Chapter Twentieth

halihó! Megértem, hogy mérgesek vagytok most rám, hiszen egy hete nem hoztam részt, de higgyétek el, hogy rengeteg minden volt az utóbbi napokban. Talán a héten most kapcsolom be másodjára a laptopomat..ezer bocsánat. dee! hoztam a részt, amiért remélem, hogy nem akartok majd megölni vagy ilyesmi..:s Kellemes Olvasást, Jó hétvégét és várom a kommenteket!:))
öleléés<3!

Miután anyával kitárgyaltunk mindent és mindenkit felmentem a szobámba, hogy kidolgozzak még egy pár tételt. A lépcsőn felfele igyekezve rezegni kezdett a zsebemben lévő telefonom. Pár másodpercig csak lefagyva bámultam a kijelzőt, nem is tudtam, hogy reagáljak rá, végül csak rákattintottam a „fogadás” szóra.

- Szia! – szóltam bele először

- Szia drágám! Rég hallottam rólad.

- Én is. Mi újság? – kérdeztem apától

- Minden rendben. Most értem haza Pécsről. Volt egy megbeszélésem.

- Oh, az jó! – mosolyodtam el halványan. Még mindig a lépcsőn álltam és kissé remegő kézzel fogtam a készüléket. Teljesen úgy beszéltünk egymással, mintha semmi nem történt volna, de azért még mindig érezhető volt az a feszültség köztünk.

- Arra gondoltam, hogy meglátogathatnál minket valamikor, amikor ráérsz. - köszörülte meg a torkát. - Persze, csak ha szeretnél. – teljesen lefagytam. Annyira más volt most, mint amilyen lenni szokott. Éreztem a hangjában némi feszültséget, félelmet és meggyötörtséget. Lehet, hogy tényleg elgondolkodott azon, amit mondtam neki? Talán most akarja helyrehozni?

- P-persze, szívesen. A jövő héten szünetünk van az iskolában, akkor lemehetnék. – töprengtem.

- Remek! – csengett hangja sokkal vidámabban – Szeretnéd, hogy elmenjek érted? – kérdezte.

- Nem! – szóltam talán kicsit túl hevesebben a kelleténél. – Szeretnék neked bemutatni valakit.

- Rendben. Akkor majd jövő héten. – búcsúzkodott.

- Apaa! – szóltam hangosan, nehogy lerakja.

- Igen?

- Sajnálom. – sóhajtottam fel fájdalmasan. Nem szólt semmit, amitől el is toltam a fülemtől a telefont, hogy megnézzem, hogy még hívásban van-e, majd amikor láttam, hogy még számolja a másodperceket visszaraktam a fülemhez.

- Én is, nagyon! – ooh.. szóval még itt van. – Akkor beszélünk még a héten, hogy, hogy legyen, rendben?

- Oké. Szia! – köszöntem el. Még megvártam amíg ő is elköszön, majd kinyomtam a hívást. Pár percig értetlenül néztem még a telefont, végül inkább felmentem a szobámba, hogy tanuljak.

 Este úgy gondoltam berakok valami filmet, így hát egy kis nasival befeküdtem az ágyba és elindítottam a Szemfényvesztők-et. Rengeteg filmet láttam már, de talán ez volt az egyik legjobb, amit láttam valaha. Amúgy is szeretem amikor egy film le tud kötni, úgy, hogy csak arra figyelek, és eszembe sem jut más, és szeretem azt, hogy gondolkodni kell egy filmen. A film végénél jártam, amikor a telefonom képernyője felvilágosodott. Azonnal odakaptam érte az éjjeli szekrényre és megnyitottam az üzenetet. Hatalmas vigyor terült arcomra, pedig csak egy egyszerű szó állt benne.

23:13

Kristóf: Alszol?

Már attól gyorsabban kalapál a szívem, hogy ír nekem. Gyorsan visszapötyögtem a választ és vártam, hogy megint írjon. Pár másodperc múlva megcsörrent a telefonom, én meg villámgyorsan felvettem.

- Szia. – köszöntem bele szégyenlősen

- Mit csinálsz? – kérdezte köszönés nélkül

- Filmet néztem. – vontam meg a vállam – Haza is értél?

- Ja. Sörözgettünk,meccset néztünk meg ilyenek. Semmi extra.

- Uhh.. szóval kiabáltatok? – kérdeztem, át sem gondolva mekkora hülyeséget kérdezek

- Mi? – röhögte el magát hirtelen

- Szóval meccset néztetek és közben kiabáltatok meg ugráltatok? Mint a filmekben szokott lenni?

- Túl sok amerikai filmet nézel. – röhögött folyamatosan, hangjától nekem pedig még nagyobb mosoly kúszott arcomra.

- Képzeld, hívott apa. – mondtam, miután Kristóf befejezte a röhögést. – Azt mondta menjek le hozzájuk, meglátogatni őket..

- Akkor már nincs harag?

- Nem tudom. Úgy tűnik nincs. De megyek hozzá jövő héten. Úgy is szünet lesz. Szóval, arra gondoltam, hogy, szóval, hogy, tudod.. – dadogtam össze-vissza, mint egy idióta. – Tudod mire gondolok..

- Azért csak fejtsd ki. – fojtotta el röhögését

- Nem lenne kedved, hogy gyere velem? – nyögtem ki végül

- Öröm hallgatni, amikor nem tudod magad kifejezni.

- Szóval? – hagytam figyelmen kívül előbbi mondatát.

- Ha apád nem nyír ki. – mondta tetettet félelemmel, amitől már nekem is röhögnöm kellett.

- Akkor ez igent jelent? – virultam megállás nélkül.

- Igen!

- Köszönöm.

- Érted bármit. – a szívem kihagyott egy ütemet, erre a mondatára. Soha még csak hasonlót sem mondott nekem. – Holnap nem tudunk találkozni.

- Értem.

- Vendégeink jönnek külföldről és ide-oda kell őket hurcolászni. – hangjából sütött, hogy egyáltalán nem vágyik arra, hogy egész nap furikássza az embereket.

- Nyugi! Túléled. – mondtam bíztatóan.

- Ja. De hétfőn majd eléd megyek és elviszlek én suliba. Rendben?

- Ühüm. – haraptam ajkaimba. Szinte már olvadoztam, hogy mennyire édes tud lenni, így telefonon keresztül is.

- Holnap beszélünk. Aludj jól! – köszönt el

- Oké! Te is. – szóltam két ásítás között, majd miután elköszöntünk egymástól még vagy négyszer, letettük a telefont.

- Anyaa! Elmenteem! Délután jövök! – kiabáltam fel az emeletre, miközben a cipőmet próbáltam felvenni. Hétfő reggel hét óra van én mégis úgy pörgök, mintha megittam volna már 2 energiaitalt. Igazából csak attól vagyok ennyire feldobva, hogy megint láthatom Kristófot. Csak egy napja nem találkoztunk, de máris annyira hiányzott, hogy lássam Őt. Kilépve az utcára a nap már lágyan simogatta arcomat, érződött már, hogy a hideg idő lassan megszűnni készül és közeledik a jó idő. Az időjárásnál kicsit jobban érdekelt viszont a fekete kocsiban rám várakozó személy. Ha lehet ezt mondani, akkor még nagyobb mosoly kúszott arcomra, a szívverésem felgyorsult, s a korán kelő lepkéim a gyomromban újult erővel próbáltak kiszabadulni. Mintha csak megérezte volna, hogy őt nézem felém kapta a fejét és elmosolyodott. Egyszerű fehér pólót viselt, valami sport márkával az elején, majd rá vett egy sötét lila, fekete kockás inget, amit begombolatlanul hagyott. Fekete Ray Ban napszemüveget vett fel, teljesen elállt tőle a lélegzetem, annyira jól állt neki borostás arcán. 

- Szia! – üdvözöltem, miközben elfoglaltam a helyemet az anyósülésen.

- Jó reggelt! – köszönt ő is, majd közelebb hajolt hozzám és nyomott az ajkaimra egy „tegnap nem is találkoztunk” csókot.

- Na, milyen volt a vasárnap? – kérdeztem tőle, miután elszakadtunk egymás ajkaitól. Bár tegnap beszéltünk telefonon, azért még mindig kíváncsi vagyok, hogy mi történt. Vagy egyszerűen csak jól esik hallani a hangját?

- Fárasztó. Komolyan. „menjünk még ide, menjünk még oda”. A végén már majdnem kicsúszott a számon, hogy szálljanak ki és menjenek gyalog. – mesélte visszagondolva a tegnapra. Mosolyogva figyeltem őt, miközben csak beszélt és lehet, hogy bunkón fog hangzani, de már arra sem tisztán emlékszem, hogy mit mondott. Egyszerűen annyira lefoglalt, hogy nézzem, sőt szinte már gyönyörködtem benne. Mégis hogy tud kinézni ennyire jól hétfőn reggel 7 órakor? Szívtam be magamba a látványát.

- Szóval? – pillantott rám egy másodpercre, ezzel ki is szakítva gondolataimból. Megráztam a fejemet, hogy visszatérjek a jelenbe.

- Tessék?

- Figyelsz? – ráncolta össze a homlokát

- Igen, persze.

- Min gondolkodsz ennyire?

- Semmin. – pirultam el. Most komolyan el kéne mondanom, hogy éppen arra gondoltam, hogy ő olyan, mint egy görög isten, sőt, még náluk is helyesebb? Nem, inkább ezt megtartom magamnak.

- Csak, olyan jó látni téged. – vontam meg a vállamat szégyenlősen. Szabad kezével megfogta az ölemben pihenő kézfejemet, felemelte és lágy csókot nyomott rá.

A suli előtt leparkolt Kristóf, majd a motort is leállította. Felém fordult kezeivel hajamba túrt, majd gyengéden odahúzott magához és megcsókolt.

- Jó lenne, ha többet lehetnénk együtt. – mondtam. Ez a három-négy nap szinte semmi. Egész héten nem találkozunk, csak hétvégén, és akkor is csak pár órára.

- Muszáj mennem egyetemre. Kedden 10kor már van órám, szóval.. – a mondatát már nem tudta befejezni, mert megpillantott valakit mögöttem és kapásból kihúzta az ujjait az enyém közül. Kérdőn fordultam meg és mikor megláttam a futólépésben felénk közeledő Grétit egy pillanatra megállt a szívem. Nem telt bele 10 másodpercbe ő már ott is állt a kocsi előtt. Gondolom messziről nem tűnt fel neki, hogy én is a kocsiban vagyok, de mikor meglátott azonnal lefagyott a mosoly az arcáról. Kristóf, hogy ne tűnjön bunkónak lehúzta az én oldalamon lévő ablakot majd várt. Gréti oda tipegett az ajtóhoz és bedugta a fejét.

- Szia Kristóf. – vigyorgott rá az említettre – Zsófi..? – vont kérdőre, mintha csak az anyám lenne. – Te mit keresel itt?

- Elhoztam. – szólt közbe Kristóf, gondolom látta rajtam, hogy teljesen lefagytam.

- Aha.. és miért?

- Mert csak. – zárta (volna) le a témát Kristóf, persze ő még nem ismerte Grétit.

- Ja, gondolom „csak úgy”. – húzta keserű mosolyra a száját

- Hát igazából csak azért, mert.. – próbáltam menteni a menthetőt, bár jobb lett volna, ha meg sem szólalok. – Öm.. ő az edzőm. – böktem ki az első mondatot ami eszembe jutott.

- Ohh.. Kristóf, nem is tudtam, hogy edző is vagy. Rám is férne egy kis gyakorlás. Gondolod, hogy..

- Nem! – vágott közbe a mondatba Kristóf. – Bocs, de nem.

- Akkor nekem mennem is kéne. Majd találkozunk. – bólintott megsértetten és gyorsan eltipegett.

- Az edződ? – nézett rám döbbenten, mikor Gréti már hallótávolságon kívül volt.

- Ez jutott először eszembe. – vontam meg a vállamat.

- Jobb lesz, ha mész.

- Oké! Kapok búcsú csókot? – vigyorogtam rá

- Megérdemled? – húzta fel a szemöldökét játékosan

- Ezt döntsd el te. 

Arcától csak pár milliméter választott el, nem távolodtam el tőle,  továbbra is tartottuk a szemkontaktust.

- Ezt azért kapod, mert.. gyönyörű, okos, imádnivaló és az összes jó dolgot sorolhatnám még estig. – nyomott egy puszit ajkaimra. – Ezt azért kapod, mert imádom amikor elpirulsz. – újabb puszi. – És ezt azért, mert vagy nekem. – csókolt meg, nekem meg a pulzusom az egekbe szökött, az éppen lenyugodott pillangóim újra életre keltek. Kezeimmel beletúrtam hajába és csak még közelebb és közelebb húztam magamhoz. Levegő hiány miatt zihálva váltunk el egymástól. Homlokát az enyémnek döntötte és csak egymás szemét kémleltük.

- Én.. én Szeretlek! – mondtam ki a legféltettebb mondatot, és igaz, hogy nem így akartam neki elmondani, de már nem bírtam magamban tartani. Némán nézett még mindig, és kicsit kezdtem is pánikolni, hogy akkor most mindent elszúrtam? Mekkora hülyeséget mondtam most! Egy idő után elhúzódtam tőle, de ő még akkor sem szólalt meg, csak engem nézett.

- Akkor én jobb lesz ha megyek. – vettem fel a táskámat és gyorsan kipattantam a kocsiból. Még utoljára hátra néztem és láttam, hogy elhajt a kocsival. Mindent elrontottam ezzel az egy ártatlan szóval?