

- Igen, ezt már mondtad. – „világosítottam” fel, ő meg csak megforgatta a szemeit, majd hozzá látott az ennivalóhoz.

- Nem sokára egyetemre mész, akár jöhetnél Szegedre és akkor ott lakhatnál nálunk. – felhúzott szemöldökkel,  egy szót sem szólva néztem őt, majd miután összeszedtem magam megszólaltam.

- Azt akarod, hogy ott éljek veled meg Bettivel? – kérdeztem újra

- Igen. Jó lenne. Végre többet lehetnénk együtt! – mosolygott rám bíztatóan

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. – ráztam a fejemet tiltakozásképpen

- Mert?

A legegyszerűbb magyarázat, az, hogy nem akarok vele meg az idegesítő barátnőjével élni. De ezt nem mondhattam meg neki, mert megharagszik.

- Tudod, nekem itt van anya, meg a barátaim, és én jól érzem itt magam. – szóltam kicsit halkabban. Ez tényleg így van, itt az egész életem. Ő meg egy hónapban egyszer felhív, hogy megkérdezze élek-e még. Nem is akarok arra gondolni, hogy mi lenne, ha ott laknék.

- Szegeden ott lennék én, Betti és szereznél új barátokat.

- Betti? Te most viccelsz, ugye? Szerinted én akarok Bettivel együtt lakni? – dünnyögtem, apa arcára meg kiült a döbbenet.

- Mégis hogy mondhatsz ilyet? Mit képzelsz te magadról, hmm? – kelt ki magából teljesen, én meg éreztem, hogy kicsit elvetettem a sulykot, de ezt már nem lehetett vissza forgatni.

- Bocsánat. – hajtottam le a fejemet, nehogy rá keljen néznem, én viszont éreztem magamon dühös pillantásait.

- Mi aki törődünk veled.. –folytatta, felkaptam a fejem erre a mondatára, legszívesebben elröhögtem volna magamat

- Micsoda? Hogy ti törődtök velem? Mikor? Mert én semmi törődés félét nem veszek észre.. – emeltem égnek a tekintetemet

- Hogy merészeled ezt mondani? Annyira hálátlan vagy!! – csattant fel, nekem meg tátva maradt a szám az utolsó mondata hallatán.

- Még hogy én hálátlan?! – szólaltam meg pillantok múlva – Soha semmit nem veszel nekem, a születésnapomat sem tudod. Egy hónapban egyszer ha eszedbe jutok és felhívsz, amúgy mindig én szoktalak. Mikor hívtál, hogy menjek hozzád Szegedre? Vagy mikor mondtad, hogy elviszel bárhova is magatokkal, hogy így is többet legyünk együtt? Soha!! Mondtam akármikor is, hogy ez nekem mennyire fáj? Hogy a saját apámat jobban érdekli a barátnője, mint az egyetlen lánya. Mondtam egyszer is? Nem. – fakadtam ki teljesen. Minden egyes szó igaz volt, amit kimondtam, semmi túlzás nem volt benne. Nagyokat pislogva bámult engem, megszólalni sem bírt a meglepettségtől, ahogyan én sem. Némán töprengtünk mind a ketten, magunk elé bámulva, az immáron kihűlt mekis kaját érintetlenül hagyva.

-  Jobb lesz, ha megyek. – dörzsöltem meg a homlokomat

- Sajnálom. – mukkant meg végre valahára. Szomorúan elmosolyodtam, nyomtam az arcára egy puszit, majd ott hagytam. Egyáltalán nem volt bennem semmi harag, düh, egyszerűen csak szomorúság. Kiléptem a zuhogó esőbe és mielőtt hagytam volna, hogy a könnycseppek az esővel együtt szétáztassák az arcomat, gyorsan felhívtam Kristófot.

- Szia! – köszönt bele vidáman, hangjától pedig máris jobban éreztem magamat

- Szükségem van rád! – szipogtam, nem is tudtam tovább visszatartani a könnyeimet

- Hol vagy??? – hangja azonnal megváltozott, idegességet véltem benne felfedezni

- Nincsen semmi bajom. Otthon vagy? – kérdeztem félve

- Igen, de elmegyek érted.

- Nem, maradj csak. Megyek taxival. – jelentettem ki

- Várlak! – szólt még bele utoljára, majd köszönés nélkül kinyomtam a telefonomat és hívtam egy taxit. Beálltam egy eresz alá, távolabb a McDonald’s-tól, hogy apa véletlenül se vegyen észre, meg ne ázzak el teljesen. Már csak az kellene, hogy meg is fázzak. A taxi rekord gyorsasággal érkezett meg, ezt külön meg is köszöntem neki, miután lediktáltam neki a címet, kifújva magamat dőltem hátra az ülésben. Lehet, hogy nem kellett volna ezt így az arcába vágnom ezeket a dolgokat, jobb lett volna, ha megtartom magamnak, ahogy eddig is tettem. Rosszul esett, hogy azt mondta, hogy én vagyok a hálátlan, miközben szinte nem is ismer. Semmit nem tud rólam. Azon is meglepődtem, hogy tudja, hogy most végzős vagyok. Fogalmam sincs, hogy miért akarja most, hogy oda költözzek hozzá, hiszen eddig egyszer sem mondta. Pedig a tízen akárhány év alatt lett volna rá lehetősége. Annyira elvoltam foglalva a gondolataimmal, hogy észre sem vettem, hogy időközben Kristófék elé értünk. Fizettem, szélsebesen kipattantam és az ajtóhoz siettem. Mire odaértem Ő már kint várt az ajtóban, kabát nélkül . Kinyújtotta karjait én meg szó nélkül odabújtam hozzá. Fejemet mellkasába fúrtam, a könnyeim meg patakokban folytak, de nem tolt el, nem mondott semmit, csak ölelt és a hajamat simogatta.

- Teljesen összekönnyeztem a pólódat. – húzódtam el tőle, ő csak elmosolyodott és lágy csókot lehelt ajkaimra.

- Ez legyen a legkisebb bajom. Gyere, nem akarom, hogy megfázz. – kulcsolta rá az ujjait az enyémekre és befele indult. A házba beérve levettem a cipőmet és a kabátomat a fogasra helyeztem, azután követtem őt fel az emeletre.

- Többiek?

- Csak egyedül vagyok itthon. – vigyorodott el perverzül, amitől nekem is mosoly csúszott arcomra. – Van is egy ötletem. – kérdőn néztem rá

- Meg is osztod velem?

- Fürödjünk együtt! – csillogtak a szemei, én meg teljesen megbabonázva néztem rá, majd egy aprót bólintottam. 

Chapter Sixteen

Sziasztook!:) Örülök, hogy -bár a komikkal nem-, de a új feliratkozókkal gyarapodtunk!:D Hurrááá!<3 

Extra hosszú részt hoztam nektek, remélem örültök. Várom a véleményeket, kellemes olvasást!

Öleléés<3!

Halkan lépkedtem a lakásban, nehogy felébresszem anyát. Gyorsan elmentem tusolni, majd egy csokival befeküdtem az ágyba és elindítottam a Két pasi meg egy kicsi egyik évadát. Nem tudtam elaludni, kattogott az agyam folyamatosan. Lehet, hogy rosszul tettem, hogy eljöttem, lehet, hogy csak én túlóztam el a dolgot. Háromnegyed kettőkor még mindig sorozatot néztem, amikor a telefonom elkezdett rezegni, mint mikor sms-em jön. Odanyúltam érte és megnyitottam az üzenetet.

01:46

Kristóf :

Beengedsz?

Értetlenül bámultam a kijelzőt és hirtelen nem értettem, hogy mégis mit akar. Aztán szélsebesen kiugrottam az ágyból, felvettem a mamuszomat és a bejárati ajtóhoz siettem. Lassan nyitottam ki az ajtót, majd mikor kitárult a hatalmas tölgyfa darab, akkor pillantottam meg Őt. Ott állt előttem, összeborzolt hajjal – ami mellesleg még így is nagyon jól állt neki - ,ugyanabban a nadrágban, mint amikor először találkoztunk, felül pedig egy vastag szürke pulcsit viselt. Szótlanul nézett, várta, hogy mit reagálok. Viszont én annyira meglepődtem, és egyszerre annyira szégyelltem magam, hogy olyan gyerekesen viselkedtem, hogy nem is mertem megszólalni.

- Egy barom vagyok! – törte meg a csöndet, majd közelebb lépett hozzám, arcomat kezei közé fogta, és hevesen megcsókolt. Meglepett hirtelen mozdulata, de nem utasítottam vissza, mert én is hibásnak éreztem magamat. Percekig ott álltunk kint, nem engedtük el egymást, csak még közelebb és közelebb akartam magamhoz húzni, míg végül a levegő hiánya el nem választott minket. Zihálva néztem tengerkék szemeibe, ami még a sötétben is szinte világított, és biztonság érzést fejezett ki. Bebotorkáltunk a szobámba, a tv-t kikapcsoltam és csak az éjjeli lámpát hagytam, hogy égjen, hogy lássunk is valamit. Befeküdtem az ágyba, és vártam Kristófot, aki levette a nadrágját és a pulcsiját, de ahogy húzta fel a pulcsiját, az alatta lévő póló is felcsúszott. Ajkamba haraptam és jól esően felsóhajtottam, mikor megláttam szépen kidolgozott testét. Felkacagott látványomon, mire én csak bíbor vörös arccal rámosolyogtam. Bebújt mellém az ágyba, én pedig azonnal hozzábújtam.

- Hogy érzed magad? – kérdezte és közben a hajamat kezdte el birizgálni

- Gyerekesen. – röhögtem fel erőltetetten – Nem kellett volna így viselkednem, hiszen ez a te dolgod, nincsen semmi közöm hozzá.

- Sajnálom, hogy hazudtam. Nem kellett volna, csak nem akartam, hogy emiatt is összevesszünk – bár mégis sikerült -, de nincs jelentősége a dolognak. Nem akarok már tőle semmit. – jelentette ki határozottan és tudtam, hogy nem hazudik.

- Felejtsük el a dolgot, oké? – suttogtam a szavakat. Éreztem ahogy bólint egyet, majd egy puszit adott a fejem „búbjára”. Lekapcsoltam a lámpát így már csak a hold kicsi fénye világította be a szobát.

- Nem gondoltam volna, hogy ide jössz, hajnali kettőkor – mondtam

- Először tényleg azt hittem, hogy nem érzed magad jól és inkább szeretnél aludni. Aztán az a mondatod amit akkor mondtál, mielőtt be nem szálltál a taxiba, rádöbbentett, hogy megint elszúrtam az egészet. Fél kettőig csak a telefonomat markolásztam és próbáltam rászánni magamat, hogy felhívjalak, de egyszerűen nem ment. Nem akartam ezt telefonon megbeszélni. Így inkább idejöttem. – óvatos mosolyra húztam ajkaimat, jól esett, hogy rajtam gondolkodott. Hiszen lehetett volna az, hogy csak simán úgy van vele, hogy „ja, majd beszélek vele, ráér.” De nem! Mert ő hajnali kettőkor ideállított csak azért, hogy elmondhassa, hogy „egy barom”, de az én barmom. Na jó.. ez csak egy vicc volt. Nem tudom, nem szeretni, ez az igazság.

- Próbálj meg aludni. Reggel kelned kell! – suttogta a szavakat, nekem meg bevillant, hogy reggel iskola van, és sajnos oda muszáj beérnem.

- El is felejtettem. Várj be is állítom az ébresztőt. – nyúltam telefonomért az éjjeli szekrényemre, és feloldottam. Az erős fénytől égni kezdett a pupillám, és azonnal be is kellett csuknom a szememet. Homlokráncolva nyitottam ki újra szemeimet és a képernyőre meredtem. Volt egy üzenetem, apától jött.

- Ez meg mi? – néztem értetlenül az üzenetet. Az üzenet nem volt hosszú, egy egyszerű mondat volt benne. „Holnap hívj fel, ha végeztél az iskoládban, és megyek érted!”

- Hmm? Micsoda? – kérdezte Kristóf is, mire oda tartottam a telefont, hogy olvassa el. – Nincsen benne semmi különös. – vonta meg a vállát – Mi olyan furcsa benne?

- Chh.. semmi. Meglepett. Soha nem szokott írni. Sőt hívni is legtöbbször én hívom. – nevettem fel kissé szégyenkezve, gyorsan beállítottam az ébresztőt és vissza bújtam Kristófhoz.

- Ő hol él?

- Szegeden.

- Egyedül?

- Nem, a barátnőjével. – fintorodtam el

- Nem szereted? – faggatott tovább

- Nincsen azzal semmi bajom, hogy van barátnője a válás után, mert szerintem ez normális, de az a csaj.. ááh. Borzasztó! Állandóan van valami baj.. „Jaj, Ákos – úgy hívják apámat – azt ígérted, hogy elviszel wellnesezni ma” – parodizáltam ki, Kristóf meg felröhögött

- Apád nem unja? – kérdezte csodálkozva

- Nem tudom. Nem is akarom tudni. Az ő dolga. – legyintettem – Csak az idegesít, hogy soha nem jut eszébe, hogy velem mi van..

- Gondolj arra, hogy vannak akiknek fontos vagy! – a szívem hatalmasat dobbant ezen a kijelentésén és a világ legboldogabb emberének éreztem magam.

Nem sokkal később már le is csukódtak a szemeim és mély álomba szenderültem.  

A telefonomból rikácsoló kakas hang szűrődött ki, én meg szinte felpattantam az ágyból. Ja,  ez csak az ébresztőm.

- Mi a … ? – nyitotta ki Kristóf is a szemét nyűgösen, majd nem is foglalkozva tovább a hanggal, megfordult, a fejére húzta a párnát, visszaaludni készült. Gyorsan kinyomtam a „kakast”, majd kapva az alkalmon Kristóf derekára másztam, majd lassan elkezdtem puszikkal elhalmozni,a hátától egészen a nyakáig. Mikor a füléhez közelítettem ledobta magáról a párnát, de továbbra sem mozdult. Arcához érve elmosolyodott, majd se perc alatt fordított helyzetünkön és most én kerültem alulra.

- Jó reggelt! – vigyorogtam megállás nélkül

- Neked is, édes! – lehelt egy csókot ajkaimra. Soha nem mondta még azt, hogy „édes” vagy bármilyen más becenevet nem használt. Igazából nem szeretem ha valakit úgy neveznek, hogy „béjbi” „nyuszi” „cica” vagy más állatnevekkel, de ez határozottan tetszett az ő szájából. Finoman helyezkedett el a derekamon, ügyelve arra, nehogy véletlenül összenyomjon. Kezeimet összekulcsoltam nyaka körül, jobban szemügyre tudtam így venni. A reggeli „most keltem fel” haj még így is olyan jól állt neki, mintha beállította volna, szemei most még fáradtan pislogtak rám, ajkait mosolyra húzta és közelített a nyakamhoz.

- Öltöznöm kellene. Elfogok késni. – húztam el a számat, jelezve, hogy el kellene engednie, de ő csak hevesen megrázta a fejét és ajkaimnak támadt. Belevigyorodtam csókunkban, azon, hogy már reggel milyen heves tud lenni. Viszont, nekem muszáj kelnem, ha nem akarok megint egy igazolatlant.

- Kristóf, el fogok késni! – toltam kicsit arrébb, de nem vagyunk egy súlycsoportban, ő pedig erősebbnek bizonyult.

- Majd beszélek anyámmal. – vonta meg a vállát és újra közelíteni kezdett felém, de megállítottam.

- És mit mondasz majd neki? Hogy éppen elvoltunk foglalva egymás szájával, ezért nem értem be? – ráncoltam a homlokomat, és próbáltam nagyon komolyan nézni rá, persze sikertelenül.. Az égnek emelte szemeit, majd megadóan elengedett. Még egy utolsó csókot nyomtam ajkaira,aztán kipattantam az ágyból és a szekrényem fele vettem az irányt. Kiválasztottam egy bézs színű magasított nyakú kötött pulcsit, egy farmer nadrággal. A fürdőszobába arcot, fogat mostam, a hajamat lófarokba kötöttem, majd felkentem egy kis szempillaspirált és szájfényt. Halkan kopogott be valaki az ajtón, majd egy „szabad” után be is lépett az illető.

Pimaszul rám mosolygott, mellém lépett, megnyitotta a csapot és meleg vízzel áztatni kezdte arcát. Elbambulva figyeltem mozdulatait, egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemeimet.

Mikor elzárta a csapot és felemelkedett odanyújtottam neki a kezemben lévő törülközőt.

- Én..én inkább megyek összeszedem a cuccaimat! – intettem az ajtó felé zavartan, majd gyorsan kimasíroztam a helységből. Berohantam a szobámba, a táskámba bedobáltam még a többi dolgomat ami hiányzott – persze tanultam a hétvégén! – és lebaktattam a lépcsőn. Az óra már negyed nyolcat mutatott, tehát már késésben vagyok. Fogtam a telefonomat és feltárcsáztam anyát, mert nem is beszéltem vele tegnap délután óta.

- Jó reggelt! – köszönt bele vidáman anya

- Neked is! A virágüzletbe vagy?

- Nem. El kellett jönnöm anyagokért. Hallottam, amikor hazajöttél az éjszaka.. meg amikor  vendéged is jött. – mondta komolyan, én pedig szégyenlősen az ajkamba haraptam

- Ja, hát anya.. bocsi. – nyögtem

- Nem zavar ha itt van. De mindjárt itt az érettségi. Az nagyon fontos! Nem mehet ez a dolog a tanulásod révére! – mondta szigorúan, és nem is kezdtem el ezen vitatkozni, mert igaza van. Tényleg nagyon fontos az érettségi, azt nem vehetem félvállról.

- Tudom, és hidd el, hogy nem is fog! – nyugtattam meg – de most mennem kell. Délután beszélünk. Puszi! – köszöntem el, mikor láttam, hogy Kristóf igyekezik le a lépcsőn.

- Mehetünk? – nézett rám mosolyogva, én pedig egy aprót bólintottam.

- Mit szeretnél enni? – kérdezte a kocsiban ülve

- Hát, mindig ki akartam próbálni, hogy milyen ez az amerikai filmekben.. – vigyorogtam, ő meg csak homlokráncolva figyelt engem.

- Sztárbáksz? – élesen, amolyan „ámerikaiul” mondta ki a kávézó nevét, én meg csak szégyenlősen megvontam a vállamat.

- De ez csak egy ötlet volt. Mehetünk egy pékségbe is.. amúgy is kevés időnk van. – a válasza csak egy röhögés volt, én meg nem értettem, hogy akkor most megyünk vagy nem?! Meg sem kérdeztem, inkább bekapcsoltam a rádiót. Kapcsolgattam folyamatosan, mert mindenhol csak hírek meg reklámok voltak, amíg nem találtam valami rendes csatornát, ahol éppen egy 30 Seconds To Mars szám ment. Azonnal felhangosítottam és elkezdtem énekelni, Jared Leto-val együtt. Imádom őket, a kedvenc bandám, és a jövendőbeli férjem is Jared. Ezt az apróságot inkább nem mondtam Kristófnak, inkább nem röhögtetem ki magam.

- Szereted őket? – utalt a zenére

- Viccelsz? Imádom őket! Minden vágyam egyszer elmenni egy koncertjükre! – mosolyogtam majd folytattam a dúdolását.

- Hátul van egy levél valahol az ülésen. Ide adnád légyszíves? – kérte, én pedig hátra hajoltam, csakhogy a levél túl messze volt tőlem, így muszáj volt a teljes testemmel hátrafordulnom. Érdekes látvány nyújthatott másoknak, hogy a fenekemmel kifelé vagyok. Egy csattanást éreztem a fenekemen, én meg azonnal elröhögtem magam.

- Héj! – szóltam rá, ő meg csak szemtelenül elmosolyodott

- Ezer bocsánat hölgyem, de akkor legyen szíves nem megmutatni mindenkinek a hátsó felét, mert a hímneműek nem tudják önről levenni a szemüket. – mondta komoran, én meg még jobban röhögtem.

- Már elnézést, de ön kért meg arra, hogy valami levelet keressek.

Visszamásztam az ülésre és odanyomtam neki a levelet, mire ő csak bedobta a kesztyűtartóba. Pár perccel később az egyik Starbucks utcájában parkolt le.  Gyorsan kipattantam az autóból majd őt bevárva kezdtünk el sétálni a kávézó fele. Nem fogtam meg a kezét, nem akartam, hogy azt higgye, hogy én már azt hiszem, hogy járunk, vagy, hogy nyomulok. Inkább megvárom, amíg ő teszi meg ezt a lépést. Ezen gondolkodva lépkedtem a már korán reggel zsúfolt utcákon amíg oda nem értünk a sarkon lévő Starbucks-hoz. Kinyitotta előttem az ajtót, én pedig vidáman lépkedtem be zöld és barna színű berendezésekkel teli házba. Igaz, hogy már ezerszer voltam itt, de most teljesen másképp éreztem magam. Mindig oda voltam az ilyen filmekért is, amikor reggel a napot az ilyen kávézókban kezdik, és most én is úgy éreztem magam. Mintha nem is Magyarországon lennék, hanem valahol Amerikában. Beálltunk a sorba, addig legalább eltudtuk dönteni, hogy mit szeretnénk.

- Mit szeretnél reggelizni? – bámulta ő is a falra kirakott óriási táblát, kicsit fintorogva.

- Nem szereted?

- Hát.. nem vagyok oda értük. – húzta el a száját – de ha te szereted, akkor nincsen semmi akadálya, hogy itt együnk.

Közben mi következtünk a sorban, így előrébb léptünk a pulthoz ahol egy magas, fiatal srác várta a rendelésünket.

- Mondjad csak. – szólt Kristóf

- Öm.. én szeretnék egy karamellás jegeskávét. – bámultam még mindig a kínálatot. A srác csak bólintott egyet, majd megkérdezte a nevemet – Zsófi!

- Hmm. Zsófi. Szép név. – vigyorgott rám, én meg kicsit kényelmetlenül álltam ott két fiú között. Kristóf felhúzott szemöldökkel bámulta a kiszolgálót, amolyan „nem látod, ember, hogy itt állok mellette?” stílusban.

- Én is ugyanazt szeretném. – szólt közbe Kristóf, akit már kezdett dühíteni, hogy a kiszolgáló, hogy bámul engem.

- Rendben! – a kiszolgáló egy „más valamit?” mondat után gyorsan kiszámolta, hogy ez mennyi lesz, én pedig már kezdtem elővenni a pénztárcámat, amikor Kristóf a kezét az enyémre helyezte, és megrázta a fejét.

- Rakd el! Én fizetek.

- Nem. Hadd fizessem ezt én. Mindig te fizetsz.

- Nem, és ügy lezárva.

- Köszönöm szépen! – néztem rá hálásan, mire csak megvonta a vállát és odanyújtotta a pénzt.

Kicsit arrébb álltunk, hogy a többi vendég elférjen tőlünk. Nem telt bele sok időbe mire egy nő rakta elénk a két műanyag poharat a kávéval.

- Köszönjük! – elvette a pultról a kávékat Kristóf és kifele igyekeztünk.

- Mi van a poharadon? – kérdezte furán méregetve. Megfordítottam, majd azonnal kitört belőlem a röhögés. A nevem alá egy telefonszám volt felírva, egy szívecskével megspékelve.

- Hát.. úgy látszik kaptam egy telefonszámot. – röhögtem még mindig, ő meg csak pislogás nélkül figyelt. Kicsit azért élveztem, hogy látom jelét annak, hogy végre ő is féltékeny, ha csak egy picit is, de zavarja a dolog.

- De nem látta, hogy ott állok melletted, beszarás.. – hitetlenkedett folyamatosan, aztán csak kitört belőle is a röhögés.

- Cserélünk? – kérdezte

- Felakarod hívni? – kérdeztem vissza, mert nem értettem, hogy min akad fent ennyire egy poháron.

- Nem.

- Akkor?

- Idegesít, hogy ott látom. – nem tudtam a nevetésemet visszatartani. Röhögtem azon, hogy a srác - mármint a kiszolgáló- komolyan azt hitte, hogy én majd őt felhívom, miközben  a világ leghelyesebb fiúja áll mellettem, meg azon, hogy Kristóf, hogy kiakadt ezen a hülyeségen.  

- Tessék, akkor cseréljünk! – tartottam felé a poharat, azt is sugallva, hogy engem egyáltalán nem érdekel a fiú, szóval, ha akarja nyugodtan oda adom neki.

- Áhh.. nem kell. – legyintett. Éreztem, hogy erre megy ki a játék, csak hogy megbizonyosodjon arról, hogy tényleg nem érdekel. Az órámra pillantottam ami már 7:50-et mutatott. Visszagondolva, hogy mi lesz az első órám csak vállat vontam, mert az első úgyis csak osztályfőnöki, azon meg nem hiszem, hogy baj lesz kések egy kicsit.

Az iskolához érve már senki nem volt kint, keményen folytak a hétfői fárasztó első órák, de minket annyira nem zavart.

- Bemegyek én is! – csatolta ki az övét, és velem együtt kiszállt a kocsiból.

A folyóson csak a mi tornacipőnk kopogása zavarta meg a csendet. Az osztályunk előtt megállva kaptam még egy „búcsúcsókot”, aztán halkan bekopogtam és benyitottam. Vera tanárnő a táblánál írt valamit és a mi érkezésünkre azonnal odakapta a fejét, ahogy persze mindenki más is. Zavartan ácsorogtam a küszöbnél,mintha csak most először állnék itt,  Kristóf meg csak lazán belépett, odaköszönt a többieknek, majd nyomott az anyja arcára egy puszit. Az osztályhoz fordulva kaptam egy pár irigy pillantást a lányoktól, de próbáltam nem is figyelni rájuk. Gréti szinte szikrákat szórt, gondolom, mert én az „ő drága barátjával” mertem együtt érkezni.

- Egy pillanatra ki kell mennem. Addig maradjatok csöndben, egy szót se halljak! – parancsolt oda Vera a többieknek, én pedig a padomhoz siettem, hogy helyet foglaljak, amikor visszaszólt – Zsófi, megkérhetnélek, hogy segíts nekem? – szégyenlősen bólintottam egyet és vissza igyekeztem. Ott vártak engem, és miután becsuktam az ajtót, Vera ideges pillantásaival találtam magam szemben.

- Mégis mit képzeltek? – kezdte a szidást halkan, de annál dühösebben. – Ez egy iskola. Ahova bekell járni, időben kell érkezni. – nézett rám kissé megvetően – Kristóf! Felnőtt ember vagy, mégis mit akarsz te ettől a lánytól, aki több évvel fiatalabb nálad? Szerinted ez normális dolog? – beszélt a fiához, úgy mintha itt sem volnék. Felhúzott szemöldökkel bámultuk őt vártuk, hogy végre befejezze a mondandóját. Én szinte végig lehajtott fejjel bámultam a cipőmet, mintha valami szörnyen érdekes dolog lenne rajta, Kristófot viszont szerintem kicsit sem hatotta meg az anyja prédikálása.

- Na jó.. anya befejezted végre? – vágott bele szavaiba, teljesen higgadtan. – Ahogy mondtad, felnőtt ember vagyok, eltudom dönteni, hogy mit akarok.

- Szerintetek ez meddig fog működni? Két, három hónapig.. ennyi. Tovább nem. – „jósolta” előre, bennem meg kezdett felmenni a pumpa. Mégis hogy képzeli, hogy ilyet mond?

- Anya, ahogy mondtam, ebbe ne avatkozz bele. – ismételte idegesebben Kristóf

- Zsófi, menj be az osztályba. – intett nekem, egy aprót bólintottam, Kristóf viszont visszahúzott és csókot lehelt ajkaimra.

- Később beszélünk! – mosolyodott el halványan, azt is mutatva, hogy nem érdekli, hogy mit mond az anyja. Visszamosolyogtam, majd rá sem nézve Vera tanárnőre besiettem az osztályba. Mihelyst beléptem azonnal minden szempár rám szegeződött és amolyan „mi történt? Mesélj máááár” pillantást vetettek rám.

- Hogy-hogy Kristóffal jöttél? – kérdezte, az első bátor jelentkező, Gréti.

- Nem vele jöttem, csak összetalálkoztunk. – hazudtam azt, ami a legelőször az eszembe jutott.

- És beszélgetettek?

- Igen.

- Miről? –  faggattak tovább

- Semmi érdekesről. – vontam meg a vállam

- Akkor miért nem mondod el? – húzta fel a szemöldökét Gréti, engem meg már kezdtek kihozni a sodromból.

- Mert nem tartozik rátok. – mosolyodtam el, majd többet ügyet sem vetve rájuk megfordultam és Szonjával kezdtem el beszélgetni.

Chapter Fifteen

Haliiii!:D Késve ugyan, de hoztam az új részt!:D Remélem tetszeni fog! Szeretnék látni valami véleményt is, igazán jól esne.:$  Ne maradjatok csöndben! <3
Öleléés<3

- Te komolyan elhoztál autósmoziba? – néztem rá tátott szájjal, ő meg kicsit aggódva pillantgatott rám vissza.

- Nem szereted? Mert akkor mehetünk is.– intett visszafele

- Viccelsz? Dehogyis. Mindig is annyira akartam volna menni autósmoziba, de soha nem volt rá alkalmam. Köszönöm szépen! – hálálkodtam, és úgy látom, hogy Kristóf is megnyugodott. Lehet kissé megijedt, hogy nem fog tetszeni, az ötlet, de oda meg vissza vagyok érte. Mármint az autósmoziért, meg persze Kristófért (érte kicsit jobban).  

- Féltem, hogy nem fog tetszeni.

- Mit nézünk? – pillantgattam jobbra- balra, mint valami kisgyerek aki először jár vidámparkban.

- Az életrevalók. Láttad már? – heves fejrázásba kezdtem, mire ő folytatta. – Jó film. Tetszeni fog. – kacsintott rám

- Te láttad már?

- Igen. – vonta meg a vállát

- És nem unod megnézni megint? Mert nekem amúgy mindegy, hogy mit nézünk.

- Szeretem ezt a filmet. Amit szeretek azt megnézem többször is.

Leparkoltunk egy olyan helyre, ahol jól is látunk, jól is hallunk, de nem túl közel. A Nap sugarai szinte már alig látszódtak, a levegő eléggé lehűlt már – mit akarok én itt tavasz elején? -. Kiszálltunk a kocsiból, Kristóf pedig a csomagtartóban keresett valamit. Egyre több autó gyülekezett körülöttünk, szinte megtöltve az egész parkolót. Már nagyon régóta akartam eljönni, de valahogy soha nem volt rá alkalmam. Kristóf két pulcsival és egy meleg pléddel tért vissza, majd a plédet rá terítette a motorháztetőre. Mosolyogva néztem Őt, és mérhetetlenül boldognak éreztem magamat. Igaz, hogy Kristóf már előre mondta, hogy meleg cuccba öltözzek – ahogyan tettem- de azért még adott egy pulcsit, nehogy megfázzak.

- Gyere. – intett maga felé. – Ülj fel ide. – engedelmeskedtem kérésének, majd vigyázva, hogy össze ne gyűrjem a plédet elhelyezkedtem. Szorosan mellém ült, kezeit pedig a hátam mögött támasztotta meg. A film elkezdődött, mindenki elcsendesedett és a hatalmas vászont figyelte. A filmnek az elején a főszereplő kicsit irritáló volt, de a film közepe fele már őt is megszerettem. Igazából jó kis történet, humorral, és örülök neki, hogy megnézhettem. Nagyon lehűlt az idő, és nekem úgy tűnt, mintha nem is lenne rajtam semmi pulcsi, ezért elkezdtem vacogni. Szégyenlős voltam, nem mertem csak úgy oda bújni Kristófhoz, de mintha csak megérezte volna, azonnal közelebb jött hozzám és átölelt. Szóval így néztük a filmet, kicsit vacogva, őrült boldogan, a csillagok alatt.

- Köszönöm, hogy elhoztál! – mondtam mikor beszálltunk a kocsiba

- Örültem, hogy eljöttél! Nagyon fázol? – nézett rám aggódva, én meg megráztam a fejemet. Igaz, hogy nem volt valami melegem, de aztán felkapcsolta a fűtést a kocsiba és már kutya bajom sem volt.

- Hova megyünk most? – kérdeztem mielőtt el nem indultunk

- Hozzánk.

- Beszéljünk meg valamit. – fordultam teljes testemmel felé, hogy lássam az arcát – Nem szeretnék ott olyan „betolakodó” lenni, vagy bármi hasonló. A szüleidet nem zavarja? Vagyis hát inkább anyukádat, hiszen, ő a tanárom, az osztályfőnököm… - még akartam volna folytatni a ’beszédemet’, de már csak Kristóf puha ajkait éreztem az enyémen. Belemosolyogtam csókunkba, őrülten aranyos módon hallgatatott el.

- Nem zavarsz senkit, és anya meg szeret téged. – nyugtatott meg, majd egy újabb csókot nyomott az ajkamra. Megkönnyebbülten dőltem hátra az ülésben és figyeltem az utcákat.

- Hova menjünk enni? – zökkentett ki Kristóf az elmélkedésemből

- Én most fáradt vagyok ahhoz, hogy elmenjünk valahova enni.. mi lenne ha inkább rendelnénk valamit?

- Rendben.

20 perc múlva már a bejárati ajtónál álltunk, és vártam, hogy Kristóf kinyissa az ajtót.

- Nem érem el a kulcsot. Kivennéd? – nézett rám sunyin, én meg csak összehúztam a szemöldökömet

- Honnan?

- A farzsebemből.

- Most viccelsz? – röhögtem fel, mire ő csak komolyan megrázta a fejét, de a nevető ráncok ott futottak az arcán. Úgy gondoltam, hogy jó, ha szórakozni akar akkor szívassuk egy kicsit. Már csak az volt a gond, hogy semmi nem jutott eszembe. Majd végül csak közelebb léptem hozzá, kezeimet pulcsija alá csúsztattam és úgy vezettem végig őket a hátán, kissé cirógatva a bőrét. Éreztem ahogyan szaporábban veszi a levegőt, örültem, hogy végre én hozom ki ezt belőle. Húztam az időt, kezeimet le-föl jártattam a hátán, majd a farzsebeibe nyúltam, és keresgélni kezdtem a kulcsot.

- Tessék, a kulcsod. – nyomtam a kezébe, ő pedig kinyitotta az ajtót. Mielőtt beléptem volna visszahúzott és megcsókolt. Hirtelen ért, de azonnal válaszoltam rá. Ott álltunk a küszöbön ő pedig csak erőszakosabban vágyott ajkaimra. Kicsit eltoltam magamtól, hogy levegőhöz jussak. Beljebb léptem, ő pedig követett.

- Mit rendeljünk? – kérdezte

- Nekem jó a pizza is vagy akármi. – válaszoltam és követtem Kristófot a konyhába.

- Akkor milyet kérsz? – nézte a szórólapot, ahonnan gondolom rendelni akart.

- Kukoricásat. – mondtam, ő meg csak tovább bámult

- Kukoricásat? Ennyi?

- Miért szerinted milyet kéne egyek? – kérdeztem vissza

- Jó, akkor kukoricás.. – hagyta rám a dolgot, én meg még mindig csak értetlenül bámultam rá amíg megrendelte a vacsorát. Hangokat hallottam a lépcső irányából, majd pár másodperc múlva Zsolti lépett be a konyhába.

- Szia! Jó újra itt látni. – köszöntött kedvesen, majd megölelt

- Téged is jó újra látni! – viszonoztam ölelését – Kristóf most rendel pizzát, kérsz te is?

- Jaa.. Kristóf! – szólt oda neki. – egy francia tejfölös pizzát is rendelj. Kössz! – intett neki, mire az említett csak megforgatta a szemeit és megrendelte még azt a pizzát is.

- Szóval, merre voltatok? – ült le a konyhaasztalhoz Zsolti és érdeklődve nézett rám. Leültem mellé és elkezdtem neki mesélni.

- Autósmozi? Hm..érdekes – ráncolta a homlokát

- Mert?

- Nem tudtam, hogy Kristóf ilyen „romantikus”! – röhögött fel Zsolti, én pedig csak megvontam a vállamat

- Mindjárt jövök, felszaladok a szobámba! – mondta Kristóf, kicsit zavartan és azonnal felszaladt az emeletre

- Minden oké vele? – kérdezte Zsolti, gondolom neki is feltűnt, hogy most más volt

- Megnézem, hogy mi van, mindjárt jövök! – álltam fel az asztaltól és követtem őt. A szoba ajtaja nem volt becsukva így akaratom ellenére mindent hallottam. Kristóf bent telefonált és össze-vissza járkált a szobába. Nem látott engem, mert oda álltam a falhoz.

- Miért? Most nem tudok menni. Holnap? Reni.. mi van? – szinte lefagytam ahogy meghallottam a névét. Tehát vele beszél, miközben tudja, hogy én lent ülök a konyhában – vagyis ő azt tudja-, miatta ideges, és vele találkozik holnap, pedig már azt hittem, hogy lezárta ezt a kapcsolatot. Mindig újra és újra oda lyukadok ki, hogy én neki csak egy pótlék vagyok, ahogy egyszer ezt ő is mondta – jó, igaz, nem pont ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényeg -, csak, hogy valakivel eltudjon szórakozni. Még mindig lefagyva álltam ott, és próbáltam összeszedni magamat. Ő még mindig telefonált, de nem érdekelt. Úgy léptem oda az ajtóhoz, mint aki csak most jött föl, és nem hallott semmit. Azonnal észre vett, majd a telefonját egy „majd beszélünk, szia” után lecsapta az ágyra. Erőltettem magamra egy hamis vigyort és beljebb léptem.

- Minden oké? Elég zaklatottnak tűnsz. - húztam össze szemöldökömet

- Persze, csak Dani volt az.. – hazudott reflex-szerűen, én meg kínosan felröhögtem

- Aha, értem. Figyelj, én elég rosszul érzem magam, szerintem haza megyek, most! – hajtottam le a fejemet és a padlót kezdtem el fixírozni, nehogy a szemébe keljen néznem. Azonnal oda lépett mellém, az államat kicsit megemelte, hogy a lássa az arcomat.

- Jól vagy?

- Igen, jól. De most inkább hazamegyek. – nyögtem halkan.

- Maradj! Csinálok neked egy forró teát, aztán meg bebújunk az ágyba, és reggelre jobban leszel! – sok erő kellett ahhoz, hogy ne mondjam mégis azt, hogy „rendben, maradok”, mert még mindig ott volt az, hogy neki csak ilyen szórakozásokra vagyok jó neki.. vagy már nem is tudom mit gondoljak. De egyben biztos vagyok, még pedig abban, hogy egész este nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

- Most tényleg jobb lenne, ha hazamennék! Megyek hívok egy taxit.

- Dehogyis, hazaviszlek!

- Nem akarok plusz köröket járatni veled, jó lesz a taxi. – erősködtem tovább, mire ő csak megforgatta a szemeit, és bólintott egyet. Leszaladtam a lépcsőn, azonnal fogtam a telefonomat és hívtam egy taxit, majd összeszedtem a cuccaimat a konyhapultról.

- Hát te? – nézett rám kitágult szemekkel Zsolti, aki éppen egy joghurtot bontott ki – pizza előtt joghurt? Érdekes párosítás -.

- Nem érzem jól magam, inkább megyek. – fordultam meg és kifele igyekeztem, de még gyorsan visszafordultam. – tessék, itt a pizza ára. Egyétek meg nyugodtan, nekem úgysincs étvágyam. – idegességem biztosan hallatszódott a hangomban, Zsolti tekintete ami rajtam és Kristóf között járt egyfolytában sem nyugtatott meg, úgy látszik neki leesett, hogy itt nem „rosszullétről” van szó. Kristóf oda lépett mellém és gondolom meg akart csókolni, de félrefordítottam a fejemet és így csak egy arcra puszi lett belőle.

- Megyek, mert megjött a taxim. Sziasztok! – intettem nekik és kiléptem az utcára, de mielőtt tovább indulhattam volna, a karomat szélsebesen kapta el Kristóf és maga fele fordított.

- Holnap hívlak. – mosolygott rám

- Mielőtt vagy miután találkozol Renivel? – csúszott ki a számon ez a halk mondat és meg sem várva, hogy erre reagáljon bármit is, elindultam a taxi fele, majd gyorsan beszálltam.

Nem is néztem rá, nem akartam már semmit, csak hazamenni és aludni. Igazából nem haragudtam, mert miért kellett volna haragudnom? Hiszen nem járunk, nem mondhatom meg neki, hogy kivel beszéljen, találkozzon, de én nem is vagyok az a típus aki azt mondja, hogy „soha többet ne is beszélj vele”. Ez az ő saját ügye, nincs beleszólásom, azt csinál amit akar, ennyi. Azért jöttem el, mert úgy érzem, hogy csak egy felesleg vagyok, csak egy pótlék, akivel jól ellehet szórakozni, úgy, hogy nincsen semmiféle „kötődés”. Nem érzek semmi rosszindulatot, semmi dühöt, csupán csak szomorú vagyok, mert Szeretem Őt!