Chapter Fourteen

Halihó! Megkésve, de újra itt vagyok és hoztam magammal a 14. részt is!:) Azon gondolkodtam, hogy nem szeretném nagyon elnyújtani a sztorit, olyan 20-21 részt gondoltam.. ti mit szóltok?!:) A részről inkább tőletek várom a véleményeket! Szeretnék kapni pár véleményt..:) Kellemes olvasást, és szép hetet mindenkinek!;) 

- Köszönöm, hogy hazahoztál! – pattantam ki a kocsiból, mikor Zsolti leparkolt a házunk előtt. Én mondtam, hogy hazajövök taxival, de ő minden áron ragaszkodott hozzá, hogy hazahozzon.

- Én köszönöm, hogy nem hagytad ott Kristófot. Van amikor nagyon kiüti magát.

- Sokszor? – ráncoltam a homlokomat, mert azért szerintem senki nem szeretne olyannal lenni, aki állandóan részeg.

- Nem. Csak ha valami baja van, ha feszült.. – válaszolt, ami így már érthetőbb volt. De miért borult ki? Talán, mert összevesztünk, és tényleg sajnálja? Kétlem. Nem hiszem, hogy az kiborítaná, hogy más lányt kell találnia magának akivel szórakozhat. Akad néhány aki szó nélkül oda adná magát. Megborzongtam a gondolattól, hogy Kristóf valaki mással legyen,rajtam kívül.

- Nem mindent gondol komolyan, amit kimond. – terelte vissza a gondolataimat Zsolti.

- Tessék? – értetlenkedtem

- Ő nem olyan, hogy csak egy éjszakára kell neki valaki. Nem kezd bele a kapcsolatba, ha tudja, hogy nincs jövője. – jegyezte meg sejtelmesen. Összeráncolt szemöldökkel néztem őt, majd egy nagyot sóhajtottam.

- Ja.. nem olyan. – nevettem fel kissé szégyenkezve

- Beszéljétek meg!

- Te tudod, hogy mi történt? – arcomra kiült a döbbenet, hiszen ő akkor tudja az egész sztorit. Akkor Kristóf mesélt rólam, kitudja mit..

- Csak beszéljétek meg! – bíztatott, elköszönt és haza indult. Egy pillanatig még értetlenül néztem a kocsit ahogy kihajt az utcából, majd megfordultam és bementem a házba. Halkan lopóztam fel a szobámba, nehogy felébresszem anyát. Letusoltam, felvettem a pizsimet, beraktam a kedvenc sorozatomat és mély álomba szenderültem.

Mélyen nézett szemembe, arcával közelíteni kezdett felém és apró csókokat hintett a fülemtől egészen a nyakamig. Jól eső érzés fogott el, mélyen sóhajtottam egyet, beletúrtam sűrű hajába így még közelebb húzva őt magamhoz. Lefektetett az ágyra, fölém mászott és elkezdte lehámozni rólam a ruhákat.

- Ohh.. Kristóf. – hagyta el számat egy jól eső sóhaj, és fordítottam helyzetünkön.

Kipattantak a szemeim. Csak agy álom volt.. egy fura álom. Kezdek tényleg megőrülni, annyira sokat gondolok Kristófra. Ránéztem az órámra, ami 9:12-öt mutatott. Tudtam, hogy úgysem fogok már tudni vissza aludni. Anyát hallottam lentről csörömpölni, amin meg is lepődtem, azt hittem, hogy ma is dolgozni fog. Végül inkább kimásztam az ágyból és letántorogtam a konyhába. Meglepetésemre nem anya fogadott a konyhában, hanem Kristóf…

Mintha csak tudná, hogy őt figyeltem hátra nézett és egy hatalmas mosoly terült arcára. Én ott álltam szerencsétlenül, kómásan, a macis pizsimben és értetlenül néztem rá. Vagy megint hallucinálok?

- Jó reggelt! – vigyorgott még mindig. Gondolom élvezte a helyzetet, hogy meg sem birok szólalni. Még mindig csak sokkolva bámultam őt, majd nagy nehezen mikor visszajött a hangom megszólaltam.

- Most hallucinálok? – hunyorítottam és megcsapkodtam az arcomat, mint egy kisgyerek. Kristóf felröhögött, majd nyomott egy puszit az arcomra. Tényleg nem hallucináltam. Aztán jött a másik.. miért van itt Kristóf, és én miért állok még mindig itt mozdulatlanul?

- Mit csinálsz itt? – tértem magamhoz és leültem a bárszékre, onnan figyeltem, ahogyan Kristóf reggelit (?!) készít. – Betörtél hozzánk, hogy reggelit csinálj? – megint felröhögött, és így végig gondolva, hogy mit is mondtam, nekem is mosoly kúszott az arcomra.

- Nem kellett betörjek. Anyukád beengedett! – vigyorgott pimaszul. A szívem kihagyott egy ütemet amikor megláttam tökéletes mosolyát és hihetetlenül jól éreztem magam. Nem hiszem el, hogy ilyen hatással van rám. Egy mosollyal le tud venni a lábamról, hogy lehet valaki ilyen nagy hatással a másikra, és vajon ő tudja, hogy így érzek?

- Azért jöttél hogy reggelit csinálj?! Kristóf, nem hiszem, hogy eléggé kipihented magadat.

- Azért jöttem, hogy reggelit csináljak, neked. – nézett mélyen a szemembe, nekem pedig a szunnyadó lepkéim életre keltek és minden áron ki akartak szabadulni. Mozdulatlanul, némán néztem, ahogyan kisüti a palacsintákat (!), majd megteríti az asztalt. Úgy sürgött-forgott a konyhában, mintha csak otthon lenne.

- Meghívhatlak reggelizni? – tartotta felém a karját, gondolom, hogy belekarolhassak.

- De borzasztóan nézek ki. Először fölmennék átöltözni. – mutattam a lépcső fele, de ő csak megrázta a fejét.

- Nem! Így is gyönyörű vagy, mint mindig. – mosolygott rám őszintén, közben éreztem, hogy az arcom már lángol. Helyet foglaltunk egymással szemben.

- Ez mind miért van? – csodálkoztam. Az asztalon palacsinták hada volt elhelyezve, hozzá lekvár, nutella, kakaó, tejszínhab volt felsorakoztatva, én pedig azonnal lecsaptam a nutellásra.

- Köszönöm. – mondta ki egyszerűen

- Mit? Hogy megeszem a palacsintádat? – nevettem fel, amire neki is mosoly kúszott át az arcán, de komoly maradt.

- Azt, hogy tegnap hazavittél. – oohh.. már mindent értek.

- Emiatt nem kell köszönetet mondanod. Egyszerűen csak nem akartam, hogy valami bajod legyen. – rántottam meg a vállamat, és beleharaptam a palacsintába, ami egyszerűen fantasztikus volt.

- Köszönöm! Meg bocsánatot is akartam kérni, mert így viselkedtem veled pár napja, és még az éjjel is.

- Az éjjel nem csináltál. – direkt el akartam kerülni a másik témát, nem akartam megint valami veszekedést. Én sem tudom, hogy haragszom-e rá, vagy sem. Nem akarok most ebbe belemenni, túl korán van még ahhoz.

- Így kellett látnod.. – halkult el a mondat végére.

- Bárkivel megesik. Örülök neki, hogy nincs semmi bajod. – próbáltam oldani a feszültséget. El sem hiszem, hogy a végén még én fogom ’vigasztalni’ őt.

- Ez mennyei! Tudsz sütni, főzni? – vigyorogtam rá

- Csak palacsintát, meg tojásrántottát. – vonta meg a vállát, a szemét le sem véve rólam. Én nem zavartattam magamat, kentem az újabb és újabb palacsintákat.

- Honnan tudtad, hogy én hoztalak haza? – kérdeztem, mert gondoltam, hogy nem emlékszik rám.

- Zsolti mondta.

- Nem is vagy másnapos? – faggattam tovább

- A gyógyszerek csodákat tesznek. – röhögött fel zavartan

- Igazán nem kellett volna, hogy emiatt korán kelj. – mutattam a terített asztalra

- De én szerettem volna.

Miután megreggeliztünk lepakoltuk az asztalt, én pedig neki álltam mosogatni.

- Hagyd, majd én elmosom. – furakodott mellém, de én meg sem moccantam.

- A-a, nem. Te főztél, én mosogatok. – közöltem, majd a csípőmmel arrébb löktem. Kicsit arrébb lépkedett, de még mindig engem fürkészett szemeivel. Próbáltam nem rá figyelni, de elég nehéz volt, mikor szinte lyukat égetett az oldalamba a tekintetével.

- Ne bámulj már! – szóltam rá játékosan. Mögém lépkedett és lassan ráhelyezte kezeit a derekamra. Az egész mintha le lett volna lassítva. Gondolom félt, hogy mit reagálok rá. Nem mozdultam, szinte áramütésként ért érintése. Elzártam a csapot, és megfordultam. Kristóf gyönyörű arcával találtam szembe magamat és hirtelen olyan érzés fogott el, hogy kell nekem. Itt és most. Egyik – vizes- kezemet kidolgozott karjára helyeztem, a másikat pedig a tarkójára. Gyorsan lecsapott ajkaimra és szinte tépte őket, mintha fogyna az idő. Felemelt és felültetett a konyhapultra. Belemosolyogtam csókunkba, lábaimat pedig dereka köré kulcsoltam. Próbáltam közelebb és közelebb húzni magamhoz, és a levegő már egyre kevesebb volt, de nem számított. Kezeimet pólójának az aljához csúsztattam, már vettem volna le róla, mikor megszólalt a telefonja a farzsebében. Nem törődött vele, engem viszont kezdett idegesíteni, hogy milyen kitartóan keresik. Lehet, hogy valami baj történt.

- Vedd fel nyugodtan! – szakadtam el ajkaitól, így legalább tudtam egy kis levegőt is venni.

Zihálva kikapta a telefonját, megnézte, hogy ki hívja, majd átsuhant a konyhából az előtérbe. Lemásztam a konyhapultról, még eltörölgettem az a két tányért, majd felsiettem a szobámba felöltözni. Míg válogattam a ruhákat Kristóf rontott be a szobámba – persze kopogás nélkül.

- Héé! Kopogni nem szabad? Mi van ha éppen nincs rajtam ruha? – tettetem felháborodást.

- Láttalak már ruha nélkül is. – kacsintott rám, nekem meg bíborvörös színűre váltott az arcszínem. Élvezte a helyzetet, ahogy mindig is szokta. Ő tudja, hogy kell valakit zavarba hozni.

- Minden oké? – kérdeztem, ejtve a másik témát

- Persze. Miért?

- Csak, mert az előbb elég hamar kirohantál a konyhából..

- Ja.. minden. Csak elfelejtettem valamit.

- Értem. – nem akartam firtatni a dolgot, hiszen, ha rám tartozna, már elmondta volna.

- Megyek felöltözök. – indultam ki a szobámból, de visszahúzott az ölébe.

- Nem kell. – vigyorgott pimaszul, erre én csak megforgattam a szemeimet.

- Azt akarod, hogy pizsibe mászkáljak az utcán? – kérdeztem, mire hevesen megrázta a fejét.

- Nem, mert minden pasi beléd szeret. – elmosolyodtam kijelentésén, de nem válaszoltam. Gondolkoztam rajta, hogy felhozzam- e a témát, és arra jutottam, hogy ezt már nem akarom halogatni.

- Kristóf.. mi van most? Úgy értem, hogy velünk.. – félve néztem fel kék szempárjaiba, amik szintén engem figyeltek. Pár másodpercig nem is szólt semmit, csak engem fürkészett. Kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magamat, hogy itt ülök az ölében és várom, hogy mondjon már valamit. Kimásztam karjai közül és leültem mellé.

- Érzek valamit irántad. – szólalt meg végre, hosszas hallgatás után – De nem tudom, hogy mit. Vonzódom hozzád, és megőrülök amikor nem vagy velem, de félek, hogy ez nem elég egy kapcsolathoz. A másik meg, hogy 17 éves vagy, én meg 24. Az rohadt nagy szám.

- Téged még mindig a korkülönbség zavar? – néztem rá kikerekedett szemekkel

- Nem, dehogy. De lehet, hogy nem is vagyok hozzád elég jó..

- Ezt eldönthetem én? Köszi. – nem szólt semmit, csak maga elé nézett – Azt mondom, hogy ismerkedjünk még.. meg ami még ezzel jár.– mondtam ki végül. Elmosolyodott, közelebb húzott magához és egy jóleső csókot nyomott ajkaimra.

- Megyek, elkészülök. – siettem be a fürdőszobába. Őrülten boldognak éreztem magamat, most hogy megbeszéltük a dolgot Kristóffal, hiszen nem mondhattam, hogy „Vagy járunk, vagy felejts el..” Nem akartam semmit ráerőltetni, nem lett volna értelme.

Gyorsan elkészültem és vissza siettem a szobámba. Kristóf a parafatáblámon lévő képeket, feljegyzéseket, leveleket nézegette. Le vett egy kis cetlit róla és felém mutatta.

- Ez még megvan? – mosolygott rám. Az a cetli volt, amit ő akkor reggel írt nekem.

- Persze! Miért dobtam volna ki? Az első üzenet amit tőled kaptam. – pirultam el

- Menjünk ma el valahova. – mondta hirtelen

- Hova akarsz menni?

- Azt majd még eldöntöm. – vigyorgott sejtelmesen, majd oda jött hozzám és megcsókolt. Nem tudom ma hanyadjára szökött a pulzusom az egekbe, de imádtam ezt az érzést. 

Chapter Thirteen

Hey! Kicsit megkésve, de itt vagyok, plusz az új rész is!:) Köszönöm a komikat, rettentően jól estek! Itt is várom őket!:D
Kellemes Olvasást!<3

- Kristóf, engedj el. – szóltam halkan. Nem akartam semmi jelenetet az utcán, de a legjobban inkább csak attól féltem, hogy elsírom magam, azt pedig nem engedhettem.

- Hazaviszlek. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nem megyek veled sehova. Állj el előlem. Nem akarok többet beszélni veled! – csattantam fel

- Nem úgy értettem az előbbit. – próbálkozott

- Aha, persze. Olyan hülyén érzem magam. Kihasználtál. Egész végig csak erre ment ki a játék? Hogy egy éjszakára a tied legyek? Te jó ég.. hogy lehettem ekkora hülye?! – túrtam bele fájdalmasan a hajamba

- Dehogyis! Beszéljük ezt meg máshol. – kérlelt. Megráztam a fejemet. Eszembe sem volt bárhova is mennem vele. Elég volt a hazugságaiból.

- Nem megyek veled sehova, nem érted? Nincs kedvem többet hallgatnia hazugságaidat. - haragomat kezdte átvenni a düh és a csalódottság. Kikerülve őt elindultam a villamoshoz. Otthonig egy könnycseppet sem ejtettem, de mikor beléptem az ajtón úgy éreztetem, hogy nem bírom tovább, egyszerre szakadt ki belőlem minden. Lecsúsztam az ajtónál és egyszerűen csak sírtam. Nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Egyszerre volt bennem düh, csalódás, harag és vágyakozás. Igen, az én hülye eszem még mindig vágytam utána. Még így is, hogy ilyen szemét módon kihasznált engem.  

Egész hétvégén ki sem tettem a házból a lábamat. Csak bent ücsörögtem és a kedvenc filmjeimet néztem, hátha így eltudom terelni a gondolataimat, de nem sikerült. Folyton Ő járt a fejembe, még így is, hogy átvert. Hívott, gondolom, hogy az első hívás azért volt, hogy próbálja menteni a helyzetét a „beszéljük meg” dologgal, és már csak azért sem vettem fel, mert féltem, hogy aztán belemegyek és minden kezdődik előröl, aztán hívott még egyszer, az meg szerintem csak a „sajnálom, jól vagy?” hívás lett volna. A lányok is állandóan sms-ekkel bombáztak, nekik csak annyit mondtam, hogy beteg lettem. Nem volt kedvem belemenni ebbe a „mi történt? Hogy történt? Mit mondott?” beszélgetésbe.

Hétfőn reggel hatalmas karikákkal a szemem alatt ébredtem, még egy kialvatlan éjszaka, fantasztikus. Magamra kaptam egy egyszerű fekete csőnadrágot, egy szürke kapucnis pulcsival amin valami mesefigura díszelgett – érett 17 éves vagyok -. Az idő eléggé lehűlt a napokban, az eget ronda szürke felhők borították és esélyét sem láttam, hogy a Nap sugarai megmutatkozzanak mostanában. Végül is ez február végén normális volt, csak az én kedvem még jobban alábbhagyott. Ahogy kiléptem az utcára megcsapott a hideg és azonnal libabőrös lettem. Körül nézve a az utcán egy túlságosan is ismerős autót láttam meg. Azonnal tudtam, hogy ki az, de próbáltam úgy tenni, mintha nem is látnám és elindultam, a kocsit és a benne ülő személyt kikerülve. Ajtó csapkodást, majd lépteket hallottam magam mögött. Gyengéden megérintette a vállamat, így maga felé fordítva. Egy pillanatra megdermedtem amikor megfordultam és gyönyörű szemeibe néztem, de azonnal magamhoz tértem egy egyfolytában azt mondogattam magamban, hogy „csak játszani akar veled, ne dőlj be neki!”. Próbáltam keményen a szemeibe nézni, mintha nem is lenne semmi bajom. Mintha nem lett volna kész katasztrófa ez a pár nap és még csak nem is érdekelt volna amit mondott nekem.

- Szia. – köszönt csendesen és egy szomorú mosoly suhant át az arcán.

- Hello. – üdvözöltem közömbösen és felhúzott szemöldökkel figyeltem, hogy mit akar mondani. Egy ideig csak némán fürkésztük egymás tekintetét, majd végül megszólaltam.

- Nos, köszi, hogy eljöttél idáig, hogy köszönhess nekem, de én sietek. Viszlát! – fordultam meg és újra elindultam, de ezúttal már határozottan kapta el a karomat.

- Gyere velem! Beviszlek a suliba. – úgy tűnt visszatért a hangja. Egy kis csalódást fedeztem fel tekintetében, de én még mindig próbáltam magamat erősnek és határozottnak mutatni. Végül egy aprót bólintottam és a kocsijához sétáltunk. Túl naiv vagyok, tudom. De mégis szeretném tudni, hogy ő mit gondol erről az egészről, mit, miért csinált.  Kinyitotta nekem az ajtót én pedig beszálltam az anyós ülésre és bekötöttem magam. Figyeltem ahogy megkerüli az autó és ő is beszáll. Mielőtt el nem indította volna a motort, teljesen felém fordult és megszólalt.

- Figyelj.. ami a múltkor történt..

- Sietek! – vágtam közbe a mondandójába. - Tudod.. az ilyen taknyosoknak időben kell beérniük. – vágtam egy idétlen grimaszt, ahogy felidéztem amint a „taknyos” szót használta még tavaly az osztálykiránduláson. Meglepődött reakciómon és egy erőltetett röhögés után beindította a motort és elindultunk.

- Tudod, hogy milyen megalázottan éreztem magamat? Sőt, még most is úgy érzem magam, mert neked csak arra volt jó ez az egész, hogy egy kicsit szórakozhass valakivel titokban, mert ugye azt senki nem tudhatta, hogy van valami köztünk. Rohadtul átverve érzem magam. Te meg ide jössz, hogy elmondhasd mennyire sajnálod?! Hát cseszd meg! – fakadtam ki magamból a suli elé érve. Teljesen lesokkolva nézett rám, és őszintén szólva én is meglepődtem magamon, hiszen én nem vagyok az a fajta, aki csak így elkezd ordítani. A feszültség kijött belőlem, és örülök neki, hogy ezt elmondhattam. Már fojtogatott az érzés.

- Sajnálom, egy idióta voltam. – szólalt meg egy kis csend után.

- Én is. – felkapta a fejét erre a kijelentésemre. – Hülye, idióta voltam, hogy megbíztam benned. – miután kitomboltam magam jött a „sírásos rész” amit őszintén nem most akartam itt előtte. Nem akartam, hogy szánalmat keltsek benne, hogy aztán olyat mondjon ami igazából nem is igaz, csak megsajnált. Szinte mindenki most érkezett be az iskolába, én pedig próbáltam a legfeltűnéstelenebbül pillantgatni kifele. Aztán megláttam Vera tanárnőt közeledni felénk. De jó, már csak ő hiányzik – gondoltam magamban.

- Jön anyukád, nekem akkor úgy is mennem kell. – vettem a vállamra a táskámat.

- Várj. Csak egy pillanatot. – kérte. Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, de maradtam. Valamiért nem tudtam úgy haragudni rá, pedig kellett volna. Még mindig sértett voltam – és az is maradok egy ideig - , de most, hogy látom őt, hogy megint itt ülök a kocsijában és őt figyelem, ahogy lélegzik, ahogyan feszült és látszik, hogy tényleg sajnálja a dolgot. Persze az, hogy sajnálja nem azt jelenti, hogy akar is valamit tőlem. Vera kinyitotta a Kristóf felöli oldalon az ajtót, hogy lássa Kristófot, engem észre sem vett.

- Jó reggelt. Hát te hogy, hogy ilyen korán itt vagy? – érdeklődött Vera. Kristóf kicsit hátrébb dőlt az ülésbe, így rám látott Vera. Összehúzott szemöldökkel nézett engem, én pedig idétlenül köszöntem egyet. Ez azért nagyon ciki, hogy pont a 7 évvel idősebb fiával ülök itt kettesben, és már másodjára történik ez.

- Szia Zsófi. – intett Vera, mintha ez teljesen normális dolog lenne.

- Nem kéne, hogy itt mindenki lásson titeket! – rázta a fejét döbbenten. Helyeslően bólintottam, majd kinyitottam az ajtómat.

- Zsófi, kérlek még egy percre maradj! – kérlelt Kristóf. Eddig sem sokat beszélt, nem hiszem, hogy tudna mondana valami újat. Gondolom a vége úgy is csak az lett volna belőle, hogy „maradjunk barátok”, amire persze azt mondtam volna, hogy „persze, barátok maradunk”, de közben mindketten tudjuk az igazságot.

- Felesleges! – nevettem fel kissé szégyenkezve – További szép napot! – intettem nekik majd kiszálltam és hátra sem nézve besétáltam a suliba. Mindenki az osztályában volt már, egyedül az én tornacipőm hangja törte meg a folyosón lévő csendet. Néhány osztályból kiszűrődött  a tanárok kiabálása, vagy éppen a diákok nevetése. Halkan bekopogtam az osztályunkba, ahol már javában magyarázott a tanár.

- Elnézést a késésért! – néztem rá félve. Ő csak intett egyet, majd a helyemre parancsolt. Csak az anyagra koncentráltam, nem is figyeltem a többiekre. Bele kellett húznom a tanulásba. Bár nem mondanám, hogy rossz tanuló vagyok, mert mindig készülök, csak ugye az érettségi mégsem egyenlő egy témazáró dolgozattal.

- Jobban vagy már? Még mindig elég sápadtnak tűnsz. – fürkészett Szonja és Olívia a szünetben.

- Tuti, hogy beteg voltál? – nézett árgus szemekkel Olívia. Beleharaptam alsó ajkamba és félve néztem rájuk. Itt akkor kezdődhetett a „mi történt” sztori mesélése.

                                                                 *

- Készen vagy? – kopogott be a szobámba Szonja

- Igen, csak még elmegyek megcsinálom a sminkem. – sétáltam át a fürdőszobába, ahol felkentem magamra egy kis alapozót, szempillaspirált, rúzst és késznek nyilvánítottam magam. Péntek este révén a lányok rávettek, hogy menjek el velük bulizni, kapcsolódjak ki egy kicsit, mert már kezdenek tőlem megőrülni. Nem sértődtem meg ettől a kijelentésüktől, mert tényleg lehet, hogy kicsit elviselhetetlen voltam. Egész héten mint egy őrült egyfolytában csak tanultam és már előre felkészültem a jövőbeli dolgozatokra. Így próbáltam elfelejteni Kristófot, akivel hétfő óta egy szót sem beszéltem. Gondolom elment ő is az egyetemre, vagy csak simán neki is elege lett belőlem. Úgy döntöttem ideje, hogy egy kicsit szórakozzak és mindent kizárjak. Jó, persze nem azt terveztem, hogy úgy leiszom magamat, hogy ne tudjam hol vagyok. Felvettem egy fekete-fehér testhez simuló ruhát, a hajamat leengedve hagytam, így a hullámos hajam a vállamra hullott.

- Csini vagy! – dicsért meg Szonja, majd a kistáskámat a kezembe nyomva sietettet ki a házból.

Olívia már ott volt, ő Dáviddal érkezett. Már egy ideje járnak és nagyon aranyosak együtt. Igaz, hogy pont az ellentétei egymásnak, de attól függetlenül illenek egymáshoz. Már rengetegen voltak a helyszínen. A zene dübörgött és mindenfelé színes fények világítottak. Először csak letelepedtünk egy asztalhoz, rendeltünk koktélokat, aztán felmentünk táncolni. Olívia és Dávid persze együtt voltak egész este, mi meg Szonjával elvoltunk. Semelyikünk nem volt berúgva, tudtuk hol a határ. Az  I love it számnak a remixére tomboltunk, amikor egy nagyon ismerős arcot láttam meg szintén táncolni. Először azt hittem hallucinálok, de miután jobban megfigyeltem akkor vettem észre, hogy nem.. ez tényleg Kristóf. Kicsit közelebb mentem hozzá, persze csak diszkréten, mintha nem látnám őt, de ő azonnal megismert.

- Zsófiiii! Hát te itt vagy? – nézett rám fátyolos tekintettel. Csodálkoztam, hogy még tud járni, olyan részeg volt.

- Kristóf! Jól vagy? – pillantottam rá félve.

- Perszee! Buliii vaan! – ordított bele a fülembe, a hangos zene el is törpült az üvöltéshez képest. Az idő már egy óra fele járt, nem akartam, hogy bármi baja essen, így jött az ötlet, hogy akkor inkább hazaviszem.

- Kristóf! Gyere menjünk. – fogtam meg a kezét és lassan kivezettem őt a tömegből. Szóltam a lányoknak, hogy én most megyek, hívtam egy taxit, ami 5 percen belül ott is volt, gyorsan bepattantunk – vagyis Kristófot inkább tuszkoltam a taxiba. Bediktáltam a lakcímet, majd Kristóf fele fordultam. Ő is engem nézett, bár elég értetlenül.

- Olyan szép vagy Zsófi! – simított végig az arcomon. Hihetetlenül jól esett az érintése, mintha ez hiányzott volna a bőrnek is. Aztán a szomorú valóságba tértem vissza.. ő részeg. Holnapra azt sem fogja tudni, hogy én hoztam haza, szóval nem is akarok belemenni semmibe. Nincs értelme. A hatalmas házukhoz érve kifizettem a taxit, majd az ajtóhoz segítettem Kristófot. Nem akartam csengetni, sem a kulcsaival bemenni, mert a végén még azt hiszik, hogy valami betörő vagyok. Inkább elkértem Kristóf telefonját, vagyis inkább kiszedtem a zsebéből, amit Kristóf egy „Oooh, ez jó érzés” mondattal díjazta. Gyorsan megkerestem a névjegyzékében az öccsének a számát.

- Mi bajod? – szólt bele álmos hangon Zsolti.

- Szia! Én vagyok az Zsófi! Figyelj, itt állok kint a bátyáddal az utcán. Eléggé elvadult nála a buli. Lejönnél érte? – kértem meg, mire csak röhögve kinyomta a telefont. Felkapcsolta a kinti villanyt, majd nyílt az ajtó és Zsolti lépett ki egy trikóban meg egy boxerban.

- Bocsi, hogy felkeltettelek, de nem akartam csak úgy bemenni hozzátok.

Felsegítettük Kristófot, aki valamiről nagyon magyarázott, teljesen összefüggéstelenül. Levettük róla a ruhákat ágyba fektettük, majd magára hagytuk.

- Együtt buliztatok? – kérdezte miközben lesétáltunk a lépcsőn.

- Nem. Már lassan egy hete nem is beszéltünk. – haraptam el a mondat második végét – Csak láttam, hogy nagyon rosszul néz ki, nem akartam, hogy valami baja legyen.

- Köszi! Ez rendes tőled. Kérsz valamit inni? – invitált be a konyhába

- Egy pohár hideg vizet elfogadok, köszi. – mosolyogtam rá. Most tudtam csak úgy körülnézni a házban. Mindenhol modern bútorok, ízlésesen elrendezve. Nem hiszem, hogy volt egy porszem a lakásban, pedig három pasi lakik itt. Úgy látszik, hogy Vera kézben tart mindent.

- Hívok egy taxit. – vettem elő a telefonomat és tárcsáztam a taxi számát.

- Dehogy! Hazaviszlek!

- Semmi szükség rá, taxival is hamar hazaérek. – mosolyogtam rá bíztatóan.

- Szó sem lehet róla. Ennyivel tartozom. Vagyis Kristóf tartozik.

- Nem volt nagy dolog. – vontam meg a vállam

- Akkor is. Rakd el a telefonod! – utasított, én pedig hallgattam rá. 

Chapter Twelve

Hi! Kicsit csalódott voltam, mert csak egy(!!) vélemény érkezett az előző részhez.. nem tetszett?! Nem tudom, hogy érdemes-e folytatni. Mindegy.. itt a következő rész, jó olvasást hozzá, várom a véleményeket!

Eszter! 

Reggel Ellie Gulding éneklése keltett fel, ami a telefonomból szűrődőt ki. A szememet még mindig csukva tartva, a kezemmel kezdtem el keresgélni a zenélő dobozt. Meg sem nézve, hogy ki az, azonnal rányomtam a fogadásgombra.

- Hol vagy? Beteg vagy? – sápítozott Szonja a vonal túlsó végéből. Gyorsan kipattantak a szemeim és a telefont egy kicsit eltolva a fülemtől megnéztem az időt: 8:50. Te jó ég! Elaludtam. A szememet megdörzsölve megnyugtattam Szonit, hogy minden rendben van, nem sokára bemegyek. Oldalra fordultam és csak akkor vettem észre, hogy a mellettem lévő hely üres, Kristóf eltűnt. Bevillantak a tegnap éjszaka emlékei, és mosoly kúszott arcomra. Életem legjobb éjszakája volt!

 Az ágyból kimászva megpillantottam a tükrömön egy aprócska cetlit. „Korán elkellett mennem, nem akartalak felébreszteni. Nem sokára találkozunk. Jó légy!:)”

Vigyorogva megráztam a fejemet, a papírt egy olyan helyre raktam, hogy megtaláljam – nem fogom kidobni – és elkezdtem öltözködni.

A harmadik óra becsengetésére értem be. Ledobtam magamat Szonja mellé aki csak értetlenül nézett rám, magyarázatot várva.

- Hosszú volt az éjszakád? – viccelődött, de szerencsétlenségemre pont beletalált. Az arckifejezésemet látva azonnal leesett neki a tantusz. Szája a padlót súrolta annyira meglepődött, de csak leintettem egy „majd elmesélem” mondattal, mert belépett a tanár. Csodálkozásunkra Vera tanárnő lépett be.

- Sziasztok! Most én leszek Judit tanárnő helyett, mert megbetegedett. – ült le az asztalhoz a könyveivel – Zsófi, látom, hogy hiányoztál az első két óráról. – pillantgatott rám majd vissza a naplóra.

- Igen, holnap hozom az igazolást! – hümmögtem zavartan és próbáltam gyorsan lezárni a témát. Sejtelmesen, összehúzott szemöldökkel nézett engem majd inkább rám hagyta a dolgot, oda fordult Lacihoz meg Tomihoz és őket kezdte el szidni, mert beszakították (?!) a falat. A fiúknak a magyarázata az volt, hogy hallottak valami csipogást a falból, és azt hitték, hogy bomba(!!), ezért – persze, hogy megmentsék az iskolát – beszakították a falat a poroltóval. Vera tanárnőt nem hatotta meg a sztori és vitte is őket az igazgatóhoz..

                                                                   *

- Szóval megtörtént? – faggatott tovább Szonja a folyosón sétálgatva

- Mi történt meg? – csatlakozott hozzánk Olívia is és kíváncsi nézett.

- Kristóf és Zsófi... együtt éjszakáztak. – röhögött Szonja folyamatosan

- Hogy micsoda? – kiáltott fel Olívia, mire a folyosón lévő összes ember egyenként nézett ránk. Zavartan haladtam tovább magam mögött a lányokkal. Nem akartam semmi feltűnést kelteni.

- Zsófi! Megállnál? – kapott el a karomnál fogva Olívia és maga elé fordított. – Mi történt?

- Hát nálam aludt. – haraptam bele ajkamba és félve néztem rájuk. Olívia úgy gondolta mindig, hogy csak akkor történhet valami is, ha komoly a kapcsolat. A miénket nem nevezném komolynak.. se kapcsolatnak. Talán a múlt éjszaka után már más lesz, talán ezek után kapcsolatban leszünk. Rengeteg „talán” van, ami még több kérdést hoz elő bennem.

                                                                   ***

Egész héten ő járt a fejemben. Komolyan már kezdtem beleőrülni, hogy ennyit agyalok rajta. Állandóan azon gondolkoztam, hogy mi lesz amikor hazajön. Vajon azonnal felhív, hogy találkozzunk? Vagy még csak fel sem hív? Szinte már a leglehetetlenebb dolgok is eszembe jutottak, ami szerintem egy épp embernek nem.

A tanulás is húzósabb lett, most az érettségihez közeledve, de nekem még mindig azon jár a fejem, hogy akkor mi is van köztünk. Már nekem van elegem magamból, az is lehetséges?!

Pénteken nagy mosollyal az arcomon keltem, mert tudtam, hogy ma jön haza. Gyorsan elkészültem, megreggeliztem és elindultam a suliba villamossal.

- Mitől virulsz így? – lépkedett mellém Szoni köszönés nélkül

- Ma jön haza Kristóf. – vigyorodtam el és gondolkozni kezdtem, hogy vajon én írjak neki, vagy várjam meg, míg ő ír nekem?!

- Milyen Kristófról van szó? – szakított ki elmélkedésemből Gréti, aki teljesen felpörögve ugrált oda hozzánk. Hát pont nem neki akarom elmondani, hogy kiről is van szó, hiszen tudom jól, hogy mennyire oda van Kristófért.

- Ja.. hát, nem ismered. – hazudtam

- Óóó.. és tetszik? – érdeklődött tovább

- Valami olyasmi. – úgy sem tudja, hogy kiről van szó – gondoltam.

- Jaaj, de jó. A tied is Kristóf, az enyém is Kristóf. – fogott karon, mintha a legjobb barátnője lennék

- Hogy érted, hogy a tied is Kristóf? – erőltettem egy hamiskás mosolyt az arcomra

- Tudod, Vera tanárnő fia. Annyira aranyos. Szerintem tetszek neki. Ha láttad volna, hogy néz rám. – emelte égnek a tekintetét és mosolyogva sóhajtott

- Na, az jó! – biccentettem, de a fejemben inkább csak jót röhögtem rajta. Eszembe jutott amikor Kristóf azt mondta, hogy „úgy röhög, mint egy ló és olyan, mint egy pióca”. Inkább ráhagytam Grétire a dolgot, hadd higgyen amit akar. Gréti szinte egész nap a nyomomban járt és kérdezősködött, hogy ki is az ismeretlen srác, aki ma jön haza. Összevissza mondtam ami eszembe jutott, mire végül a történetből az lett, hogy „van egy srác, akivel egy buliban ismerkedtünk meg még nagyon régen, de nem lakik Magyarországon és most jön haza a nagyszüleihez”. Érdekes kis sztori lett belőle a végén, de legalább nem kérdezősködik többet. Órák után még a suliban kellett maradnunk, mert dobozokat pakolni. Gréti még mindig folyton a sarkamba volt és beszélt össze-vissza. Azt hittem, hogy leütöm, de persze ezt nem tettem meg, inkább csak próbáltam egy értelmes képet vágni mindenhez, mint aki nagyon figyel. A folyosón lépkedve megláttam valakit a tanári szobával szembeni fotelben ülve légzésem felgyorsult, a szívem úgy dobogott, hogy azt hittem mindjárt kiszakad, a hasamban meg ezernyi pillangó kezdett őrült módjára csapkodni. Egy szürke nadrágot viselt, fehér –kigombolt- inggel és rá pedig vett egy szürke zipzáros pulcsit. Annyira jól állt neki ez a stílus, hogy még azon is elidőztem. Önkéntelenül is hatalmas mosoly kúszott ajkaimra, mikor megláttam ott lazán elhelyezkedve a fotelben, a telefonját nyomkodva. Újra bevillantak az emlékek. Az amikor lassan hajolt fölém és édes dolgokat suttogott a fülembe, vagy amikor lehámozta rólam a ruhákat..

Magabiztosan lépkedtem felé, egy apróságot viszont elfelejtettem, méghozzá Grétit. Mikor meglátta szinte oda futott hozzá, mire Kristóf értetlenül emelte rá fel a tekintetét.

- Szia Kristóf! Mizujs? Hogy utaztál? - bombázta a kérdéseivel. Eközben Kristóf háta mögé pillantott és meglátott engem, miközben csak zavartan álldogálok és köpni-nyelni nem tudok attól, ahogy Gréti letámadta.

- Kösz, jól. – adta meg a lényegre törő,rövid mondatot Kristóf és tovább figyelt engem. Halvány mosoly kúszott át az arcomon, mire ő is elmosolyodott.

- Jajj, nézd ki van itt.. – húzott oda a karomnál fogva, Gréti – Emlékszel még rá? Ott volt a bálon.

- Még szép, hogy emlékszem. – vigyorgott. O, édes Istenem, hogy lehet ilyen ellenállhatatlan a mosolya?

- Szia Kristóf. – intettem neki, mintha tényleg csak most ismertem volna meg.

- Milyen heted volt? – kérdezte TŐLEM Kristóf, mire Gréti azonnal megszólalt.

- Jaaj, ne is mond. Nagyon hosszú. – sóhajtott hosszan, mintha neki kellett volna megépítenie a római Colosseumot.

- Neked Zsófi? – kérdezte újra. Gondolom nem akarta megbántani, hogy azt mondja, hogy „nem tőled kérdeztem”.

- Remek. Milyen volt az egyetem?

- Eltelt. Örülök, hogy itthon vagyok.

Csak ilyen alapvető kérdéseket tettünk fel, gondolom, hogy Kristóf se most akart rólunk beszélni, Gréti előtt. Úgy láttam, hogy egyre kezd zavarba jönni attól, hogy Kristóf szinte rá sem néz így ezt megelégedve hangosan megszólalt:

- Zsófi, nem azt mondtad, hogy valami Kristóf ma jön haza? – ráncolta a homlokát idegesen – Lehet, hogy már haza is jött.

Enyhén sokkot kaptam, két okból is. Az első, hogy komolyan így akart lekoptatni? A másik meg, hogy Kristóf biztos tudja, hogy róla van szó és hatalmas vigyorral az arcán figyelt engem. Zavartan pislogtam hol Grétire aki a szemével próbált őrült módjára jelezni, hogy „lépjek most már le”, hol Kristófra, aki nagyon is jól ezen a helyzeten.

- Igen, lehet. Szóval megyek is megkeresem.. vagy akármi – dadogtam, majd vettem egy 180fokos fordulatot és elindultam a kijárat fele. Mikor kiértem a friss levegőre elröhögtem magam. Nem is éreztem magam zavarban az imént történtektől, inkább csak vicces volt. Elindultam a villamoshoz ami két utcányira volt a sulitól. Annyira örültem, hogy végre láthatom őt, hogy megint itthon van, nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Pár perccel később egy fekete Audi a6-os (ezt csak azért tudom, mert apa autómániás, szó szerint) lassított le mellettem és lehúzta az én oldalamon lévő ablakot.

- Úgy hallottam Kristóf hazajött. Még mindig őt keresed? – nevetett Kristóf folyamatosan, én pedig idétlenül vigyorogtam rá.

- Nem, már megtaláltam.

- Gyere, szállj be. – intett, én pedig szó nélkül engedelmeskedtem és bepattantam az anyós ülésre.

- Hol hagytad Grétit? – szórakoztam vele. Ő csak egy „ne, ne kezd el” arccal válaszolt.

- Mikor értél haza? – rápillantott az órájára és megrántotta a vállát

- Kábé fél órája. – értetlenkedve néztem rá, hiszen most találkoztunk a suliban, legelőször oda ment volna? – Először a suliba mentem. – válaszolt ki nem mondott kérdésemre. Lehet, hogy miattam jött? Aztán eszembe jutott, hogy biztos nem, hanem Vera tanárnőhöz. Nem akartam már erről többet faggatni, mert féltem, hogy csak rosszul jövök ki belőle.

- Mi volt ez a Kristófos dolog? – fordult felém egy pillanatra, a szemét levéve az útról.

- Jaa, semmi. Csak nem tudtam, hogy rázzam le és kitaláltam, hogy van egy Kristóf, aki külföldről jön haza.. – csavartam zavartan az egyik tincsemet

- Megtaláltad a papírt amit írtam? – kérdezte

Egy aprót bólintottam, és belül esőtáncot jártam, hogy nem felejtette el, hogy mi is történt.

- Megiszunk valamit? – kanyarodott le az egyik kávézóhoz

A kávézóhoz egy alacsony nő sétált oda hozzánk és a kezünkbe nyomott egy-egy itallapot.

- Mit hozhatok? – kérdezte miután szemügyre vettük az ajánlatot

- Én egy jegeskávét szeretnék. – feleltem, és vissza is adtam az itallapot

- Nekem is megfelel a jegeskávé. – biccentett a pincérnő fele Kristóf

- Reggel miért nem ébresztettél fel?

- 6-kor keltem, hogy elérjem a vonatot. Nem akartalak felébreszteni. Olyan édesen aludtál! – húzta mosolyra a száját, mire én szégyenlősem lehajtottam a fejemet. Kihozták a jegeskávénkat, közben Kristóf mutatott pár képet amik itt-ott készültek a telefonjával.

- Héé haveer! – sétált oda hozzánk egy magas, szőke hajú, szép arcú srác és „lepacsizott” Kristóffal.

- Hello! Hát te? – kezdtek el beszélgetni

- Beugrottam egy kávéért. Kihez van szerencsém? – fordult felém, és végig mért, tetőtől-talpig. Mielőtt megszólalhattam volna Kristóf belevágott a szavamba.

- Csak egy ismerősöm. – legyintett. A mai nap sokkjai közül ez volt a legfurább. Csak egy ismerős?! A srác érdekesen figyelte Kristóf reakcióját, ahogy csak én.

- Kiss Marcell. Kristóf haverja. – nyújtotta kezét, amit illedelmesen megráztam

- Hámory Zsófi. Csak egy ismerős. – húztam ki az „ismerős” szót

- Hát.. én megyek is. Később beszélünk. Sziasztok! – köszönt el tőlünk és le is lépett. Nem bírtam türtőztetni magam, nagyon rosszul esett amit mondott, és ahogy mondta.

- Csak egy ismerősöd vagyok, mi? Akit elviszel ide-oda, lefekszel vele, aztán meg lerázod ugye? – fakadtam ki magamból

- Zsófi, 7 évvel fiatalabb vagy nálam, mit hittél? Az anyám osztályába jársz. Van köztünk hét év, azt ugye tudod? – nem is hittem el, hogy ez Kristóf. Egész végig így gondolta, csak leakart fektetni. Se szó, se beszéd nélkül felkaptam a táskámat és indulni készültem. Még gyorsan kikaptam a zsebemből egy ezrest, lecsaptam az asztalra és kiviharoztam a kávézóból. A könnyeimmel küszködve sétáltam az utcán hazafele.

- Állj már meg! – kapott a karom után Kristóf. Kikaptam szorításából a kezemet és mintha nem is hallanám mentem tovább.. vagyis mentem volna tovább, de elállta az utamat.

Chapter Eleven

Csoki! Bocsi. Szóval, gondolom észrevettétek, hogy megváltozott az oldalnak a kinézete. Végre valahára van egy fejlécem.. mit gondoltok róla?! A részt biztos rövidnek fogjátok találni, sorry. Várom a véleményeket!:)
Öleléés<3!

- Azt hiszed egy virágcsokorral kiengesztelsz? – ráncoltam a homlokomat, nagyon komolyan, közben pedig próbáltam elrejteni mosolyomat.

- Az igazság, hogy egy vacsorát is terveztem. – röhögött fel zavartan. Elmosolyodtam kijelentésén és megöleltem. Semmi csók, vagy puszi, csupán egy ölelés. Nem hullok úgy az ölébe, mert most már végképp nem tudom, hogy mi van velünk. Talán mégis akar valamit tőlem, vagy megint beképzelem magamnak?

- Este nyolcra itt vagyok érted. – kacsintott majd távozott a boltból. Megvártam amíg elhajt az autójával majd csak azután kezdtem el ugrálgatni. Annyira örültem neki, hogy akkor „szent a béke” , hogy egész délután amíg a boltba voltam megállás nélkül vigyorogtam. Az életkedvem teljesen visszajött, és alig vártam már az estét. Anya hatra, mire zárni kellett még mindig nem ért vissza, ezért én zártam be, majd azonnal szaladtam elkészülni, hogy mire jön Kristóf készen legyek.

Megmostam a hajamat és kivasaltam, majd oldalt felfogtam hullámcsattal, hogy ne lógjon a szemembe. A választásom egy halvány rózsaszín térdfölé érő ruhára esett, amire felvettem még egy szürke bőrdzsekit.

A szememet kihúztam, szempillaspirált kentem fel, egy kis pirosítót, majd szájfényt. Befújtam magamat a Cristina Aguilera parfümömmel, a fülembe egy lógós gyöngyfülbevalót raktam be. Még felvettem a szintén halvány rózsaszín platformos cipőmet és késznek nyilvánítottam magamat. Anya 8 előtt egy pár perccel toppant be és nagy szemekkel bámult rám.

- Hát te? Miattam így kicsípted magadat? – poénkodott, miközben az asztalra pakolta a szatyrokat, amiket persze én nem bírtam ki, hogy ne nézzem át őket. Az összesbe csak kaja volt, meg egy pár dolog ami kell a virágboltba.

- Az a helyzet, hogy Kristóf elhívott vacsorázni.. – pillantottam rá félve, mire rám nézett és felsóhajtott

- Nem úgy volt, hogy most akkor nem vagytok jóban? – kérdezte értetlenül

- Hát.. de.. de ez hosszú és már itt is van értem. – hallottam meg a kocsi hangját, mire azonnal felpattantam a székről és az ajtó fele vettem az irányt. Aztán visszafordultam. Anya az egyik szemöldökét felhúzva nézett, hogy mi bajom van nekem. Azért fordultam vissza, hogy ne higgye azt, hogy én már az ajtóban lesem, hogy mikor jön már meg..

Becsengetett én meg szerintem, mint a világ leglazább embere oda sétáltam az ajtóhoz és a táskámat felvéve kinyitottam az ajtót. Aztán amikor megláttam őt.. Kék ingben volt felül nem teljesen begombolva, és egy egyszerű farmerben. Amikor megláttam próbáltam leplezni, hogy mennyire ámulatba ejtően jól nézett ki.. és ő most velem fog vacsorázni, velem!! A pulzusom az egekben volt, a légzésem felgyorsult, és minden erőmmel azon voltam, hogy nehogy itt elájuljak.

- Szia! – mért végig a szemével – Gyönyörű vagy!

- Köszönöm! – pirultam megállás nélkül

- Mehetünk?

- Persze! – csuktam be magam után az ajtót majd egy mélylevegő után biztosan lépkedtem le a lépcsőn a kocsihoz. – Hova megyünk? – érdeklődtem még mindig vigyorogva

- Szereted az olasz kaját?

- Igen! – csillogtak a szemeim

- Akkor szeretni fogod ezt a helyet! – kacsintott. Az út további részében inkább csak a rádiót hallgattuk. A hely ahova megérkeztünk kívülről nagyon csendesnek tűnt. Olyan volt, mint egy faház. Aztán amikor beértünk leesett az állam. Rettentően szép volt belülről. A falak barnaszínűek, rajta aranyszínű indákkal. Az asztalok ízlésesen elhelyezve, megterítve. Kristóf odavezetett egy asztalhoz, a sarokban, gondolom az volt nekünk lefoglalva.

- Fantasztikusan néz ki ez a hely! – ámuldoztam tovább

- Itt a legjobb az olasz kaja, vagyis szerintem.

Egy pincérnő sietett oda hozzánk és a kezünkbe nyomott egy-egy étlapot.

- Mit hozhatok inni? – pillantott ránk, vagyis inkább csak Kristófot bámulta. Nem is csodálkozom rajta, hogy minden lányt levesz a lábáról, már csak a megjelenésével.

- Zsófi? – szakított ki Kristóf a gondolkodásomból

- Ööm.. vizet. – nyögtem – Szénsavas ásványvizet.

- Holnap mész vissza? – kérdeztem, miután a pincérnő ott hagyott minket

- Igen. – bólintott

- Akkor hogy, hogy itt vagy most? Nem kéne pakolnod? Nem szeretném, ha én lennék az oka hogy nem tudsz összepakolni.

- Nyugi. Már összepakoltam. – vonta meg a vállát

- Anyukád mondott valamit? – mielőtt átgondoltam volna, kicsúszott a számon. Lehet, hogy ezt nem kellett volna..

- Kellett volna? – nézett rám értetlenül

- Hát, csak azt hittem.. vagyis tudod, hogy mondott valamit.. – beszéltem összevissza, és úgy látom élvezi a helyzetet, hogy zavarba tudott hozni.

- Nem mondott semmit. – nyugtatott le

- Én nem azért kérdeztem, csak.. tudod..

- Tudom. – mosolygott – De ha lehet inkább ne beszéljünk anyámról.

- Mikor mész holnap? – tereltem más irányba a témát

- Reggel hétkor indul a vonat. – bólintottam majd az étlapot kezdtem el szemügyre venni. Őszintén szólva nem sok olasz ételt eszek, így nem tudtam megállapítani, hogy melyik finom és melyik nem.

Régen éreztem magam ilyen jól magam bárkivel is. Egész este be nem állt a szánk, rengeteget beszélgettünk. Szerettem hallgatni ahogyan mesél. Nem volt az a „csak magáról beszél, semmit nem kérdez tőlem” érzésem. Mindig kérdezett valamit, és úgy láttam, hogy tényleg érdekli az amit mesélek neki. Meglepetésként ért, hogy milyen laza, de egyben milyen komoly is tud lenni. Szinte ámulattal hallgattam ahogy beszél. Egyszerűen a szememet is nehéz volt levennem róla, mintha hipnózisban tartott volna.

                                                             *

A házunk elé érve leállította a kocsit és engem kezdett fürkészni szemeivel.

- Köszönöm a vacsorát! – szólaltam meg. Nem szólt semmit, csak közelebb hajolt hozzám és ajkait az enyémre nyomta. Meglepett hirtelen mozdulata, de azonnal reagáltam. Egyik kezemet a hajába csúsztattam, úgy próbáltam közelebb húzni magamhoz. Belemosolygott a csókunkba. Mohón téptük egymás ajkait, mintha ez lenne az utolsó. Levegő hiánya miatt muszáj volt elválnunk. Bele néztem gyönyörű kék szemeibe amik vágytól csillogtak, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akarok csóknál többet..

- Gyere be! – ziháltam, és kipattantam a kocsiból. Kihalásztam a táskámból a kulcsot és a zárba akartam beledugni, de annyira remegett a kezem, hogy mindig mellé sikerült. Amíg a kulccsal szerencsétlenkedtem Kristóf is leparkolt és kiszállt a kocsiból. Kezeit derekamra csúsztatta és nyakamat kezdte csókolgatni.

Nehezen – de annál nagyobb sikerrel - betántorogtunk a szobámba. A Hold fénye beszűrődött a szobámba így tökéletesen kitudtam venni minden arcvonását. Neki tolt az ajtónak, lehúztam a ruhámnak a cipzárját ami azonnal a földre hullott, de egyáltalán nem érdekelt. Már csak fehérnemű volt rajtam, róla viszont egy ruhadarab sem hiányzott, így én is felbátorodva kibújtattam ingjéből,  aztán a nadrágjának az övét céloztam meg.

Gyengéden csókolgatta a nyakamat, és mindig egyre lejjebb ment. A combomnál felkapott, én a dereka köré kulcsoltam lábaimat és az arcát kezdtem csókolgatni mindenhol, a száját direkt kihagyva. Leterített az ágyra és fölém magasodott…

Chapter Ten

Hey! Köszönöm a komikat, nagyon jól estek! Remélem ehhez is kapok véleményt!:) Kellemes olvasást!:) #tivagytokalegjobbak

Öleléés<3!

Hétfőn gyomorgörccsel keltem, mert féltem, hogy Vera tanárnőnek lesz valami megjegyzése a szombaton történtekkel kapcsolatban. Nehezen kivánszorogtam a fürdőszobába, hogy valami emberi arcot varázsoljak magamra. A hajamat oldalra fontam be, raktam magamra egy minimális sminket, nehogy megijedjenek tőlem az emberek, felvettem egy fehér kötött pulcsit meg egy piros csőnadrágot a fehér Vans cipőmmel. Mivel már így is késésben voltam, átmentem anyához, hogy megkérdezzem, hogy ma elvihetem-e a kocsit.

- Nekem fél háromra el kell menjek anyagokért. Addigra vissza tudod hozni? – kérdezte én pedig némán bólintottam. A kezembe nyomta a kocsi kulcsokat én pedig nyomtam egy puszit az arcára és kiviharoztam a kocsihoz. Kivételesen nem volt olyan nagy dugó, ahhoz képest, hogy hétfő van, és ez nagy szó.

Csengetésre éppen hogy beértem az osztályterembe és kezdődhetett az osztályfőnöki óra.

- Szia! – estem be a padba Szonja mellé. Csak hümmögött valamit és vissza is temetkezett a telefonjába. Gondolom megint Bálint..

Vera nagy ajtócsapkodással jelezte, hogy megérkezett, mire mindenki abbahagyta amit csinált és a tanárnőt figyelte.

- Jó reggelt mindenkinek! – üdvözölt minket – Tehát, hallottam, hogy mindenki jól érezte magát a bálon, szépen feldíszítettétek, és köszönjük Zsófi anyukájának a virágokat. – erre a mondatára felkaptam a fejemet és elmosolyodtam. Óra végéig szinte csak arról beszélt, hogy most már mindenki kezdjen el tanulni az érettségire, mert lassan itt van a „nyakunkon”. Fellélegeztem, amikor meghallottam a csengő hangját és elkezdett mindenki pakolászni.

- Megyünk le? – jött oda Olívia hozzánk

- Menjünk. – egyeztünk bele és kifele igyekeztünk. A küszöböt is átléptük amikor visszahívott Vera tanárnő. Félve léptem oda hozzá, hogy na most jön az, hogy „nem szégyenlem magamat?” kiosztás, de ehelyett csak megsimította a karomat és így szólt:

- Órák után odaadnék valamit, majd gyere le hozzám!

- Rendben! – biccentettem és visszasétáltam a lányokhoz.

Amint vége lett az óráimnak gyorsan összepakoltam és lesiettem a tanári elé. Amúgy is sietnem kellett, mert megígértem anyának, hogy fél háromra hazaviszem a kocsit és már háromnegyed kettő volt. Ledobtam a cuccaimat a szemben lévő kanapéra és bekopogtam.

- Gyere Zsófi! – vágta rá azonnal, fel sem nézve a papírokról. Egyedül ő volt bent a tanáriban, aminek most kifejezetten örültem, mert legalább nyugodtan tudtunk beszélni. – Ezt akartam oda adni neked. – nyomott a kezembe egy papírt – Ez egyfajta köszönetnyilvánítás anyukádnak, mert segített a díszítésben.

- Odaadom majd neki. Köszönöm! – megfordultam, de visszafordultam is fordultam

- Öhmm.. – kezdtem bele nem túl magabiztosan, mire ő rám emelte tekintetét és érdeklődve nézett engem. – Elnézést szerettem volna kérni a szombaton történtek miatt.. – hajtottam le a fejemet szégyenlősen

- Emiatt nem kell bocsánatot kérj. Ez, ha úgy nézzük nem tartozik rám. – vont vállat - Csak rátok!  

- Ezt akartam csak mondani, akkor megyek is. Csókolom!

Persze, ehhez az idilli pillanathoz mi tartozott még? Mintha a világ szövetkezne ellenem, Kristóf jelent meg az ajtóban, és mivel mind a ketten nagy hévvel jöttünk, egymásnak ütköztünk, vagyis pontosabban én a mellkasának.

- Szia. – nézett mélyen a szemembe, aminek nem tudtam ellenállni. Mintha csak egy szó sem akart volna kijönni a torkomon, lefagytam. Végül -mivel én ugye haragszom rá-, erőt vettem magamon és visszaköszöntem.

– Szia anya! – intett a hátam mögött ülő nőnek is, aki figyelemmel kísérte, hogy mi is fog most történni. Eléggé zavarban voltam és nem is tudtam, hogy mit csináljak/mondjak.

- Én nem is zavarok tovább. – léptem oldalra, hogy elférjek mellette, de ugyan ekkor ő is lépett oldalra egyet, így megint csak vele kerültem szembe.

- Beszélhetünk? – fúrta tekintetét az enyémbe. Csupán némán bólintottam egyet majd intett, hogy üljek le, mindjárt jön. Helyet foglaltam a kanapén és idegesen tördeltem az ujjaimat.

Pár perc múlva leült mellém és felém fordult.

- Tegnap valami bajod volt? – kérdezte

- Nem. Mer’? – kérdeztem vissza unottan

- Mert úgy beszéltél. – megvontam a vállam és mivel már nem volt mit válaszolnom rá felkaptam a cuccaimat és indulni készültem.

- Most mi a franc bajod van? – bámult döbbenten

- Semmi. – mentem egyenesen vissza a kocsimhoz.

Az udvarig jött utánam, aztán elém ugrott, hogy ne tudjam kikerülni.

- Mi a franc bajod van már napok óta?

- Nem is emlékszel mit mondtál szombaton? – szaladt fel a szemöldököm, ő meg gondolom próbálta visszaidézni azt a napot. Megrázta a fejét.

- Tudod rohadtul nincs szükségem arra, hogy én csak egy „pótlék” legyek, amíg te elfelejted Renikét. – mondtam szemrehányóan, azzal ott hagytam őt. Egy pillanatra lefagyott, aztán megint utánam eredt.

- Ahaa.. szóval ez a bajod. – húzta óvatos mosolyra a száját. Mélyen néztem bele szemeibe, és próbáltam valamit kivenni az arcából de nem sikerült, így bólintottam majd kikerülve őt a kocsihoz igyekeztem.

- Akkor találkozunk este? –szólt utánam én pedig mintha meg se hallottam volna beültem a kocsiba. Elővettem a telefonomat, mintha azon írnék valami üzenetet, pedig csak próbáltam visszatartani a könnyeimet és szidtam magamat, hogy-hogy lehetek mindig ilyen naiv és befolyásolható. Ott álltam pár percig, aztán kinyitódott az anyós ülés felőli oldalon az ajtó. Oda kaptam a szívemhez annyira megijedtem. Kristóf pattant be mellém és vigyorogva bámult engem.

- Neked mi nem vésődik be a fejedbe? Nem érted, hogy nem egy barbie baba vagyok. Arra, hogy kielégítsék a „vágyaidat” keress más embert. Ne velem szórakozz! – fakadtam ki teljesen. Mintha semmit nem mondtam volna, tovább bámészkodott. Már azt hittem, hogy nem is fog megszólalni többet, inkább beindítottam az autót, mivel nekem már rég otthon kellene legyek és elindultam. Kitolattam az udvarból, majd újra megálltam, hogy kiszálljon.

- Boccs. – szólalt meg végre valahára

- Kiszállsz? – kérdeztem, mintha csak meg sem hallottam volna az előbbi mondatát.

- Igazad van. Tényleg egy rohadt szemétláda voltam meg minden. De el akartam felejteni Renit.

- Akkor keress mást, hogy segítsen ebben. Te tudod milyen kihasználva érzem magam? Szállj ki a kocsimból. Most! – parancsoltam rá idegesen. Közelebb hajolt hozzám, talán, hogy adjon egy puszit, de elhúzódtam tőle. – Igazából nem is rád haragszom.. –húztam le az ablakot, miután ő kiszállt– hanem magamra, hogy bedőltem neked.

Gyorsan el is hajtottam onnan, és addig tartottam magam amíg ki nem értem a suli területéről. De azután kicsordult egy könnycsepp azt pedig követte a többi.

A házunk elé leparkolva megtöröltem a szememet, meg egy kicsit megigazítottam a sminkemet aztán egyenesen bementem a virágboltba.

- Ohh.. kicsim. Végre, hogy itt vagy. – szedte össze a cuccait

- Bocs hogy késtem. – próbáltam kerülni a szemkontaktust, mert ha észreveszi, hogy valami baj van, akkor hajlamos, hogy túl aggódja magát. Kivettem a táskámból a papírt amit küldött Vera tanárnő és az asztalra raktam.

- Ez mi? – nézett rá fél szemmel

- Vera küldte.

- Szuper. – mondta tetetett izgatottsággal és pakolt tovább

- Itt tudnál maradni egy kicsit amíg elmegyek valamit elintézni?

- Igen, de hova mész?

- El kell intéznem valamit. – rázott le – Majd jövök. Szeretlek! – nyomott az arcomra egy puszit és kiviharzott a boltból.

Mivel nem volt valami nagy a forgalom a boltba előszedtem a füzeteimet és elkezdtem tanulni holnapra az anyagot. Nyitódott az ajtó, én pedig fel sem nézve, csak leírtam még egy mondatot.

- Szia! – köszöntem előre, majd leraktam a tollamat és a füzetemet majd felnéztem. Mai újabb meglepetésemre Kristóf állt ott velem szemben.

- Szeretnék egy csokorvirágot kérni. – közölte, mintha nem is ismernénk egymást – Egy olyan lánynak lesz akit megbántottam és szeretném ha nem haragudna rám. – nézegette a rózsákat. Szerinte én tudni akarom, hogy hogy akarja visszahódítani Renit? Hát pont nem..

- Tudsz valamit ajánlani? – mosolygott szemtelenül

- Nem tudom, hogy a lány mit szeret. – vontam meg a vállam, mintha nem is ismerném őt. Végig úgy beszéltünk, mintha idegenek lennénk. Komolyan azért jött ide, hogy még jobban felidegesítsen? Mert akkor sikerült.

- Ezt választom. – mutatott fel egy rózsacsokrot. Oda sétált a pénztárhoz én pedig beálltam a kassza mögé.

- 1300 Ft lesz. – közöltem, mire a kezembe nyomta a pénzt és kisétált az ajtón, köszönés nélkül.

A pult alatt kezdtem keresni egy papírzsepit, hogy letöröljem a szempillaspirált ami elkenődött az arcomon, mire újra ajtónyitódást hallottam. Felálltam, hogy megnézzem, hogy ki jött, erre Kristóf állt előttem azzal a virágcsokorral amit az előbb vett meg. Azt hittem, hogy nem tetszik neki és csak visszaakarta hozni, de ehelyett csak belépett mellém a pulthoz és a kezembe adta a csokrot.

- Ezt a virágcsokrot azért hoztam neked, hogy bocsánatot kérjek megint, mert így viselkedtem. Egyedül magamra gondoltam, és ez rohadtul nagy önzőség tőlem. Tényleg sajnálom! – szólt meggyötört hangon. Elöntött a boldogság amikor ezt mondta, és hiába döntöttem el, hogy nem fogok neki megbocsátani, ezzel mégis levett a lábamról.. megint. 

Chapter Nine

Hey! köszönöm az előző részhez a komikat, FANTASZTIKUSAK VAGYTOK! A rész "light"-os lett, nincs is több hozzáfűznivalóm. Kellemes Olvasást! :)
Ölelééés<3!

- Mi a fenének van telefonod, ha nem veszed fel soha? – ordított velem Olívia a telefonba. Egy picit eltartottam a telefont a fülemtől, ameddig kiordibálja magát, majd amikor abbahagyta visszaraktam.

- Ne haragudj, nem voltam itthon. – mondtam normális hangon. Szombaton nem volt kedvem beszélni senkivel, ezért csak másnap hívtam vissza Olíviát.

- Hol voltál? – kérdezte sejtelmesen

- Ömm.. Kristóffal, meg Kristófnál.. – hunyta be a szemem, mert tudtam, hogy mi fog most jönni.. és nem is tévedtem. Azonnal elkezdett sikongatni, aztán meg kábé öt percig csak a kérdéseket rakta fel.

- Figyelj. Ez nem telefon téma, nem akarsz inkább találkozni? – dörzsöltem meg a homlokomat

- Ennyire lefárasztott, hogy alig élsz? – röhögött fel jóízűen

- Haha. Nem. Na, akkor 2 óra múlva a Starbucks-ban találkozunk.

- Rendicsek. Felhívom Szonit is. – teljesen felpörgött attól az egy mondattól, én meg csak fáradtan bólogattam, amiből persze ő nem látott semmit, majd egy „jó, akkor majd beszélünk” mondat után leraktam és elmentem fürödni. Magamra kaptam egy farmer csőnadrágot egy egyszerű lila pólóval és rá pedig egy kardigánt.

Leérve, anyát – aki tegnap érkezett meg, hulla fáradtan, szóval most még nem is beszéltünk annyit – nem találtam sehol, ezért csak hagytam neki egy papírt, hogy elmentem itthonról.

Kint gyönyörűen sütött a nap, az égen egy felhő sem volt található,jó érzés volt az ég felé emelni a fejemet egy kis D- vitaminért. Az embereknek is jobb kedvük volt, rengeteg voltak az utcákon, egyszerűen a jó idő kicsalogat mindenkit. De ennek ellenére nekem még egyáltalán nem volt jó a kedvem, még mindig Kristófon rágódtam és szinte egész éjszaka nem aludtam emiatt semmit. Persze, megint én voltam a hülye, mert mégis hogy képzeltem, hogy ő akarna valamit tőlem, hiszen én még csak egy kis „taknyos” vagyok az ő szemében, de mégis annyira éreztette velem, hogy akar valamit.. Zsófi, hogy te milyen naiv vagy!

Felszálltam a villamosra és onnan egészen végig mentem a West End- ig. Mire én odaértem a lányok már ott is voltak. Oda mentem a pulthoz kértem magamnak egy karamellás capuccinot majd csatlakoztam a csajokhoz.

- Végre már, hogy ideértél! – öleltek át mindketten

- Mi újság? – néztem rájuk teljesen normálisan, mire ők lefagyott arccal meredtek rám. – Mi az? – ráncoltam a homlokomat.

- Még te kérdezed, hogy „mi újság”? Inkább te mesélj! Látom hosszú éjszakád volt! – vigyorgott perverzül Szonja, mire én csak gúnyosan elmosolyodtam és belekortyoltam a forró cappucinomba.

- Teljesen félreértettem a dolgokat, és annyira átverve érzem magamat. – csaptam bele a közepébe, a lányok meg csak némán bámultak

- Az elejétől, ha lehet! – kérleltek. Fél órán át meséltem, hogy mi volt, szinte mindent szóról-szóra, néhány részletet többször is. Kifulladva dőltek hátra a székbe és vártam, hogy hátha lesz valami jó tanácsuk. Szonja csak elhúzta a száját és elmélkedett az előbb hallottakon, Olívia pedig rácsapott egy aprót az asztalra(?) és kihúzva magát elkezdett beszélni.

- Figyelj! Az, hogy ezt mondta, ez nem csak azt jelentheti, hogy csak egy „pótlék” voltál. – csinált macskakörmöt – Azt is jelentheti, hogy már nem is gondol a másik lányra, mert már csak te érdekled! – bólintott biztatóan

- Mindegy! Ne is beszéljünk róla! Mi volt a bálon? – mosolyogtam rájuk, mire Szoni és Olívia egymásra néztek és szintén elmosolyodtam.

- Na.. mi lenne ha beszélnétek is?! – noszogattam őket

- Én olyan éjfél után leléptem.. – nézett rám mentegetőzően Szoni

- Olívia.. mi történt? – pillantgattam rá, mire csak elpirult. – Héééj, összejöttetek? – röhögtem fel. Mivel ő nem akart megszólalni csak Szonira néztem aki egy aprót bólintott majd szintén felröhögött. – Mesélj! Azonnal!

- háát..mikor már nem sokan maradtak, akkor mondtam, hogy megyek haza, erre ő jött, hogy hazakísér. Jó, hazakísért, aztán meg a tömbök előtt adott egy puszit a számra, amiből persze nem csak puszi lett. – pillantott felém jelentőségteljesen, én bólintottam, hogy folytassa. – Aztán ott ültünk egy ideig a padon meg ilyesmi.. Tegnap pedig felhívott, hogy nem e akarok elmenni vele valahova. – vigyorgott fülig érő szájjal.

- Ez nagyoon jó! – ujjongtam boldogan, hiszen tényleg nagyon akarta már mindenki, hogy történjen valami közte és Dávid között.

- Nem megyünk még egy kicsit körülnézni? – kérdezte Szonja, beleegyezően bólintottunk és miután elfogyasztottuk az italunkat megnéztünk egy pár boltot. Végül másfél órát töltöttünk a plázába, és vettem magamnak egy felsőt a Bershkában.

- Ez de jól néz már ki. – ámuldozott Szonja az egyik póló láttán

- Próbáld fel! – nyomtam a kezébe az anyagot, ő pedig a lépteit megszaporázva besietett egy próbafülkébe.

A nyakláncokat néztem az egyik üzletben amikor megcsörrent a telefonom. Biztos voltam benne, hogy úgy is csak anya az, hogy hol vagyok már, ezért meg sem nézve, hogy ki hív felvettem.

- Szia! – köszönt bele.. Kristóf. Döbbenetemben kiejtettem a nyakláncot a kezemből, de szerencsére semmi baja nem lett

- Szia. – köszöntem hűvösen. Eredetileg úgy terveztem, hogy ha hív akkor sem veszem fel a telefont, de ez a terv nem jött be.

- Otthon vagy? – kérdezte, nekem pedig a gyomromban lévő pillangók újra feléledtek. Tényleg próbáltam rá nagyon haragudni, de valahogy nem megy.

- Nem, eljöttem a lányokkal találkozni.

- Értem.

- Csak ennyit akartál? – kérdeztem bunkón, amit aztán már meg is bántam. Pedig nem kéne, hiszen ő is megbántott.

- Ja.. csak ennyit. Na akkor nem is zavarlak tovább. Páá. – köszönt el már ő is komoran, majd egy „szia” után kinyomtam. Nem tudom miért, de olyan bűntudatom volt, hogy így beszéltem vele, hogy egy percre elgondolkodtam rajta, hogy visszahívom és bocsánatot kérek tőle, még szerencse, hogy ott volt Olívia és Szonja.

- Te normális vagy? Dehogy hívod vissza! Hadd gondolkodjon rajta, hogy mi bajod is lehet. – mondta határozottan és szigorúan

- Ijj.. mennem kell. – nézett rá az órájára Szonja – Anyának megígértem, hogy fél hétre otthon vagyok.

- Okés. Holnap találkozunk. Puszii. – búcsúzkodtunk el egymástól

- Ide még menjünk be, aztán mehetünk mi, jó? – állt meg Olív a New Yorker előtt, én biccentettem majd még körbe jártuk azt is.

- Kocsival vagyok. Hazaviszlek. – mondta a vásárlás után. Semmi kedvem nem volt villamosra szállni megint így boldogan elfogadtam az ajánlatot.

- Köszi, hogy elhoztál és hogy sikerült jobb kedvre derítened. – öleltem meg, amikor leparkolt a házunk előtt.

- Mire valók a barátok? – mosolygott rám. Gyorsan kipattantam a kocsiból és befele igyekeztem.

- Megjöttem! – kiáltottam a folyosóról, majd miután levettem a cipőmet elkezdtem anyát keresni.

- Hazaértél? – derült fel

- Igen. Mit csinálsz?

- Mindjárt vacsorát. Nem akarsz segíteni?

- De. – biccentettem. Anyával egész este beszélgettünk, elmeséltem neki, hogy mi is történt a héten.. egy pár részletet kihagyva. Ő csak megértően bólogatott és hallgatott engem, miközben hosszas regélésbe kezdtem..

Chapter Eight

Héy! Itt is vagyok, egy nagyon hosszú részt hoztam most nektek, remélem örültök!!:) Köszönöm a komenteket amiket írtatok, nagyon jól esett;) Ehhez is várom a véleményeket, a feliratkozókat!:D Kellemes olvasást!
Öleléés<3

- Hova megyünk? – pillantottam rá, mikor leparkoltunk

- Keresünk valami jó pub-ot. – én csak bólintottam, kiszálltunk a kocsiból és sétálni kezdtünk. Szinte mindenhol tömve volt a bárok, éttermek, mindenki most indult el bulizni, rengeteg ember az egész városban. Nagyon szeretem Budapestet, imádok itt lakni. Szeretem a pörgést, azt hogy mindenki jön-megy, a nagy várost, és a város szépsége is lenyűgöz.

- Úgy nézelődsz, mintha most először járnál itt. – nevetett fel Kristóf jóízűen

- Csak szeretem a várost, imádok még csak sétálni is itt. – mosolyogtam rá

- Ugyan így vagyok vele.

- De azért Pécset is szereted, nem? 

- Hát nem rossz, de azért nem Pest. – húzta el a száját

- Akkor miért jelentkeztél oda? – érdeklődtem tovább

- Anya. Minden áron azt akarta, hogy jogra menjek. –sóhajtott – Hogy az ő kicsi fiacskája aztán ügyvéd lehessen. – hangjában némi gúnyt fedeztem fel

- Miért mentél bele akkor? – szaladt fel a szemöldököm. Hiszen Kristóf 24 éves, csak el tudja dönteni, hogy mit akar az életével kezdeni, nem?

- Mert hülye voltam. Mindegy. Elvégzem ezt a pár évet, aztán majd lesz belőlem valaki. – nevetett fel erőltetetten

- Azzal foglalkozz, amivel akarsz, nem azzal, amivel ők akarják, hogy foglalkozz.

- Ez nem olyan egyszerű, Zsófi. – állította le mondandómat ingerülten. Aprót bólintottam, és csak csendesen sétáltam tovább, miközben a várost figyeltem.

- Bocs, csak tudod, elég sok hülyeség csináltam régebben, ők húztak ki mindig a bajból, és én - úgy mond – tartoztam nekik ennyivel. Meg akartam mutatni, hogy tényleg képes vagyok felnőttek módjára viselkedni, érted?

- Igen, persze. – biccentettem – Mit akarsz valójában csinálni?

- A sport foglalkoztat úgy igazából.. Valami edző vagy nem tudom, csak sport legyen. – elmosolyodtam kijelentésén

- Azt el tudnám képzelni. – néztem rá őszintén

- Igen? – ráncolta meg homlokát, mire én csak megvontam a vállam.

- Az illik hozzád. Ki tudja? Lehet, hogy te csinálnál a gyerekekből világbajnokokat. Majd az állna az újságokban: Farkas Kristóf  a híres mittudomén Kis Pistának az edzője – mutogatta a kezemmel az ég fele, mintha csak valami csodát mutatnék, mire Kristófból kitört a röhögés – Most mit röhögsz? – fordultam felé a legkomolyabb arcommal, nehezen visszatartva a mosolyomat.

- Semmi, semmi. Kösz, hogy ezt mondod. – nézett ő is komolyan, aztán csak magához húzott és oldalról megölelt. Hirtelen mozdulatától forogni kezdett velem az ég, a szívverésem is felgyorsult és próbáltam leplezni zavartságomat. Úgy döntött, hogy nem akar elengedni, vállamat oldalról átölelve sétálgattunk az utcákon. Végül a Deák térnél leültünk az egyik kiülős bárhoz. Késő este volt már, szerintem már éjfél is elmúlt, mégis ugyan olyan sokan voltak még mindig az utcákon.

- Sziasztok! – jött oda a pincér, hogy felvegye a rendelésünket – Mit hozhatok?

- Mondanám, hogy borozzunk, de én még vezetek, de te nem kérsz? – emelte fel a fejét felnézve az itallapból.

- Nem, akkor én sem kérek. Akkor én szeretnék egy pohár Coca Cola-t. – adtam vissza a pincérnek az itallapomat

- Én pedig egy mentes sört. – válaszolt Kristóf. A pincér egy „mindjárt hozom” mondat után lelépett tőlünk.

- Ez durva. Rohadt feltűnően bámult ez a pasas. – hüledezett. Én csak értetetlenül pillantgattam felé, mert szerintem egyáltalán nem nézett rám másképpen, mint a többi vendégre.

- Szerintem nem. De ha nézett volna is, mi lett volna? Azért van szeme, hogy lásson. – kuncogtam fel

- Nem is érdekel, hogy nézett?

- Ugyan, miért kéne vele foglalkoznom?! – mosolyogtam tovább, mire Ő is mosolyra húzta a száját.

- Édes, amikor így mosolyogsz! – figyelt engem, én meg nem tudtam mit mondani, csak folyamatosan pirultam és idétlenül vigyorogtam. Gondolom észrevette, hogy milyen zavarba hozott és csak tovább nevetett.

Egész este bókolgatott nekem, én meg nem tudtam hova fordulni, hogy ne nézzek ki olyan hülyén, hogy állandóan vigyorgok és megállás nélkül pirulok. Egyszerűen éreztem, hogy szinte ég az arcom, már amikor rám néz. Hogy lehet, hogy ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem?

Több, mint egy órát ültünk ott kint. Volt amikor a legnagyobb hülyeségeken röhögtünk, és amikor nagyon is komolyan tudtunk beszélgetni szinte mindenről. Be nem állt a szánk, állandóan beszélgettünk, soha nem volt az a „kínos csend”.  Egy óra után úgy döntöttünk, hogy megyünk, mert már nekem a bőrdzsekim sem volt elég, annyira lehűlt az idő. Igaz, hogy is gondoltuk, hogy március elején kiülünk oda?! Oda mentünk a pulthoz, hogy fizessünk, én kivettem a zsebemből a pénzemet, mire Kristóf azonnal megrázta a fejét.

- Nem. Én hívtalak meg. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd elém lépett, hogy tudjon fizetni.

- Köszönöm szépen. – virultam még mindig folyamatosan.

- Ez csak egy üdítő volt. – vonta meg lazán a vállát. – Viszont.. bepótolhatnánk a borozást.– mosolygott pimaszul.

- Borozgatás? – gondolkodtam, hogy most mi is lenne a helyes válasz. – És mi van, ha meglát anyukád?

- Mi lenne? – nézett furán.

- Nem lesz belőle baj? Mégis csak az osztályfőnököm. - húztam el a számat.

- Dehogy lesz belőle baj! – vágta rá. – Akkor? – én bólintottam és elindultunk hozzájuk. Remélem, hogy nem fogja észrevenni Vera tanárnő, mert szerintem nem örülne neki.

Pár perc múlva egy hatalmas kertes ház elé értünk, ami nagy szó, mert nem található a városban olyan sok. A házat már kívülről láttam már egy párszor, de belül még soha.

Kristóf beparkolt a kocsival, aztán bementünk a házba. Amikor beléptél egy folyosón találtad magadat, aztán meg már a nappaliba, ahonnan nyílt a konyha. Amíg Kristóf kiment a konyhába a borért meg pohárért, addig kicsit jobban körül tudtam nézni. Minden nagyon ízlésesen volt berendezve, gondolom Vera volt a lakberendező. A falon képek a családról, Kristófét azonnal kiszúrtam, ahol egy focilabdát tart a kezében és olyan 4-5 éves lehetett.

Elmosolyodtam amikor megláttam, hiszen már akkor is annyira aranyos és helyes volt.

- Na, jössz, vagy még tovább akarod nézni a fénykoromat? – próbált komolyan hangzani, de láttam, hogy összefutnak az arcán a nevetőráncok. Megfordultam és követtem őt, fel az emeletre. Az utolsó szoba volt az övé az emeleten. Tipikus fiú szoba. A fal színe krémszínű, volt egy íróasztala, egy franciaágya, egy hatalmas tévéje, egy ruhás szekrénye, tehát semmi különös. Ami felkeltette a figyelmemet, azok a képek voltak a falon. Egy egész falnyi kép városokról.

- Mennyi kép. – ámuldoztam.

- Ja, nagyon szeretem őket.

- Mindig imádtam utazni, bárhova. – fordultam hátra hozzá, aki éppen a ruháit próbálta egy kupacba gyűjteni.

- Én is. Szeretnék egyszer eljutni azokra a helyekre. – mondta.

- De rég láttam ezt a filmet. – tértem át a DVD-hez – Mennyire imádtam. – emeltem fel a Lopott időt.

- Igen, nekem is az egyik kedvencem. Láttad már a Z Világháborút? – megráztam a fejemet, ő meg bedugta a tv-be a pendrive-ot.

- Megnézzük? – kérdezte, én meg belementem.

Kibontottuk a bort, beültünk az ágyába és elkezdtük nézni Brad Pitt új filmjét. Szerintem arra számított, hogy majd hozzá fogok bújni, mert ijesztő lesz a film, de tévedett. Nagyon is élveztem a filmet, amúgy is szeretem az akciókat.

- Azt hittem félni fogsz. – méregetett némi mosollyal. Csak megráztam a fejemet összeráncolt szemöldökkel.

- Miért kellett volna félnem? Szeretem az ilyen filmeket.

- Tényleg? – úgy nézett rám, mintha csak valami elképesztő dolgot mondtam volna, én meg csak felröhögtem.

- Azt hitted, hogy én csak az „Ó Rómeó, miért vagy ilyen Rómeó” típusú filmeket nézek? – pillantgattam rá elképedve, ő meg csak a vállát megvonva bólintott.

- Annyi mindenben más vagy. – mondta komolyan, én pedig ezen az estén már sokadszor újra elpirultam.

- Hogy érted? – kortyolgattam az édes boromat. Kristóf miután kivette a tévéjéből a pen-drive-ot visszamászott mellém az ágyba és felém fordult.

- A többi lány egész este csak magáról beszélt volna, meg azonnal rám mászott volna. Te meg pont ezeknek az ellenkezője vagy, ami jó. – mondta. Szégyenlőségemben az egyik tincsemet kezdtem el tekergetni. Kicsit közelebb hajolt hozzám annyira, hogy éreztem ahogy veszi a levegőt, én pedig csak azt reméltem, hogy nem hallja meg a szívem dobogását. Az egyik tincset a fülem mögé tűrte, majd lassan közelített az arcomhoz. Én még mindig lefagyva néztem őt, és mikor feleszméltem, hogy ne csak álljak itt, mint egy bábú, szintén közelebb hajoltam arcához. Az ajkam sarkába adott egy puszit majd az arcomra, onnan tovább haladt és a fülem mögött majd a nyakamon is hagyott egy nyomott. Egyik kezemet a tarkójára helyeztem, a másikkal pedig végig simítottam arcán. Apró borostája szúrta a kezemet, de még ez is jól esett. Most én kezdtem el apró puszikkal behinteni az arcát, amit csak mosolyogva díjazott. Végül kicsit elfordította a fejét így ajkaink összeértek.

 Éjszaka csókolózáson kívül nem történt más. Nem akartam, hogy most bármi történjen, amit később megbánunk. Aztán olyan hajnali háromkor berakta a Lopott időt, azon mind a ketten be is aludtunk.

Reggel Kristóf karjai közt találtam magamat. Oda nyúltam a telefonomért, ügyelve, hogy fel ne ébresszem és megnéztem az időt. 10:32-t mutatott és láttam, hogy volt egy nem fogadott hívásom is. Lenémítottam az éjszaka a telefonomat, hogy ne is csörögjön reggel. Csak Olívia hívott, gondolom azért, mert tegnap nagyon hamar leléptem. Majd később visszahívom – gondoltam magamban. Kristóf is mocorogni kezdett. Édes volt ez a „most keltem fel, mindenki hagyjon békén” arca.

- Jó reggelt! – mocorgott.

- Neked is!

- Mennyi az idő? – ásítozott.

- Fél 11 múlt.

Kimásztam az ágyból és a fülbevalómat kerestem, amit leraktam a földre, amikor valaki kopogás nélkül csak úgy berontott a szobába. Majdnem szívrohamot kaptam. Egy magas, kábé velem egy idős srác lépett be a szobába, aki szinte ugyan úgy nézett ki, mint Kristóf, csak fiatalabb változatban.

- Kristóf, anya szólt, hogy… - befejezni már nem tudta a mondatot, mert észrevett engem és azonnal sűrű bocsánatkérések közepette ki is ment a szobából. Csak halkan felröhögtem és összenéztem Kristóffal.

- Zsoltinak látom nem sikerült megtanulni a kopogás fogalmát. – mászott ki az ágyból majd felkapott magára a szekrényéből valami más ruhát. – Bocs.

- Semmi gond.

- Megyünk reggelizni?

- Nem hiszem, hogy olyan jó ötlet lenne. Anyukád szerintem rossz néven venné.

- Ugyan, mit? – nézett rám kérdőn

- Hogy itt voltam. Azt gondolná, hogy mindenki ágyába csak úgy belemászok, és ezt nem akarom, mert én tényleg nem vagyok olyan. – szégyenlősen lehajtottam a fejemet, mire ő oda lépett mellém és megcsókolt.

- Mindenki azt hisz amit akar, engem nem érdekel. – húzott magához és egy puszit nyomott a fejem „búbjára”.

- Akkor is kihagyom szerintem a reggelit. – mosolyogtam rá. Csak megértően bólintott, aztán felajánlotta a hazavisz.  Miután rendbe szedtük magunkat lefele indultunk, én még utoljára vettem egy mély levegőt és Kristőf után siettem.

- Jó reggelt! – üdvözölte a lent ülőket Kristóf. Akkor én még a lépcsőn álltam és egy pillanatra megálltam, hogy mély levegőt vegyek. Látta rajtam Kristóf, hogy elég zavarodott vagyok, ezért csak rám mosolygott és intett egyet a fejével. Oda sétáltam mellé és akkor találkoztam Zsoltival és… Vera tanárnővel. A konyhában ültek és reggeliztek. Mikor meglátott teljesen lefagyott és a kanál is kiesett a kezéből.

- Jó reggelt! – intettem zavartan.

- Szia..sziasztok! – nézett még mindig minket lefagyva és szerintem nem tudta ő sem, hogy most mit kellene csinálnia. Zsolti csak kajánul mosolyogva figyelte a szituációt, Kristóf pedig teljesen lazán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga felvette a kabátját és a cipőjét. Vera tanárnő feleszmélt és kedvesen odaszólt.

- Nem reggeliztek? – igazán kedvesen hangzott, de nem akartam egy kínos beszélgetésbe keveredni. Csak megráztam a fejemet és próbáltam a legkedvesebb hangomon megszólalni:

- Köszönöm szépen, de inkább megyek. Anya nemsokára jön haza.

- Oh.. értem. Akkor majd legközelebb. – bólintott. Igen, feltehetően ha lesz „legközelebb”.

- Hazaviszem Zsófit. Majd jövök! – szólt Kristóf és kinyitotta nekem az ajtót.                      

- Csókolom! Szia! – köszöntem el tőlük Egy „na, ezen is túl vagyunk” sóhajtás után beszálltam Kristóf kocsijába és elindultunk hazafele.

- Hol együnk? – kérdezte hirtelen.

- Nem, miattam nem. Én annyira nem is vagyok éhes.. – kezdtem el szabadkozni.

-Persze, gondolom, hogy tegnap délután óta nem vagy éhes.. –nézett rajtam keresztül.. – Akkor?

- Válassz te! – hagytam rá a döntést.

- Nem. Az este én választottam, most te. – közölte. Némán töprengtem, hogy mi is lenne az a hely ahova mehetnénk, végül egy hely jutott eszembe.

- Meki? – kérdeztem félve. Bólintott majd a következő McDonald’s-nál megálltunk. Kértünk egy- egy McReggelit, aztán pedig leültünk az egyik asztalhoz. Megint nem hagyta, hogy én fizessek, ami persze jófejség tőle, de nem akarom, hogy mindig mindenhol ő fizessen.

- Köszönöm a reggelit!

- Nincs mit köszönnöd.

- Látom még mindig nem heverted ki a találkozást. – húzta széles mosolyra a száját.

- Miért gondolod? – kérdeztem szégyenlősen.

- Látom. Amúgy anya nem olyan gonosz, mint hiszik.

- Én soha nem mondtam, hogy „gonosz”. – néztem rá döbbenten.

- Nem mondtam. – mosolygott. – Csak sokan azt hiszik. De nem olyan. – vonta meg a vállát

- Mikor kell visszamenned Pécsre? – tereltem a témát. Nem akartam már az osztályfőnökömről beszélgetni. Én tényleg soha nem mondtam, hogy gonosz, csak ítélkező.

- Hát.. ma szombat van, ugye? – bólintottam. – Akkor kedden. Miért?

- Csak kérdeztem. – kaptam be egy falatot a reggelimből. Úgy látszik tényleg éhes voltam már tegnap délután óta.

Amint befejeztük a reggelit visszaindultunk a kocsihoz.

- Szóval rendezvényszervező? – ráncolta homlokát.

- Igen, szerintem azt választom. – még tegnap este kérdezte, hogy hova akarok tovább menni. - Még nem tudom biztosan, hogy hova jelentkezzek, mert még a menedzser szak is szóba jött. Majd még eldöntöm.

- Illene hozzád, szerintem.

- Mármint melyik? – kérdeztem

- Mind a kettő. – felelte. Halványan elmosolyodtam majd tovább kortyolgattam a kávémat.

A házunk elé érve láttam, hogy a virágbolt nyitva van, gondolom anya már hazajött.

- Akkor majd beszélünk. – kezdtem elköszönni. Nem tudtam, hogy most mit csináljak.. Csókoljam meg vagy ne is csináljak semmit, csak szálljak ki a kocsiból. Nem tudtam eldönteni, hogy most mi volt ez köztünk. Végül csak egy puszit nyomtam az arcára. Már kinyitottam az ajtót amikor gyengéden megfogta a karomat és rám mosolygott.

- Kösz, hogy itt voltál amíg próbáltam kiheverni Renit. – szinte sokkot kaptam amikor ezt meghallottam. Én csak arra voltam neki jó, hogy elfelejtessem vele az a csajt? Egy pótlék voltam mindvégig és nem is akar többet? Ő végig szívatott? Még mindig sokkolva néztem rá, ő meg csak értetlenül, hogy én miért nézek így rá.

- Mivan? – szólaltam meg végül.

- Tudod, most szakítottunk Renivel és valahogy el akartam felejteni egy kicsit.. – nem szóltam semmit, csak kiszálltam a kocsiból, becsaptam az ajtót és bementem a házba.

Még mindig nem hiszem el, hogy csak egy pótlék voltam..

Se szó, se beszéd nélkül felmentem a szobámba, bedugtam a fülembe a fülest és zenét kezdtem el hallgatni. Át kellett gondoljam most, hogy mi is történt az elmúlt napokban.. 

Chapter Seven

Hey! Köszönöm az előző részhez kapott véleményeket! Örülnék, ha ehhez is kapnék egy-két hozzászólást, vagy ha még valaki feliratkozna!:) Kellemes olvasást! 
Öleléés<3! 

Pár pillanatig csak bámultuk egymást, aztán én elkaptam róla a tekintetemet, leraktam a poharamat és vissza mentem a többiekhez akik kifulladva hallgatták a zenét és beszélgetni próbáltak. Jelentőségteljesen rá néztem két legjobb barátnőmre, akik azonnal oda jöttek mellém és érdeklődve pillantgattak rám.

- Itt van. – mondtam ki, erre mind a ketten a nyakukat nyújtogatva nézelődtek – Lányok! Ne ilyen feltűnően. – szóltam rájuk

- És most mi lesz?

Megvontam a vállam.

- Nem tudom. – tanácstalan voltam. Nem akartam én lenni az aki oda megy hozzá, de viszont biztos voltam benne, hogy ő se fog. Ő nem az a srác. Neki csak azok jönnek be akik kirakják mindenüket, hatalmas party arcok…vagyis szerintem ezek tetszenek neki.

- Jó tudjátok mit? Nem fogok vele foglalkozni! Nem szólhat ez is róla, mint a tavalyi osztálykirándulás. – jelentettem ki. A többiek még visszarángattak mindig „egy utolsó táncra”, míg végül már járni is alig tudtam. Szinte mindannyian ott voltunk, kivéve Grétit. Ezt nagyon furcsálltam, hiszen ilyenkor ő szokott a legjobban tombolni.

- Hol van Gréti? – ordítottam Anna fülébe

- Biztosan Kristóffal. – vigyorgott, én pedig lefagytam – Azt mondta, a múltkor nagyon összemelegedtek.

- Aha, értem.

- Jól vagy? Kicsit lesápadtál. – fogott karon, nehogy véletlenül összeessek.

- Persze, jól vagyok, csak kicsit szűkös itt a hely. Megyek levegőzök egyet. – intettem a kijárat fele. Lépteimet felgyorsítottam, minél hamarabb jussak ki innen. Mintha tényleg elfogyott volna a levegő. Mikor kiértem megcsapott a hirtelen jött hideg és libabőrös lettem, de pár másodperc múlva már tényleg nagyon jól esett ez a hideg. Pár percig sétáltam jobbra-balra kint, aztán meghallottam Gréti lónyerítését. Jó, ez nem volt szép tőlem, de tényleg úgy röhög, mint egy ló. Hátra pillantottam és két alakot láttam egymásba karolva, nagyon röhögtek valamin.

- Hééjj! Zsófi! – kiáltott utánam Gréti. Neee, csak ezt nee! Kérlek ne tedd ezt velem! Miért vagyok én ilyen peches? Zavartan hátra fordultam és rájuk mosolyogtam.

- Sziasztok!

- Szia! – köszönt Kristóf miközben jól végig mért

- Hát ti? – néztem még mindig Őt

- Jaaaajj, csak kijöttünk beszélgetni. – nyerített –bocsánat-,  röhögött Gréti. – És te?

- Öm.. csak nem voltam jól és kijöttem egy picit levegőt szívni, de már megyek is. További jó éjszakát. Sziasztok! – fordultam hátra és bementem. Idegesen felkaptam a vékony kis kabátomat, a kistáskámat és indulni készültem.

- Hát te hova mész? – kapta el a karom Olívia

- Nem érzem túl jól magam, fáj a fejem és már nagyon fáradt vagyok. – hazudtam – Jobb lesz, ha megyek. Érezzétek jól magatokat, és légy szíves mond meg majd Szonjának, hogy nem kell, hogy haza vigyen. Szia. – meg sem várva a válaszát otthagytam őt. Elindultam haza gyalog. Most kell az, hogy kiszelőztessem a fejemet, túl sok minden történt a napokban. Igazából már csak gondolni sem akartam Rá, sőt semmire sem. A sulitól gyalog kábé tizenöt-húsz percre lakom, ami nem számít olyan soknak. Csendesen ballagtam haza, halkan dúdolva az egyik zenét, amit még bent hallottam, amikor egy autó lassított le mellettem és lehúzta az ablakot.

- Gyere, elviszlek! – szólt ki egy nagy fekete kocsiból, Kristóf. Ki más?!

- Nem kell. – feleltem flegmán

- Még legalább 15 percre laksz.

- Szeretek sétálni. – tartottam magam továbbra is ahhoz, hogy nem szállok be abba a kocsiba.

- Ne hülyéskedj már! – röhögött fel

- Mi az? Gréti már nem volt olyan szórakoztató társaság? – csúszott ki a számon

- Te miről beszélsz? Hallod, komolyan így akarsz beszélgetni? Ülj be! – parancsolt rám, én meg beadtam a derekamat és beszálltam az anyós ülésre.

- Jobban vagy? – kérdezte aggodalommal

- Igen, semmi bajom. Indulhatnánk? – kérdeztem amikor még mindig csak egy helyben állt a kocsi és ő még mindig engem nézett.

- Aha. Szóval miért jöttél el?

- Fáradt vagyok.

- Nem aludtál az éjszaka? – mosolygott szemtelenül

- És te?

- Én nagyon is jól aludtam.

- Tudod, hogy nem erre gondoltam. – néztem rá komolyan

- Én csak benéztem. – aha, benézett Grétikéhez.

- Tetszik?

- A díszítés? Már mondtam tegnap, hogy mindig ugyan olyan. – húzta el a száját

- Nem rá értettem. – mondtam halkan, lehajtott fejjel, nehogy a szemébe keljen néznem.

- Gréti? – röhögött fel – Az a csaj aki úgy röhög, mint egy ló? –ezen a mondatán nekem is muszáj volt elröhögnöm magamat. – Nem tetszik. Olyan, mint egy pióca. – borzongott meg

- Értem..

- Azt hitted, hogy tetszik? – csodálkozott

- Ja.

Nem akartam leégetni magamat még jobban, ezért inkább csak magamban egy jót mosolyogtam a kijelentésén majd benyomtam a rádiót. Nem akartam semmi kínos csendet, hogy aztán majd elkezdjünk beszélgetni a tegnap este történtekről. A rádióban Avicii Wake me up száma ment én meg elkezdtem rá dúdolni.

- Szereted? – kérdezte, én pedig egy aprót bólintottam. – Akkor adjunk az érzésnek! – vigyorgott és feltekerte a hangerőt annyira, hogy már a saját hangomat nem is hallottam. Elkezdtünk énekelni, amitől csak jobban röhögtünk. Aztán amikor valami rémes magyar számra váltott át, lehalkítottuk.

- Olyan „csodás” hangom van, hogy szerintem mindenki megirigyelné. – hangomban érezhető volt a cinizmus.

- Egész jó hangod van. – közölte, én meg egy aprót belevertem a vállába

- Nem kell hazudnod. – csak mosolyogva megvonta a vállát és tovább vezetett

A házunk előtt leparkolt és leállította a motort.

- Kösz, hogy haza hoztál. – néztem bele kék szemeibe. Kinyitottam az ajtót de mielőtt kiszállhattam volna, elkapta a karomat.

- Nincs kedved meginni valahol valamit? – szemei mintha hipnotizáltak volna, nem tudtam nemet mondani.

- De így nem mehetek. – mutattam a ruhámra – Átöltözhetek?

- Ezt úgy mondtad, mintha kényszerítenélek bármire is. – nézett furán

- Igaz, de úgy gondoltam, hogy addig megvársz? – bólintott én meg kiszálltam az autóból,de visszafordultam. – Bejössz?

Kiszállt ő is a kocsiból, lezárta és jött utánam.

- Ülj le nyugodtan.. bárhova. – mutattam a nappalira én meg felszaladtam a szobámba átöltözni. A szobámba érve elkapott az izgatottság. Kristóf most lent ül a nappalinkban és rám vár! A szívem vadul kalapálni kezdett, remegtem, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit vegyek fel. A választásom végül egy fehér nadrágra esett, barackvirág színű pántos felsővel és rá egy fekete bőrdzseki. A sminkemet, és a hajamat sem változtattam meg, csak gyorsan fogat mostam, magamra fújtam a kedvenc parfümömet és készen is voltam. Nem akartam nagyon megváratni, nehogy elunja magát. Mikor leértem Kristóf a szekrényre kirakott kiskori képeimet nézte.

- Ne, azokat nem szabad megnézni!

- Miért? Nagyon aranyos vagy rajta! – mutatott fel egy képet, ahol 3 évesen félmeztelenül játszok a medencében. Vágtam egy grimaszt, és megkerestem a cipőmet.

- Mehetünk. – jelentettem ki, Kristóf pedig követett az ajtóhoz.