Chapter Twenty-second

Ééés, itt vagyunk az év utolsó napján. El sem hiszem, hogy máris eltelt egy év, pedig, mintha csak most kezdődött volna a 2013. Nektek milyen évetek volt?:) Jó, nem rizsázok tovább, remélem mindenkinek jól teltek az ünnepek. Ha gondoljátok, írjátok le, hogy mit csináltatok, vagy a legjobb élményeteket 2013-ból!:D örömmel várom őket!:) A részek most már nem 2-3 naponta fognak jönni, hanem hetente. Sajnálom, de hamarabb nem megy, és ez nem kifogás. de talán, ha túl leszek a felvételin, akkor lesz egy kis nyugi. A rész jó hosszú lesz, remélem tetszeni fog, véleményeket is várok!:D Kellemes Olvasást, és Boldog Új évet Mindenkinek!
Ölelés<3!

- Kiraktad a képet! – szóltam bele köszönés nélkül a telefonba, mikor felvette.

- Igen, ki. – válaszolt vissza Kristóf.

- Miért?

- Mert megtetszett. – mondta, nekem pedig a pillangóim újra életre keltek és mindenáron szabadulni akartak.

- Azt hittem, hogy titokban akarod tartani..

- Már úgyis az edződ vagyok. – vágott vissza, belőlem pedig kitört a röhögés.

- Igen, az vagy! Mellesleg, szerintem is jó kép lett rólunk, főleg, hogy ez az első. – gondolkoztam el

- De nem az utolsó. – ugyan nem láttam, de éreztem, hogy ő is vigyorog. –Mit csinálsz?

- Tanulok.. vagyis azt próbálok. Te?

- Főzők. – jelentette ki diadalmasan.

- Aha, te meg a főzés.. –

- Hééé, ne becsüld le a konyhai tehetségemet!

- Eszemben sem volt. – tiltakoztam

- Akkor jó!

- Megyek, tanulok még!

- Rendben! Később beszélünk.

Elköszöntünk, én meg próbáltam visszatérni a tételeimhez, de sehogy nem sikerült koncentrálnom. Még most sem hiszem el, hogy kirakta! Valahogy ki is ment a fejemből, hogy csináltunk délután képeket. Mindet az ő Iphone-jával csináltunk, így nekem nincs meg egyik sem. Ooh, el ne felejtsem őket elkérni!

  

  Reggel villamossal mentem suliba, tudtam, hogy Kristóf még alszik. A reggelek nem a kedvenceim, főleg, mert akkor mindenki siet, sokáig tartó várakozások vannak, és reggel az emberek ingerlékenyebbek is. Tudtam, hogy ma nehéz napom lesz (rengeteg dolgozat, délután 4-ig itt vagyok fakultáción, hurrá!), de délután láthatom Őt. Elmélkedésemből a telefonom csörgése ébresztett föl. „Apa” hív, jelezte a telefonom.

- Jó reggelt, kicsim! – szólt bele, nagyon vidáman.

- Szia! Hogy vagy? – fojtottam el egy ásítást

- Oh, remekül. És te?

- Én is. Most megyek suliba.

- Szuper! Na, figyelj csak, akkor hogy lesz a hétvége?

- Hát.. még úgy van, hogy megyünk.

- Remek! Kivel jössz?

- Hm.. hát, szóval, - dadogtam össze-vissza, mert nem tudtam mi lenne a helyes válasz. Ha megmondom most neki, akkor van ideje felemészteni, de az is lehet, hogy azt mondja, hogy nem mehetek el Kristóffal, vagy az utolsó lehetőség, hogy puskát fog magával hordani, és amikor valamit eltéveszt Kristóf, akkor le is lövi. Brrr, megborzongtam a gondolattól is, hogy bármi legyen vele. Vagy ha nem most mondom meg neki, és akkor fogja látni, hogy kivel is jöttem, akkor lehet, hogy ott fog teljesen kiakadni, az meg csak rosszabb lenne.

- Itt vagy még? – kérdezte, miután hosszú percekig meg sem szólaltam.

- Igen, itt vagyok! Mit is mondtál?

- Azt kérdeztem, hogy kivel jössz le?!

- A barátommal. – mondtam ki, feladva azt, hogy most gyorsan kitalálok valami frappánsat. – Apa, itt vagy? – kérdeztem most én, mikor nem válaszolt a feltett kérdéseimre.

- A ba..ba..barátoddal? – kérdezte teljesen lesokkoltan.

- Ühüm..

Itt újabb több perces csönd következett, azt mondják, hogy ilyenkor jobb, ha nem szólunk semmit, hogy feltudja „emészteni” a dolgot, így hát, én is csak néma csendben vártam. Ránézetem a telefonra, hogy mióta beszélünk, 7 percnél jártunk, ebből kábé 3 perc volt az, amit beszéltünk.

itt vagy még? – kérdeztem, miután eléggé meguntam, hogy csak várok.

- Ohh, igen, persze. Csak ez még nagyon új nekem.

- Micsoda?

- Hát, hogy neked legyen, szóval, hogy legyen…barátod. – az utolsó szót úgy mondta ki, mintha egy borzasztóan rossz dolgot kellett volna elmondjon nekem.

- Apa, mennem kell. Akkor szombaton délre ott vagyunk, rendben? – próbáltam lezárni ezt a témát.

- Persze, tökéletes! Vigyázz magadra! Szia!

- Szia! – köszöntem el én is, majd kinyomtam a telefont és visszasüllyesztettem a zsebem mélyére.

A nehezén túl vagyunk, gondoltam magamban, majd belépve az iskola kapuján kaptam egy pár lenéző pillantást a – idegen(!!) - lányoktól, nem is értettem miért, hiszen szerintem egy szót sem beszéltem még velük, sőt néhányukat most látom először. Próbáltam nem is foglalkozni velük, az is lehet, hogy csak rossz napjuk van és mindenkire így néznek. Meg esik, nem?

- Miért néz rám mindenki ilyen furán? Mintha megakarnának ölni a szemükkel. – léptem oda Olíviához, aki éppen a reggelijét pakolta elő. Rám nézett, majd elmosolyodott.

- Gondolom mindenki látta az Instagram képet..

- Amiatt néznek így rám, mert Kristóf kirakott egy közös képet?

- Igen. Mert féltékenyek arra, hogy te nem csak ismered, hanem annyira jóban vagy vele, - túlságosan is jóban –jegyezte meg – , hogy kirakott rólad egy képet. Mármint mindenki tudja, hogy Kristóf a „nagymenő”, híres sportoló, a helyes srác, aki nem rak ki mindenkivel csak úgy ki egy képet, így most mindenki féltékeny rád. De ne foglalkozz velük, nem is éri meg még rájuk gondolni sem. – simított végig a karomon nyugtatóan.

- Húú.. most meglepődtem. Ezt nem gondoltam volna. Na jó, inkább kipakolok. – indultam hátra a padomhoz, de visszafordultam – Szonja hol van?

- Nem tudom, lehet, hogy csak elaludt. – vonta meg a vállát Olívia

- Ez fura. Mindig előttem szokott beérni.

- Szia Zsófi. Hogy vagy? – állt meg a padomnál Gréti meg Anna.

- Sziasztok – néztem rájuk meglepetten, hiszen mostanában nem vagyunk olyan jóban. – Jól köszi, és ti?

- Ja, jól. Láttuk a képet..

- Milyen képet? – vágtam értetlen fejet, mint akinek fogalma sincs arról, hogy miről beszélnek.

- Hát, amit kirakott Kristi.

- Kicsoda? Milyen Kristi? – döbbentem le, hirtelen tényleg nem tudtam, hogy kiről beszélnek

- Kristóf – segítette ki Anna barátnőjét

- Ja, hogy Kristóf. Kristinek becézitek? – tört ki belőlem akaratom ellenére a röhögés. Hihetetlennek találtam, hogy pont a „Kristófot”, ami pont nem olyan becézgetős név, lebecézik. A röhögésem felkeltette Olívia érdeklődését is, oda sétált a padomhoz és csak értetlenül nézett rám.

- Ne, ne haragudjatok. Csak fura, hogy lebecézitek. – hagytam abba a röhögést és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy komoly maradjak. Olívia még most sem értett semmit belőle, de csak legyintettem neki, hogy majd később elmondom.

- Szóval..? – húzta fel a szemöldökét Gréti, magyarázatot várva

- Igen, most már tudom melyik képről beszélsz! De mi olyan különös rajta?

- Együtt vagytok? – csapott bele a közepébe, én meg lesokkoltam. A helyzet, hogy én nagyon rosszul hazudok, rajtam azonnal meglátszik, ha nem mondok igazat.

- Az edzője. Szerintem normális, hogy csinálnak egy képet. – szólt közbe Olívia, a megmentésemre sietve. Én csak hevesen bólogattam – ááá, dehogy voltam átlátszó. – A másik meg, miért érdekel ez titeket? – nézte őket karba tett kézzel. – Mindenki foglalkozzon saját magával. – ezzel egy utolsót rájuk mosolygott,  majd mintha már ott sem lennének felült a padom tetejére és elkezdett egy teljesen más dologról beszélni. A két lány pár pillanatig azt sem tudta, hogy mit csináljon, végül inkább odébb álltak.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – öleltem át, úgy éreztem, mintha most egy 20 kilós zsákot vettek volna a vállamról.

- Nem tudom mit képzelnek magukról. Mintha saját életük nem lenne.

- Mindegy, nem is foglalkozom velük. Mit mondtál hova mentek Dáviddal? – tereltem el a témát.

- Na, az van, hogy hétvégén megyünk az Aquaworld-be, ha van kedvetek, gyertek ti is! – mosolygott rám Olívia

- Jól hangzik, de hétvégén megyünk Szegedre. – húztam el a számat

- Kristóffal? - kerekedtek el a szemei

- Aha, vele megyek! – pirultam el már a gondolatra is

- Ez szupeeeeer!! – visítozott, mint aki magán kívül van.

- Shhhhh! Nehogy meghallja valaki. – csitítottam le.

- Mit ne halljunk meg? – jött azonnal oda Bence, én meg csak megforgattam a szemeimet. A múltkori veszekedésünk óta nem igazán szimpatizálok vele, próbálom elkerülni.

- Semmit. – válaszoltam kicsit bunkóbb stílusban, majd elővettem a füzetemet és átnéztem az irodalom anyagot. Bence ezután csak némán figyelt engem, aztán mikor látta, hogy nem is foglalkozok vele, elsétált.

10: 47

Zsófi:

Nagy „sztár” lettem a suliban. Kigondolta volna, hogy egy kép ennyi mindenre képes.. U.i.: Remélem nem ébresztettelek fel.:)

10:50

Kristóf:

Az instagram-os  képre gondolsz? U.i.: Nem, már a reggeli kávémat iszom. J

10:55

Zsófi:

 Igen, arra! Gréti nagyon merész volt, még meg is kérdezte, hogy együtt vagyunk-e.

10:56

Kristóf:

Mit mondtál?

10:56

Zsófi:

Én semmit, meg sem bírtam szólalni, Olív mondta, hogy csak az ezdőm vagy:D

10:58

Kristóf:

Ha úgy nézzük, meg is tornázatlak.:D:D

10:58

Zsófi:

Perverz állat!! :D

Éreztem, hogy az arcom átveszi a piros színnek az össze árnyalatát, annyira zavarba hozott ez az üzenet. Szerencse, hogy ő nem lát. Szerintem még a többiek is hülyének néztek, ahogyan a vörösen, a telefonomat nyomkodva röhögök. Mert azért valahol gondoltam, hogy Kristóf elfog sütni egy ilyet.

11:00

Kristóf:

Hahahaha:D Mikor végzel ma?

11:00

Zsófi:

2-kor.:)) De nem kell gyere értem!

11:02

Kristóf:

Nem azért kérdezte, hanem mert találkozom kell valakivel.

11:02

Zsófi:

Ohh.. ja, bocs. Oké, majd hívlak, vagy hívj, vagy mindegy. Szia!

11:03

Kristóf:

Hívlak majd. J

Erre az üzenetre már nem válaszoltam, elraktam a telefonomat, majd a tanárra szegeztem tekintetemet, aki időközben belépett a terembe. Szonja egész nap nem jött suliba, küldtem is neki egy üzenetet, de még arra sem válaszolt.

  Utolsó óra végén mindenki szinte futott ki az osztályból. Már csak Bence, Olívia meg én maradtunk bent.

- Zsó, beszélhetnénk? – állt meg előttem. Csak ő hívott Zsó-nak, elmondása szerint azért, mert fárasztó amíg kimondja végig a nevemet(??!!), de most másképp hangzott amikor kimondta a nevemet.

- Megvárlak kint. – intett óvatosan Olívia, majd távozott az osztályból.

- Tessék!

- Szeretnék bocsánatot kérni a múltkori miatt. – nézett rám szomorú szemeivel.

- El van felejtve. – mosolyogtam rá bíztatóan

- Nem akarok neked rosszat, csak nem akarom, hogy csalódj.

- Bence, ezt ne kezdjük újra, rendben?

- Sokat jelentesz nekem, talán túl sokat is.. – fogta meg az egyik kezemet, mintha csak együtt járnánk. Gyorsan kihúztam kezei közül az enyémet és a kabátom zsebeibe csúsztattam őket. – Zsó, én sajnálom. De nagyon tetszel nekem.

Köpni nyelni nem tudtam azok után amit mondott. Pillanatokig csak zavartan álltam ott egy helyben, ő meg arra várt, hogy mondjak valamit, de nem jót ki szó a hangomon.

- Én Kristóffal vagyok, sajnálom, Bence. Szia! – sietősre vettem lépteimet, épphogy nem futottam. Ez nekem nagyon kínos volt, jobb lett volna, ha meg sem tudom mindezt. A folyóson sétálgatva megpillantottam Olíviát, meg… meg Kristófot? Azt mondta találkozik valakivel.

- Szia. Hát te? Azt hittem találkozol valakivel. – nézte, rá értetlenül

- Pontosan. Veled. – húzott magához és egy puszit nyomott a fejem „búbjára”.

- Kicsit felvilágosítottam. – vágott közbe Olívia, én meg lesütöttem a fejemet. Úgy látszik beszélt Kristóffal, míg nem voltam itt. Fantasztikus. Még egy kínos dolog. Ez ma már a negyedik, ha jól számolom.

- És hova mész most? – pillantottam fel Kristófra érdeklődően.

- Gondoltam hazaviszlek. Olívia elvigyünk? – kérdezte.

- Nem, köszi. Dávidot várom, vele megyek, csak visszaszaladt a tornaterembe, mert ott hagyott valamit. Zsófi, minden oké? Eléggé le vagy sápadva. – tapasztotta rá a kezét a homlokomra, hogy megnézze, nem-e vagyok lázas.

- Minden rendben, de nem haragszol, ha most megyünk?

- Nem, dehogy. Menjetek, Dávid úgyis mindjárt itt van, nem tudom mit tollászkodik ennyit. Hívjál majd, rendben?

- Rendben? – még utoljára megöleltem és elindultunk kifele.

- Mi a baj? – kérdezte Kristóf megállva a házunk előtt.

- Nincsen semmi baj. – mosolyogtam rá

- Egész út alatt egy szót sem beszéltél, és amikor megkérdeztem, hogy milyen napod volt, akkor azt válaszoltad, hogy „nem vagyok éhes”. Szóval? – tette karját tarkómra

- Ez a nap katasztrofális volt. Szó szerint. Először az apám, aztán a suliban az emberek, majd Bence.

- Jó, akkor kezdjük az elején. Mi volt apáddal, összevesztetek?

- Nem, csak elmondtam, hogy veled megyek Szegedre, és kicsit sokkolta a hír, hogy a pici lányának barátja van.

- Ezen túl lesz. Aztán, mi volt a suliban? Még mindig az a kép?

- Igen, de talán az érdekel a legkevésbé.

- Figyelj, az emberek ilyenek, meglátnak valamit, amiből új pletyka születhet és aztán erről szól az életük. Erről is leakadnak majd. Mellesleg sokan mondták, hogy szerencsés vagyok.

- Miért?

- Mert ilyen piszok jó barátnőm van. – mondta, majd oda hajolt hozzám és egy hosszú csókot nyomott ajkaimra, amitől máris jobban éreztem magam.

- Szóval tudják, hogy a barátnőd vagyok? – jutott el a tudatomig, hogy mit is mondott az imént.

- Aha, de csak a legjobb haverjaimnak mondtam el.

- Tehát elmondtad? – vigyorogtam megállás nélkül.

- Igen, el. – most én hajoltam oda hozzá és egy csókot nyomtam ajkaira.

- Oké, tovább? 

- Nem, az nem érdekes. – mosolyogtam rá. Szinte az egész napi feszültségem elszállt, úgy látszik csak annyi kellett hozzá, hogy beszéljek vele.

- Köszönöm. Annyira köszönöm. – öleltem át szorosan. – Nem jössz be? – invitáltam be.

- Anyukád otthon van?

- Nem, dolgozik. Na, gyere. – ugrottam ki a kocsiból, ő meg követett befelé.

Azt hiszem mégsem olyan katasztrofális ez a nap. Úgy látszik elég egy ember mosolya, vagy éppen egy kedves szava ahhoz, hogy az egész napot átértékeld.

Chapter Twenty-first

Halihó! Hát... nem is tudom, mit tudnék most mondani/írni. Tudom, hogy nagyon, nagyon régen volt már rész, és tényleg rettentően sajnálom, de sajnos annyi minden történt mostanában, hogy szinte alig volt időm ide ülni a laptophoz. Komolyan, nagyon szégyenlem magamat:( Azért remélem, hogy nincs harag..:) Itt egy jó hosszú rész, és most, hogy jön a szünet, több részt írhatok majd!:) Köszönöm a türelmeteket, ti vagytok a legjobbak!<3 Várom a véleményeket, mi történt veletek az elmúlt hónapban, könyvek, filmek, bármi jöhet!
Legyen szép hetet és kellemes ünnepeket mindenkinek!:)
Bye-bye! (L) 

- Ez nem lehet igaz! Miért van mindig ekkora szerencséje ennek a csajnak? Pff.. pedig nem nagy szám, Kristóf biztos jobban élvezné velem az edzéseket! – dühöngött Gréti az osztályban. Nem vette észre, hogy ott állok mögötte, csak mondta a magáét. Karba tett kézzel néztem őt, majd mikor már elegem volt abból, hogy engem ócsárol egy aprót köhintettem. Nagyon lassan fordult meg, és mikor rám nézett szégyenlősen elmosolyodott.

- Tudod, ha annyira akarna a te társaságodba lenni, akkor igent mondott volna az ajánlatodra. – mondtam neki nyugodtan és meg sem várva, hogy reagáljon rá, leültem a padomhoz. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, én meg extra gyorsasággal kaptam ki. Csak Olíviától jött – nem baj, hogy kábé 5 méterre ült tőlem. Egész órán sms-eztünk, így kitárgyalva mindent. Legalább vele minden oké, jól megvannak Dáviddal. Ki is belezném a srácot, ha megtudnám, hogy valamivel megbántja Olíviát.

Egész nap Kristófon kattogott az agyam, megállás nélkül. De minél többször átgondoltam a reggeli dolgot, annál jobban összezavarodtam. Nem értem, hogy akkor ez most tényleg csak az volt, hogy együtt vagyunk – nem úgy, mint egy pár-, és kész?

- Na, jó! Fogd ezt és hívd fel! – nyomta az orrom alá a telefonomat Olívia. – Rossz nézni, ahogy szenvedsz! Inkább tudd meg, mi a baja annak a seggfejnek. - Igen, Olívia, ilyen is tud lenni, amikor már valami kiakasztja. Elvettem a kezéből a készüléket és megnyitottam az üzeneteket. Bámultam egy ideig a kijelzőt, egy betűt sem leírva, végül a telefont vissza süllyesztettem a zsebembe.

- Most mi van? Nem írsz neki? – bámult rám értetlenül Olív.

- Mégis mit? – röhögtem fel erőltetetten – Hogy „jajj, ne haragudj, hogy kimertem mondani a „tiltott szót”. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam.” Ezt kéne mondanom?

- Igazad van. – húzta el a száját. – De ide figyelj! Ő itt az egoista, önfejű, marha..

- Jó, nem kell folytatni. – vágtam közbe.

- Szóval, nem neked kell érte küzdeni, hanem neki érted. Ne te érezd magad rosszul, hanem ő. Fogja fel, hogy nem minden róla szól, nélküle is forog a Föld. Nélküle is vannak éjszakák és nappalok..

- Jó, Olívia. Értem a célzást!

- Ne foglalkozz vele! Ha akar valamit, akkor majd keres! Hidd el. – mosolygott rám bíztatóan, majd közelebb hajolt és megölelt.

- Uuuuh, csoportos ölelés! Én is jövök! – kiáltott fel Bence és ránk vetette magát. Időnk nem volt megmozdulni, hirtelen ért minket a csapás, így jól összenyomott minket, és ha ez még nem lenne elég, a fiúk azt hitték, hogy most „kicsi a rakásozunk” és szó szerint ránk ugrottak. Ezt a tehert már nem bírtuk el, így hátra is estünk. Mi ketten, lányok kerültünk szinte legalulra, kész csoda, hogy épségben megmaradtak a csontjaink. Közben a zsebemben megéreztem a telefonom rezgését, így miután mindenkit lecibáltam magamról, őrületes szívdobogás közepette megnyitottam az üzenetet.

Kristóf

12:49

Tudunk találkozni?

Egyszerre voltam boldog és dühös. Boldog, mert találkozni akar velem, dühös pedig, mert még mindig hatalmas hatással van rám és nem lenne szabad hagynom magam, mégis már előre tudom, hogy mi lesz a vége.

Zsófi

12:50

Van, akinek iskolába is kell járnia.

Írtam neki vissza, talán túl hevesen is, mint kellett volna. Rájöttem, hogy teljesen igaza van Olíviának. Miért kell, hogy én szenvedjek mindig azért, ami történt? Miért kéne nekem „szaladnom” utána?

Kristóf

12:50

Hány órád lesz még?

Zsófi

12:51

1.

Kristóf

12:53

Akkor egy óra múlva ott vagyok érted.

Zsófi

12:54

Oké.

Ez az egy óra, mintha az örökké valóságig tartott volna. Két másodpercenként néztem az időt, folyton csattogtattam a tollamat, hátha így gyorsabban telik az idő. Mikor kicsengettek akkor viszont nagyon lassan pakoltam, mindent nagyon gondosan elrendezve. Már én sem értettem magamat,szinte féltem attól, hogy most találkozni fogunk. Az osztály fele elment, én meg úgy gondoltam, hogy ráérek, így még oda mentem, letöröltem a táblát – amit amúgy szerintem általános iskolás korom óta nem tettem. Hirtelen mindenki nagy röhögésbe kezdett, én meg nem értettem, hogy min röhögnek, amíg meg nem hallottam egy ismerős hangot. Szinte megállt bennem az ütő, a pulzusom az egekben, nem kaptam levegőt sem. Rá kellett döbbenem, hogy nem valakin, hanem valakivel röhögnek az osztálytársaim. Megfordultam és egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de hamar elkapta a tekintetét, mert valaki mutatni akart neki valamit. Mindenki oda gyűlt köré, le akart vele „pacsizni”, mintha csak valami sztárocska lenne. Mindenki azonnal „wáá, itt van Kristóf” lázban égett, ő meg csak kapkodta a fejét mindenfele, megpróbálva mindenkinek válaszolni.

- Szia Zsófi! – köszönt, mire szinte mindenki azonnal felém fordult.

- Szia! – intettem zavartan vissza

- Srácok, én lépek. Sziasztok! – köszönt is el, majd kiment a teremből a többiek persze követték. Fogtam a táskámat, a vállamra kaptam, majd én is kimentem.

Az aulából kilépve forgolódtam egy sort, hátha meglátom őt valahol. Elindultam az utcára, ahol aztán megláttam a kocsit jó messze parkolni, hogy véletlenül se lásson meg minket senki. Oda sétáltam a kocsihoz, Kristóf meg csak intett, hogy szálljak be.

Nagy levegőt vettem, mint akinek most készülnek kihúzni a fogát, majd kinyitottam az anyósülés felöli ajtót. Kristóf vetett rám egy pillantást, de azonnal elkapta a tekintetét,csak előre nézett, erősen markolta a kormányt. Nem tudtam mit mondani és ő sem tudott. Mindketten percekig  ültünk némán előrebámulva, azt hittem, hogy végig ezt fogjuk csinálni, aztán csak annyit éreztem, hogy a motor felbúg. Kristóf némán vezetett, én meg már nem bírtam, hogy ne szólaljak meg.

- Most hova megyünk? – kérdeztem, szinte suttogva

- Nem akartam, hogy a sulinál valaki meglásson minket.

Nem válaszoltam rá, csak kifele bámultam az ablakon. Pár perc múlva egy kezet éreztem meg a combomon, ami azonnal visszahozta belém a „jaaajjj, de szeretem őt!” érzést, de most eléggé haragudtam rá, így próbáltam arrébb húzni a lábam, hátha veszi a célzást. Vette. Azonnal visszahelyezte a kormányra és többet nem is mondott . Szerintem most döntöttük meg a „nem beszélünk egymással” rekordunkat. Nem tudom mennyi idő is telhetett el, mire megálltunk.

- Utoljára gyerekkoromban voltam itt! – nézelődtem jobbra-balra, kiszállva az autóból.

- Kábé én is.

Egy gáthoz jöttünk, ahonnan gyönyörű a kilátás a Dunára, mintha csak valami külön szigeten lennénk. Nem sok embert láttunk körülöttünk, biztos a hétköznap teszi. Egy ideig sétálgattunk, végül letelepedtünk egy kis fapadra, ami olyan volt, mintha csak a földön ülnénk.

- És most? Nézzük a vizet, meg a kacsákat, aztán néma csendben hazamegyünk és úgy teszünk, mintha minden olyan ’frankó’ lenne? Hm? – kérdeztem. Már nagyon idegesített, hogy nem mond egy nyomorult szót sem, amióta eljöttünk. Ránézetem és vártam, hogy beszéljen. Hirtelen közel hajolt hozzám és megcsókolt. Nem úgy ahogy szokott, sokkal szenvedélyesebben és egyben lágyan tette. Visszacsókoltam, de aztán kicsit eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Mi van veled? – kémleltem szemeit, hátha kitudok belőle venni valamit.

- Egy idióta voltam.

- Megesik. – mosolyodtam el halványan, megpróbálva oldani a helyzetet.

- Nem tudtam mit reagálni arra, amit mondtál..

- Értem. Figyelj..

- Várj. – szakított félbe – ezt muszáj elmondanom. Nem tudlak kiverni a fejemből, sehogy sem. Mikor vissza megyek Pécsre már az első nap hiányzol, folyton rád gondolok. Na jó, nem tartozom a romantikus emberek közé, nem is tudom mit kéne mondjak. – felkacagtam. Láttam, hogy tényleg nagyon próbálkozik azzal, hogy valami romantikusat mondjon.

- Nem kell csak azért ilyeneket mondj, hogy én jobban érezzem magam tőle.

- Nem azért mondom, hanem, mert tényleg így van. Szeretlek, és ezt azért mondom, mert így van. Talán csak magamnak is féltem ezt beismerni. – nem túlzok, ha azt mondom, hogy a szívem megállt, amikor ezeket a szavakat mondta nekem. Halványan elmosolyodtam (miután visszatértem a „szerelmi kómámból”), lassan odahajoltam hozzá és egy lágy csókot nyomtam ajkaira.

- Nem kell romantikus beszédet írjál, mert tudom, hogy az nem te lennél. Úgy „bírom a fejed, ahogy van”! – röhögtem fel, ő meg kérdőn nézett vissza rám.

- Tehát, a „szeretlek”-től eljutottunk a „bírom a fejedig” Jók vagyunk! – röhögött fel már ő is.

- Jól van na, csak vicces akartam lenni. – tetettem szomorúságot.

- Majd máskor.

- Ha-ha-ha.

- Nem fázol? – kérdezte, átölelve a vállamat.

- Nem, most jól esik így ülni. – hajtottam rá a vállára a fejemet.

- Nem megyek most vissza.. – szólalt meg pár percnyi csend után.

- Miért? – néztem fel arcára. A kék szemeit újra rabul ejtettek, és nagyon kellett koncentrálnom arra, nehogy most helyben elolvadjak látványától.

- Megyünk hétvégén Szegedre, és akkor nem érek vissza, ha most felmegyek, mert szombaton délelőtt is lenne még órám a szünet miatt.

- Miattam nehogy lemond! Menj csak nyugodtan, letudok menni egyedül is Szegedre, nem nagy dolog!

- De szeretnék veled menni.

- Nem lesz belőle baj? – kérdeztem. Hiszen azért azt mégsem akartam, hogy azt mondják, hogy én „rossz útra terelem őt”.

- Miért lenne? Ne viccelj már. Hogy is lesz szombaton?

- Jó kérdés, mert még apával nem beszéltük meg a részleteket. De felhívom nem sokára. Csak most olyan jó így. Meg sem akarok mozdulni.

- Holnap találkozunk? – kérdeztem, mikor a házunk előtt leparkolt Kristóf

- Persze, reggel jövök ide. – mosolygott rám édesen

- Nem, nem kell. Aludj csak reggel. Majd délután! Oké?

- Oké. Jó legyél. – kacsintott rám

- Miért nem szoktam? – kacagtam fel

- Hááát.. – röhögött fel ő is, majd hosszasan megcsókolt, amitől nekem a fejem tetejére állt a világ, úgy megszédültem, végül mikor már nem láttam semmit fejjel lefelé, kiszálltam az autóból.

- Később beszélünk! – intettem neki

- Hívlak majd. – köszönt el.

Úgy éreztem, hogy boldogabb már nem is lehetnék. A nap rosszul indult, de a legjobban sikeredett. El sem hiszem, hogy azt mondta, hogy szeret. Még kell nekem egy kis idő, amíg ezt feltudom fogni. Nem vártam tőle semmi romantikus ömlengést, hiszen az nem ő lenne. Tökéletes volt minden, úgy ahogy van.

Anya még dolgozott, egyedül voltam otthon. Felmentem a szobámba, hogy tanuljak. Fél óra múlva csörgött a telefonom, a kijelzőn Olívia neve és mosolygós képe fogadott.

- Juujjj, tudtam, hogy kibékültök! Annyira édesek vagytok! Megzabállak titeket! – visítozott a telefonba, én meg szinte nem is értettem, hogy miről beszél.

- Figyelj, mond már el lassabban, hogy miről beszélsz. Honnan tudod, hogy kibékültünk?

- Láttam Instagramon a képet! – folytatta a kiabálást, visítozást vagy akármit.

- Milyen képet? – értetlenkedtem tovább

- Rólatok, Instagram-on. Na, nééézd meg! – azonnal elkaptam a telefont a fülemtől, kihangosítottam, és rákattintottam az instámra. Annyira remegett a kezem, hogy még a betűket is félrenyomtam. Az első kép volt, amit kiadott a kezdőlapon. A kép a gátnál készült, mind a ketten vadul mosolygunk rajta. A kép címéhez csak egy smileyt írt, majd betaggelte az én nevemet. Köpni-nyelni nem tudtam, több másodpercen keresztül bámultam némán a képet, majd mikor megkérdezte Olívia, hogy itt vagyok-e még, akkor elkezdtem visítani, mire ő is belekezdett, így már ketten visítoztunk.