Chapter Twenty-ninth

Hát ez is eljött. Az utolsó rész. Igen, az utolsó. Úgy voltam vele, hogy nem szeretném tovább húzni. Sajnálom, hogy megint ilyen későn hoztam a részt, igazából nem szeretnék semmilyen mentséget felhozni, egyszerűen nem úgy alakultak a dolgaim, ahogy szerettem volna.
Szeretnék köszönetet mondani nektek! Köszönöm, hogy ennyien itt voltatok velem, hogy nem hagytatok cserben, még akkor sem, amikor olyan későn hoztam a részeket. Köszönöm a feliratozókat - soha nem gondoltam volna, hogy ennyi rendszeres olvasóm lesz- , köszönöm a kommenteket, hogy visszajeleztetek nekem. Nagyon sokat jelentettek! Hálás vagyok mindenért, tényleg! :') Annyira jó volt veletek lenni, annyira szerettem ezt a történetet írni, és bár ennek most itt vége, de az új történetem már 'szövődik' a fejemben!
Szeretnék még egyszer köszönetet mondani mindnyájatoknak, hogy itt lehettem veletek, és hogy ezt a történetet megoszthattam! Szeretném megköszönni a barátnőimnek, hogy mellettem álltak mindvégig és bátorítottak. #loveyou !
Végezetül pedig itt van a rész, ami nem lett túl hosszú, sem pedig csöpögős, egyszerűen csak a búcsúzás.
Mindenkinek szép nyarat kívánok!
Öleléés, Eszter!
csak, mert szeretem!

Sokszor én sem értem magamat. Nem a szívem szerint cselekszem, de még csak az eszem szerint sem. Valami tuti nincs rendben velem, olyan dolgokat teszek amiket át sem gondolok, csak megyek és azonnal ledöntök mindent, ami jó, vagy jó lehetne. Kiskoromban az unokatesóm mindig tökfejnek szólított. Igaza van, egy igazi tökfej vagyok. Ugyan akkor tényleg nem értem, miért kellett neki jelenetet csinálnia mindenki előtt, tudta jól, hogy nem véletlenül nem mondtam el senkinek.

A gondolatimat próbáltam másfelé irányítani, de rosszul döntöttem, amikor felhívtam Olíviát.

- Most már eltudod mesélni, hogy mi volt? – kérdezte rögtön azután, hogy felvette.

- Bence próbált beadni valamit nekem szombat este. Ez történt. Emiatt volt kiakadva Kristóf, és emiatt nem akarok többet suliba menni.

- Te jó ég Zsófi! És te ezt nem akartad elmondani senkinek?? Sajnálom, hogy Kristóf nem ütötte agyon! Na, csak holnap találkozzunk…. – fakadt ki magából, egy nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy ez lesz.

- Ezért nem akartam elmondani senkinek, mert nem akartam ügyet csinálni belőle. Nem akartam, hogy botrány legyen, csak el akartam felejteni azt az estét és kész. Érted?

Az ajtó csengője megszólalt, feltápászkodtam, mire egy újabb csöngetés, egymás után nem tudom hányszor.

- Várj egy picit, valaki mindjárt betöri az ajtót.

Elfordítottam a kulcsot a zárban, közben Olívia még mindig magyarázott, de most már valami gázsprayről, azt hiszem kicsit elvesztettem a fonalat.

Szinte kiesett a telefon a kezemből, amikor megláttam Kristófot az ajtóban,egy fekete nadrágot és egyszerű cipzáros felsőt viselt,kezét zsebre dugta és a kapucnija alól nézett rám. Pont, mint az első találkozásunkkor.

- Olívia… később visszahívlak. – bámultam megállás nélkül Kristófot.

- Hát persze, soha nem tudom végig mondani a mondandómat, pedig fontos lenne. – az utolsó mondatára már nem is figyeltem, kinyomtam a hívást és a zsebembe csúsztattam a telefonomat.

- Tudod, nem bánom, hogy megütöttem. Egyáltalán nem. Mikor megláttalak szombat éjjel azon a környéken, teljesen egyedül, és amikor láttam azt a kétségbeesést rajtad, azt hittem, hogy kiszállok a kocsiból és addig nem ülök vissza, amíg nem találom meg azt a férget és nem verem félholtra. És amikor ma megláttam egyszerűen nem is gondolkodtam, csak oda mentem hozzá. Nem fogok bocsánatot kérni azért.

- Nem várom el.. – próbáltam szóhoz jutni.

- Nem fogok bocsánatot kérni, mert megütöttem, megérdemelte. Nem neked akartam rosszat, nem azt akartam, hogy mindenki rólad beszéljen, nem akartam jelenetet rendezni, de amikor ocsmányságokat kezdett el összehadoválni, hatalmas türelem kellett ahhoz, hogy ne verjem össze. Azért csak megúszta egy pofonnal. Tudod, az egyetlen dolog amitől a legjobban félek az, hogy valami bajod esik. Sok idő kellett, hogy rájöjjek, te vagy az egyik gyengepontom. Nem tudom mit csinálnék, ha veled történne valami. Sokat gondolkodtam rajtunk, és tudom, hogy elszúrtam egy jó párszor, de szeretlek, nagyon. És ez volt most életem legrosszabb szerelmi vallomása, azt hiszem. – sütötte le a szemét kínosan.

Könny szökött a szemembe, egyszerűen levegőt sem tudtam venni, nemhogy megszólalni.

- Tudom, hogy én is sok mindent elszúrtam, tudom, hogy sokszor – a legtöbbször – rossz döntéseket hoztam és csak annyit kérek, hogy bocsáss meg! – egyik kezével kisimított egy tincset az arcomból, azonnal közelebb hajoltam hozzá, még mindig a könnyeimmel küszködve, mire ő csak letörölte a könnyeimet és egy puszit adott a homlokomra.

- Szeretlek. – mondtam, majd megcsókoltam.

- Akkor ez most azt jelenti, hogy minden oké köztünk ? – kérdezte.

Halványan elmosolyodtam, megfogtam a kezét, majd beljebb vezettem.

                                                                      ***

3 hónappal az érettségi után.

Nem sokkal az érettségi után Kristóf felvetette, hogy a pesti egyetem helyett, menjek én is Pécsre és akkor összeköltözhetnénk. Először azt hittem, hogy csak viccel, de miután még mindig várta a válaszomat, rájöttem, hogy nem.

A lakása közel van szerencsére az egyetemhez, 10 perc alatt oda lehet érni, és viszonylag minden máshoz is, Kristóf elmondása szerint.

- Hány doboz van még kint? – kérdezte Kristóf, mikor elvette tőlem a kezemben tartott dobozt.

- Már csak 2!

- Mindjárt behozom őket!

- Nem, hagyd csak, te már úgyis behordtad a nagy részét!

Kiléptem a lakásból visszasétáltam a kocsihoz, majd azt a két dobozt kivettem a csomagtartóból. Nagyot sóhajtottam mikor a kezembe vettem őket. Elindultam vele vissza, de valaki kacagások közepette leemelte az egyik dobozt.

- Tudtam, hogy nem fogod elbírni. – nyomott egy puszit a homlokomra, majd sarkon fordult.

- Elfelejtettem, hogy ebbe raktam a könyveimet.

- Azt hittem kevés cuccot hozol. – nézett körbe a lakásban, ahol mindenhol csak dobozokat lehetett látni.

- Majd hagyok neked is egy polcot. – nyújtottam ki rá a nyelvem, mire csak felhúzta a szemöldökét.

- Óóó, nagyon is jól ismerem ezt a nézésedet, Kristóf, meg ne próbáld. – emeltem fel rá a mutatóujjamat, mintha ez annyira félelmetes lenne.

- Micsodát is? – közeledett felém, én meg egy lépést hátra. Beleütköztem valamibe, hátrébb már nem tudtam menni, ő meg még mindig csak azzal a kaján mosollyal az arcán közeledett.

Egy pillanat volt az egész, mire kinyitottam a szemem már Kristóf karjai között voltam. Lefektetett az ágyra, már akkor nevettem, aztán felém hajolt adott egy puszit a számra, majd elkezdett csikizni. Tudta jól, hogy nagyon csikis vagyok, és ezt minden alkalomkor eljátszotta, afféle „büntetésként”.

- Szóval, hol akarod kezdeni a pécsi túrádat? – kérdezte Kristóf, miután kicsit pihentünk.

- Nem tudom, mehetünk bármerre, nem túl sok mindent ismerek itt, szóval még a kisbolt is újdonság lesz számomra. – húztam el a számat.

- Akkor azzal kezdjük! – kacsintott, majd kiugrott mellőlem az ágyból.

Körbenéztem a szobában, nem volt túl nagy, de pont megfelelő volt. A falak világosak voltak, amit nagyon szerettem, már csak azért is, mert akkor még fényesebbnek tűnik a szoba. Van még egy szoba, Kristófnak a korábbi lakótársa lakott ott (de persze nem azért ment el, mert én beköltöztem), oda bepakoltunk egy pár dobozt, ami nem fért már el máshol. A konyha és a fürdő elég picike, van még egy szoba, az pedig nappaliként ’üzemel’. Igazából ez a lakás Kristóf egyik családtagjáé volt, így csak a vizet, a gázt meg egyéb dolgokat kell fizetni.

Úgy terveztem, hogy elkezdek valami munkahelyet is nézni, amit az egyetem mellett tudok csinálni.

- Na, indulhatunk? – dugta be a fejét az ajtón Kristóf, mire csak bólintottam egyet, majd felkaptam az egyik cipzáros felsőm, és utána indultam.

Kristóf már az ajtóban állt, a telefonját meg a kulcsait a kezében tartva. Egy pillanatra megálltam, és csak néztem őt.

Érdekes, hogy az ember hogy tud ragaszkodni a másikhoz. Mennyire nem tudja elengedni, mennyire nehéz elengednie. De én rájöttem, hogy nem akarom és nem is tudom elengedni őt. Sokszor túl dramatizáljuk a dolgokat, másképpen gondoljuk őket, mint ahogy történnek igazából. Pedig egyszerű lenne a dolog: Ha szereted és ő is szeret, légy vele.

Rossz dolgok mindig is lesznek, mindig lesznek akadályok, de ha ketten vagyunk már egyszerűbb minden. Tudom, hogy számíthatok rá bármikor, mert Ő ott lesz mellettem. Tudom, hogy fogunk még veszekedni, mert nincs olyan kapcsolat amibe nem lenne, de azt is tudom, hogy ha akarjuk, megtudjuk oldani őket. Szeretem Őt, és csak ez számít! 

Chapter twenty-eighth

Nossss.. Hosszú, hosszú kimaradás után újra itt vagyok. Sok minden volt az elmúlt hónapokban, de most, hogy túl vagyok az év végén, a ballagáson s a többin, újra itt lehetek köztetek. #love
Megérkeztünk az utolsó előtti (előtti) részhez, remélem még valaki olvasni fogja, és tetszik majd.;)
Remélem mindenki egyben van, most, hogy túl vagyunk a sulin és jöhet a Nagybetűs NYÁR. #love2
Remélem mindenkinek szép nyara lesz, sok utazással -vagy sok pihenéssel -, és teljesülnek a vágyai! :)
Kellemes olvasást, és szép nyarat! :))
Még jelentkezem nem sokára!
Ölelés, Eszter

A Nap sugarai simogatták arcomat, ahogyan besütött az ablakon keresztül. Nehéznek éreztem a fejemet, a szemeimet sem akartam kinyitni. Azonnal hunyorogni kezdtem, mikor belesütött pont a szemembe a Nap. Nem lehetett olyan korán, mert már magasan helyezkedett el az égen. Megdörzsöltem a szemeimet, egy hatalmasat ásítottam, majd oldalra fordultam. Csak akkor szembesültem a ténnyel : nem a saját ágyamban fekszem.. és nem egyedül. Kristóf felém fordulva feküdt a hasán, a keze a fejem mellett pihent. Békésen szuszogott, azt hiszem egész nap tudtam volna nézni, megállás nélkül. Hogy nézhet ki valaki már korán reggel így? A háta csak félig volt betakarva, így betekintést nyerhettem kidolgozott testére. Félve pillantottam a takaró alá. Egy póló volt rajtam, alatta pedig csak a fehérneműm. Semmire nem emlékszem, úgy látszik nagyon kidőltem az éjszaka. De várjunk. Kitudja, hogy ki hallott minket az éjszaka? Óvatosan, nagyon lassan emeltem fel a plédet, hogy kimásszak az ágyból. Kiültem az ágy szélére, egy ideig csak bámultam ki az ablakon, próbáltam magam összeszedni, a tegnap este történt képek újra előjöttek és kirázott tőle a hideg, ha csak lejátszottam magamban a jelentet. Egy kéz gyengéden megszorította az enyémet, amitől azonnal jól eső érzés fogott el. Hátrafordultam és ránéztem. Ugyan úgy feküdt, szemeit se nyitotta ki, de mosolygott.

- Hová mész? – kérdezte még mindig csukott szemekkel. Imádtam ezt a reggeli rekedtes hangját.

- Elkéstem, sietnem kell . – álltam fel az ágyról és egy nagyon nyújtóztam. Hát nem kellett volna. A pólóm felcsúszott a köldökömig, szinte azonnal odakaptam és szégyenlősen húzogattam.

- Honnan késtél el? – könyökölt fel, és álmosan pillantgatott rám.

- A suliból. – adtam a számomra legegyértelműbb választ, de ő csak elkezdett kacagni. Istenem, de szeretem ezt a hangot!

- Van rá egy napod, hogy odaérj. Ma vasárnap van. – rázta a fejét még mindig szórakozottan.

- Micsoda?? Te jó ég! Teljesen elfelejtettem. – kaptam a fejemhez. Kristóf nem értette hirtelen felindulásomat, nem pont erre a reakcióra számított szerintem.

- Ez miért is baj? – értetlenkedett.

- Mert itthon vannak a szüleid. Te jó ég, ha meglátnak itt, mégis mit fognak gondolni? Kristóf, mégis hogy hozhattál ide?? – tört ki belőlem, de ő csak tovább nevetett. Fel-le járkáltam a szobájában, közben idegesen rágtam a körmömet, már el is képzeltem magam előtt, ahogy rosszallóan megrázzák a fejüket.

- Mit fognak gondolni rólam??? Hiszen tudják, hogy mi nem vagyunk együtt.. te jó ég!! Azt fogják hinni, hogy… - mire betudtam volna fejezni a mondatomat, Kristóf félbeszakított:

- Zsófi, nyugodj le.  – csitított le. Megálltam szembe az ággyal és néztem ahogyan ő is felül, halál nyugodtsággal.

- Először is: az éjszaka elaludtál az úton, és nem akartalak felébreszteni. Másodszor: felesleges paráznod, mert anyáék elmentek valami csoportos túrára, így már régóta nincsenek itthon.

Nagy kő esett le a szívemről, örültem, hogy nem kell magamat cikis helyzetbe hoznom. Az is gáz lett volna, ha találkozok velük, meg az is, ha próbálok kisurranni.

- Jó, de azért felébreszthettél volna. – folytattam tovább a ’dacolást’, mire ő csak felnyögött majd nagy lendülettel visszadőlt az ágyba. Mosolygásra késztetett mozdulata, volt, hogy már direkt hecceltem őt. Megfordultam, kerestem a cipőmet, ha egyáltalán itt volt. Ennyi idő alatt egy párna közeledett felém, későn kapcsoltam, így eltalált.

- Héé! – fordultam „támadóm” irányába, aki mostanra már csak röhögött, majd megpaskolta maga mellett a helyet. Néztem pár másodpercig, igazából hezitáltam. Nem voltam benne biztos, hogy elég jó ötlet-e most újra befeküdnöm mellé, de mielőtt jól meggondolhattam volna a lábaim mintha saját életre keltek volna elindultak az ágy felé. Bemásztam a takaró alá, és szembe fordultam vele. Attól féltem, hogy meghallja a szívem dobogását, úgy dübörgött belül, olyan volt, mintha először feküdnék itt mellette.

- Hogy vagy? – kérdezte halkan, és tudtam, hogy ezt nem csak olyan felszínesen gondolta.

- Nem akarok a tegnap estére gondolni, és nem akarok vele sem találkozni holnap. – a gyomrom összeszorult, amint elképzeltem a holnapi napomat, amikor egy osztályban kell legyek vele egész nap. Alighogy befejeztem a mondatomat a telefonom újra elkezdett rezegni. Behunytam egy pillanatra a szemem, tudtam, hogy ki az. De azt is tudtam, hogy soha többet nem akarok vele beszélni.

- Felvegyem én? Hidd el, akkor soha többet nem is mer majd rád nézni. – mondta, mintha csak a gondolataimban olvasna.

- Nem. Inkább megmondom neki én.

Kezemmel a padlón lévő telefonomat kerestem, ami még mindig némán rezgett.

Nem tévedtem, a telefonom kijelzőjén Bence neve és száma villogott.

- Zsófi, végre, hogy felvetted. – „köszöntött”. – Annyira aggódtam érted.

- Bence, kérlek, soha többet ne keress engem. – lassan, higgadtan ejtettem ki a szavakat, hogy jól meg tudja emészteni és reméltem, hogy felfogja.

- De hát miért? – ez komoly?? Még ő csodálkozik rajta?

- Nem is tudom, talán azért mert megpróbáltál BEDROGOZNI!! – az utolsó szót már szinte kiabáltam, de próbáltam magam visszafogni. Nem akartam zajt kelteni a házban.

- Sajnálom. Nem tudom mi ütött belém. Csak szerettem volna, ha ellazulsz és nem azon a hülyegyereken gondolkodsz.

- Te normális vagy?? Bocsánat, nem is tudom, hogy miért kérdezem, hiszen nyilvánvaló, hogy nem! Engem örökre felejts el, ne szólj hozzám, ne gyere a közelembe.

- Zsófi, én annyira sajnálom!

Teljesen ki voltam akadva. Még ő a sértődött, mert csak szeretetett volna „jót” tenni velem. Végül is, teljesen normális bedrogozni valakit, nem?! – iróniát remélem lehet érezni.

 ***

- Köszönök neked mindent. – fordultam Kristóf felé, amikor leparkolt előttünk.

- Nem tettem semmit. – vonta meg a vállát, ajkaival gyöngéden elmosolyodott.

- De. Nekem köszönhetem hogy most itt vagyok, és nem egy sikátorban. – röhögtem fel kényszeredetten. Közelebb hajoltam hozzá és egy puszit nyomtam az arcára, majd gyorsan elköszöntem és kiszálltam a kocsiból.

***

Másnap úgy döntöttem nem megyek suliba. Talán egy kicsit gyávaságból sem akartam menni. Nem akartam találkozni vele, tudtam, hogy úgyis beszélni akar majd velem, én meg egyáltalán nem akartam, még csak egy levegőt se akartam vele szívni.

Anyának mondtam, hogy most nem érzem magam jól, ő meg csak rábólintott és vissza küldött az ágyba.

Délelőtt tanultam, próbáltam behozni a lemaradásomat, és legalább addig se kellett másra gondoljak. Nem a kedvencem a tanulás, de valahogy olyankor teljesen megfeledkezem másról.

- Kicsim, hozzak neked valamit a boltból? – kopogott anya be a szobámba, majd be is lépett. Felnéztem a jegyzeteim közül és megráztam a fejemet.

- Nem, köszi! – mosolyogtam rá.

- Miért nem akartál ma suliba menni? – ült le velem szemben az ágyam szélére.

- Tényleg nem éreztem magam jól. – hazudtam, és megint a jegyzeteimet babráltam.

- Aha.. és ennek nincs véletlenül köze a szombati bulihoz? – vette el a „mindentudó” nézését.

Nagy levegőt vettem, és aprót bólintottam.

- Talán, egy kicsit.

- Mi történt? – nézett rám aggodalmasan.

- Semmi különös, egyszerűen csak Bence túl lépett egy határt. De nem történt semmi baj, komolyan. Ne aggódj. – halvány mosolyt küldött felém, láttam rajta, hogy megnyugodott.

- De miért nem hívtál engem?

- Nem tudom. Egyszerűen nem akartalak felébreszteni..

- Tényleg nem bántott?

- Anya, tényleg. Jó? Csak nem akartam ma vele találkozni. – vontam meg a vállamat. Nem akartam anyát feleslegesen stresszelni, van elég baja nélkülem is.

- Jó, értem. De máskor szólhatsz nekem is, nem kell feltétlenül Neki. – indult kifele a szobából.

- De várj.. Te honnan tudod, hogy Őt hívtam?

Nem válaszolt, csak elmosolyodott és kisétált.

Délután fél három lehetett, amikor úgy voltam vele, hogy tartok egy kis pihit, már nem is tudtam volna több mindent belenyomorgatni az agyamba.

Miközben öntöttem egy kis vizet a poharamba, megcsörrent a telefonom. Láttam, hogy Olívia az, így gyorsan rá is kattintottam a „fogadásra”.

- Szia! – köszöntem, miközben kortyolgatni kezdtem a poharamban lévő folyadékot.

- Nem fogod elhinni, hogy mi történt ma!! – kezdte köszönés nélkül. Hallottam a hangján az izgatottságot, de tippem se volt, hogy mit akar mondani.

- Mesélj!

- Először is, valamit nagyon elfelejtettél mesélni.. nem gondolod? – hangja számon kérő volt, és még így telefonon keresztül is elszégyelltem magam.

- Ne haragudj. Csak nem akartalak feleslegesen felidegesíteni. De várj.. te honnan tudod, hogy mi történt?

- Más eléggé kiborult ma.

- Miről beszélsz? – kérdeztem, mert most már egyáltalán nem tudtam, hogy mi történt.

- Egy átlagos napnak indult a mai.. – kezdett bele a ’mesélésbe’.

- Olívia, a lényegre légy szíves! – forgattam meg a szemeimet.

- Na jó, pedig, az úgy lett volna jó. – sóhajtott fel drámaian. – Ma bejött Kristóf a suliba és hát.. ömm..

- Olívia, nyögd már ki! – könyörögtem.  Fel-alá járkáltam a konyhában, szinte éreztem, hogy mindjárt felrobbanok az idegességtől.

- Nem tudom hogy kezdődött, én még a folyóson voltam, amikor hallottam, hogy Kristóf kiabál az osztályban. Először azt hittem, hogy veled ordibál, de eszeveszetten, mint egy nem normális, ezért is rohantam be. Bencével ordítozott, közben meg mindenki ott állt, lefagyva.

- Ezt nem hiszem el! – kaptam a homlokomhoz. Nem tudom, hogy dühösnek kéne legyek, vagy inkább örüljek, hogy ezt tette értem.

- Várj! Még nincs vége. Szóval ott állok, semmit nem értek, nem tudom, hogy mi van, miért veszekednek. Csak azt tudom, hogy te ma nem jöttél suliba. Teljesen megrémültem, hogy történt veled valami, komolyan, már az is eszembe jutott, hogy egy kórházban fekszel, vagy mit tudom én. De közben Bence is undorítóan beszélt, amit Kristóf megelégelt és behúzott neki.

- MIT CSINÁLT??? – most már biztos vagyok benne, hogy dühös vagyok.

- Még mondott valamit neki, azután kiment az osztályból. Beavatnál engem is??

Percekig csak ott álltam némán, egy helyben és nem tudtam megszólalni.

- Zsó, itt vagy? Hallóóó??!!!

- Majd visszahívlak! – ennyit mondtam, majd megszakítottam a hívást. Tudom, hogy nagy szemétség tőlem, hogy csak így rányomtam a telefont, de egyszerűen nem lettem volna képes most megint elmesélni az egészet. Gondolkodás nélkül kikerestem Kristóf számát a telefonomba, és felhívtam.

- Szia Zsófi! – vette fel a telefont, pont akkor amikor már ki akartam nyomni.

- Te képes voltál bemenni a sulimba, csak azért, hogy jelenetet rendezz? – kérdeztem köszönés nélkül.

- Képes voltam.

- Nem hiszem el. Minek kellett beleavatkoznod? Mondtam, hogy ez az én ügyem, nincsen semmi bajom, és egyedül is képes vagyok túllépni rajta.

- Aha, ezért nem mentél ma, ugye?! – hangja gúnyos volt, csak olyankor szokott így viselkedni mikor dühös, már pedig nem neki kéne, hogy dühös legyen.

- Nem akartam, hogy tudják az emberek, hogy mi történt, erre te bemész és…

- Szerinted hagynom kellett volna? – szakított félbe idegesen. – Szerinted csak úgy túl kellett volna lépnem azon, hogy megpróbált bedrogozni?

- Igen, túl kellett volna rajta lépned!

- Hát akkor cseszd meg!

Telefonon keresztül is éreztem, hogy mekkora feszültség van köztünk, szinte már kiabáltunk egymással.

- Kristóf, az lesz a legjobb, ha most letesszük és békén hagyjuk egymást… örökre. – szóltam pár hosszúnak tűnő néma másodperc után. Nem mondott semmit, nem hiszem, hogy tudott volna. A szemem megtelt a könnyeimmel, mert tudtam. Itt a vége. 

Chapter Twenty-seventh

Sziasztok! De jó újra itt lenni. Köszönöm az előző részhez a véleményeket, nagyon jól estek, hálás vagyok érte! Egyre jobban közeledünk a végéhez és nekem rittik, hogy ilyenkor jönnek az ötletek, de sebaj!:) Remélem ez a rész is tetszeni fog nektek, bár most nem sikerült túl jól.
Ti hogy vagytok? Érettségizők?! Nagyon szurkoltam értük, remélem mindenkinek sikerült, még ha nem is tökéletesen. :)
Nem szaporítom tovább a szót, kellemes olvasást, és mindenkinek szép, nyugalmas hetet!
Ölelés, Eszter :)

Hihetetlen, hogy egy ember mennyi érzelmet tud kiváltani belőled. Dühöt, szerelmet, egyszerre csalódottságot és boldogságot. Nem tudtam már saját magamon eligazodni, a fejemben a dolgok csak még jobban összekuszálódtak, olyan volt, mintha mindenhol firkák lennének, megválaszolatlan kérdések. Nem tudtam mi lenne a helyes döntés, mit kéne mondjak? Tudtam, hogyan is érzek iránta, de bizonytalan voltam. Nem szeretnék megint csak úgy beleugrani, aztán lezuhanni. Arca közeledett felém, én pedig még mindig sokkos állapotban néztem rá, és eltudtam képzelni milyen arcot vághattam. A gyomrom liftezett, a szívem készült a bordáim közül kiugrani és még lélegezni is elfelejtettem. Komolyan, mintha csak most kapnám meg az első csókomat. Próbáltam gondolkodni – már amennyire abba a pillanatban lehetett-, mit is csináljak. Szemeibe néztem amik bizonytalanságot mutattak, szerintem ő sem volt teljesen biztos, hogy ez most jó ötlet. A szája már csak pár centire volt az enyémtől, éreztem a mentolos leheletét is, ő is szaporábban vette a levegőt, mint máskor és abban a pillanatban megszólalt a telefonom, ami lehet, hogy jobban nem is jöhetett volna. Kristóf pár másodpercig még nézett engem, aztán mintha semmi sem történt volna beindította az autót, és kitolatott. Nyeltem egy nagyot, kicsúsztattam a telefont a zsebemből, majd miután megnéztem ki hív felvettem.

- Szia! Örülök, hogy felvetted. – szólalt meg Bence a vonal túloldalán.

- Szia!

- Azért hívlak, hogy este nem szeretnél eljönni bulizni?

- Bulizni? – egy pillanatra figyeltem Kristóf reakcióját, aki azonnal felém kapta tekintetét és láttam rajta, hogy megfeszül.

Nem igazán volt kedvem most menni bárhova is, örültem, hogy volt egy kis időm, hogy nyugodtan pihenjek. Még mindig Őt figyeltem, aki egyre szorosabban fogta a kormányt, az ujjai már szinte elfehéredtek.

- Kivel? – kérdeztem, remélve, hogy jönnek a többiek is

- Velem.

- Csak ketten?

- Igen, jó lesz, gyere már! – nógatott, de nekem valahogy ez most így nem jött be, nem akartam, hogy csak mi ketten menjünk.

Még percekig próbált ott győzködni, hogy „de ha nem akarod nem maradunk sokáig” vagy „ te választasz helyszínt”, a végén csak beadtam a derekamat, nem akartam, hogy megharagudjon.

- Jó lesz, Zsófi. Hidd el. Tizenegyre ott vagyok érted, jó?

- Taxival gyere, nem akarom, hogy vezess.

- Szóval mész bulizni? – kérdezett rá finoman, miután elköszöntem Bencétől. Aprót bólintottam. Nem kérdezett többet, semmit nem is mondott, és nekem se volt több mondanivalóm.

Egy vörös testhez simuló ruhánál döntöttem, egy fekete magas sarkúval. Hagytam, hogy a hajam kis loknikban a vállamra hulljanak, az arcomra egy kis pirosítót, szempillaspirált raktam fel, majd egy kis csillogós szájfény után késznek nyilvánítottam magam. Bence megcsörgetett tizenegy után pár perccel, hogy itt van előttünk, ezért gyorsan felkaptam a bőrkabátomat és siettem is le a taxihoz. Mikor beültem mellé alaposan végigmért, én meg csak zavartan mosolyogtam rá. Fura volt, hogy pont vele megyek bulizni, vagy bárhová is.

- Szóval akkor hova is megyünk? – kérdeztem, mert láttam, hogy nem a belváros felé tartunk.

- Van itt egy jó kis hely, mindjárt ott vagyunk. Tetszeni fog. – kacsintott rám, én meg inkább kibámészkodtam az ablakon. Feszengtem, nem is tudom miért, hiszen már négy éve egy osztályba járunk, ismerem őt, de mégis olyan volt mintha egy idegen mellett ülnék.

A hely ahova pár perc múlva megérkeztünk ismeretlen volt számomra, sorban kellett állni a bejutásért, ami nem is lett volna akkora gond, csak éppen kábé ezren álltak előttünk. Bencére néztem aki teljes magabiztossággal húzta ki mellettem magát, majd kezét derekamra csúsztatta úgy vezetett engem a sor elejébe. Az egyik biztonsági őrrel állt le beszélni pár szót, és ugyan azt nem hallottam, hogy miről, de a végén a biztonsági őr kinyitotta nekünk az ajtót, jelezve, hogy mehetünk. Bence rám nézett azzal a győztes mosolyával, majd intett, hogy induljak.

Belépve a szórakozóhelyre szinte alig lehetett megmozdulni, fülledt volt a levegő a rengeteg embertől, a zene dübörgött, színes fények jelentek meg a falon így még nagyobb hangulatot adva a helységnek. Nem tudtam alaposabban szemügyre venni mindent, mert szinte alig lehetett látni valamit. A fénycsóvákon és a dj pulton kívül nem sok minden volt megvilágítva. Bence odavezetett a pulthoz – úgy látszik ő már eléggé jártas itt – majd rendelt nekünk valami zöld színű löttyöt.

- Ez mi? – próbáltam túl ordítani a zenét. Ő csak legyintett, hogy ne aggódjak, majd meghúzta a sajátját. Követtem a példáját, de először megszagoltam; tömény alkohol volt. Égette a torkomat ahogyan lenyeltem, és azonnal éreztem, hogy a testemet elönti a melegség. Még egy kört rendelt nekünk, amit már biztosabban gurítottam le. Bence kézen fogott majd a táncparkett felé húzott. Megfogta a csípőmet, közelebb húzott magához és így kezdtünk el a zene ritmusára táncolni. Már egy jó pár számot végigtáncoltunk, amikor éreztem, hogy a keze egyre lejjebb csúszik, addig amíg a fenekemhez nem ért. Kicsit eltoltam magamtól, egyáltalán nem akartam, hogy bármit félreértsen. Jeleztem neki, hogy menjünk vissza a pulthoz, amire csak bólintott.

Még mindig nem éreztem magam teljesen felszabadultan, és még ez a hely is olyan fura volt. Szoktam járni a lányokkal bulizni, de ez a hely bevallóm, megijesztett. Leültünk egy szabad helyre, ami most igazán jól esett, már kezdtek fájni a lábaim ebben a magas sarkúban. A pultos elénk rakott két pici poharat, amit Bence újra rendelt. Megfordultam egy pillanatra, de amikor visszafordultam szinte kiestek a szemeim a döbbenettől. Bence éppen az én poharamba öntött bele egy kis tasakból valami port. Nem hiszem el, hogy pont ő próbált meg bedrogozni. Először úgy tettem, mintha semmit sem láttam volna és újra elfordultam. Gyengéden megsimította a karomat én meg csak akkor fordultam vissza hozzá. A kezembe nyomta a poharat és elmosolyodott. Viszonoztam mosolyát - bármennyire is nehezem esett-, de a poharat visszahelyeztem a pultra és megráztam a fejemet.

- Idd meg! – noszogatott. Szinte letudtam volna köpni abban a pillanatban, annyira dühös voltam rá.

- Nem kell! Nem vagyok szomjas. – feleltem bunkón, amitől a homlokát ráncolta.

- Ettől jobban fogsz szórakozni. – próbálkozott továbbra is.

Ohh, meghiszem azt! – gondoltam magamban – aztán majd reggel egy kuka mellett ébredek. Megborzongtam a gondolattól, újra megráztam a fejemet, majd a kezembe vettem a kistáskámat és felálltam. A karom után kapott, láttam arckifejezésén döbbenetét, nem tudta mi történt.

- Hova mész?

- El innen. Kösz az estét. – fordítottam hátat neki, de ő továbbra sem engedett el.

- Ne menjél már! Még csak most kezdődik az este. Na, gyere táncoljunk. – húzott maga után, a karomat még most engedte el.

- Bence, engedj el! - Erőszakosan kiszakítottam karomat keze közül.

Hátat fordítottam neki majd szélsebesen keresni kezdtem a kijáratot. Féltem hátranézni is, hogy jön- e utánam, de úgy látszik, hogy vagy nem is jött utánam, vagy a tömeg elnyelte. Néztem, hogy mennyi pénzem maradt, hogy hívjak taxit, de persze ezzel sem jártam szerencsésen, mert nem maradt elég pénzem, hogy hazajussak. Te jó ég, kezdtem bepánikolni, hogy akkor hogy jutok haza, a környék sem tűnt a legbiztonságosabban, sőt azt se tudtam, hogy Pesten vagyok e még. Egy arra járótól kérdeztem meg, hogy hol vagyok. Először még hülyének is nézett, de inkább nem is kérdezett semmit. Elővettem a telefonomat, nem is gondolkodtam, hogy mit csinálok, csak megkerestem a névjegyeim között a számát és azonnal megnyomtam a hívást. A harmadik csörgésnél fel is vette, de nem voltam képes beleszólni. Nem jöttek a szavak a számra. Most jöhetett ki belőlem a bent történtek félelme. Akkor jöttem rá, hogy mi is történt és hogy mi lett volna ha..

- Gyere értem, kérlek. – a hangomból érezhető volt a kétségbeesettség, a szemembe könnyek szöktek csak attól, hogy hallottam a saját hangom.

- Hol vagy? – kérdezte idegesen, mire gyorsan lediktáltam a címet. – Hogy hol?? Indulok. Maradj ott ahol vagy most.

- Mintha mernék is menni valahova. – gondoltam magamban.

20 perc múlva megállt az utcában egy nagy fekete kocsi, én meg azonnal felismertem a rendszámát. Oda sétáltam a kocsihoz, de nem nyitottam ki az ajtót, csak néztem Kristófot. Rám nézett és egy pillanatra láthattam, hogy mekkora kő esett le a szívéről. Kinyitottam az ajtót és óvatosan beszálltam.

- Köszönöm. – mondtam halkan. Csak megvonta a vállát.

- Jól vagy? – most nézett rám először. Nem válaszoltam. Könny szökött a szemembe, ha visszagondoltam a nem rég történtekre.

- Annyira féltem. – nyögtem ki és éreztem, hogy végig folyik arcomon a sós könnyem. Kristóf szó nélkül húzott oda magához és erősen megölelt. Már nem tudtam visszatartani a könnyeimet amik szinte patakzottak szemeimből.

- Semmi baj, most már minden rendben. – csitítgatott, miközben a gyöngéden a hajamat simogatta. Erősen húztam oda magamhoz, még jobban szerettem volna őt ölelni. Mélyen magamba szívtam illatát, és ettől máris nyugodtabbnak éreztem magam.

- Mond el, hogy mi történt.

Megráztam a fejemet.

- Nem fontos. Nem is érdekes. – próbáltam rámosolyogni.

- Igen, biztosan ezért vagy így megrémülve, mert nem történt semmi. – nézett rám amolyan „engemakarszátverni?” arccal.

- Láttam, hogy belekevert valamit a poharamba.. aztán erőszakos volt, mikor mondtam, hogy elmegyek. – beleborzongtam attól, ha csak rágondoltam. Kristóf arca még jobban megfeszült, nem is nézett rám.

Gyengéden megszorítottam a vállát, hogy rám nézzen.

- De már minden rendben! Hidd el. – küldtem felé egy biztató mosolyt, bár én se nagyon hittem magamnak.

- Szerinted ez rendben van? – kelt ki magából egy pillanat alatt - Ha nem veszed észre… kitudja mi történt volna veled. – elcsendesedett a mondat végére. Hangja már inkább szomorúan csengett, rossz volt belegondolni, hogy igaza van, tényleg bármi megtörténhetett volna. Nem tudtam mit mondani, inkább csak visszadőltem az ülésre és magam elé bámultam.

Pár perccel később Kristóf csendben beindította az autót majd visszafelé vettük az irányt. Kezdtem teljesen megnyugodni. Kristóf jelenléte akkora nyugalmat és biztonságérzetet adod, hogy azt még soha senkinél nem éreztem. Már amikor megláttam szinte minden félelmem elmúlt, mintha semmi sem történt volna. Bámultam egy ideig az utcákat, majd éreztem, hogy a szemhéjaim elnehezednek és lassan lecsukódnak. 

Chapter Twenty-sixth

Heyho! Újra itt, jó sok idő után.. megint. Sajnálom a csúszást, de egyszerűen nem jön/jött az ihlet, és akkor gáz van. Köszönöm a kommenteket, amiket hagytatok az előző résznél, annyira jól esik. Hihetetlenek vagytok, komolyan. Nagyon szeretlek titeket. (L) 
Várom őket most is, remélem elnyeri a tetszéseteket.
Kellemes ünnepeket és sok locsolót nektek!
Öleléés <3

Szerettem volna elhinni azokat a szavakat, amiket mondott, de egyszerűen nem ment. Annyira bennem volt az a kép amint ők ketten együtt vannak. Pár percig csak ott álltunk az utcán, ő gyengéden a hajamat simogatta és bár tudom, hogy azonnal ki kellett volna szakadnom az ölelésében de nem ment. Mintha a lábam betonban állna, egyszerűen csak álltam ott, a fejemet a mellkasának döntve és szívtam be az ő illatát, talán most utoljára állunk így itt. Talán soha többet nem tudom majd megölelni és soha többet nem nézhetek így bele mélykék szempárjába. Lassan léptem egyet hátra, kimászva öleléséből, letöröltem az arcomon végigfolyó könnycseppet és felnéztem rá.

- Zsófi, én nem feküdtem le vele. – mondta hirtelen, nekem meg a szemeim szinte kiugrottak.

- Kristóf most már nem kell hazudj. – ráztam meg fejemet, le sem véve még mindig arcáról a szemem.

- Nem hazudok! Nem feküdtem le vele. Ezt akartam neked elmondani a múltkor amikor kidobtál. – magyarázta

- Akkor mi történt? – kérdeztem tőle kíváncsian.

- Elmentem hozzá. – dőlt neki a kocsija oldalának – Nagyon ki volt bukva, mert valami pasi szakított vele, aztán megcsókolt. Nem én őt, hanem ő engem. Hidd el semmi olyan nem történt, én elhúzódtam tőle és mondtam neki, hogy van barátnőm, aztán elmentem. – amikor kimondta, hogy „barátnőm” a szívem őrületesen kezdett el kapálózni, az egyensúlyom egy pillanatra megingott, de próbáltam nyugton maradni. 

- Aha, és másnap?

- Vasárnap éjjel totál részegen felhívott, beszélni is alig tudott, szóval a fél éjszakám azzal ment el, hogy őt keressem. Aztán hazahoztam hozzánk, mert nem akartam, hogy az anyjáék teljesen kiakadjanak rá. Lefektettem a vendégszobánkba, és délig teljesen ki volt dőlve. Mikor te jöttél, akkor sem történt semmi. Reni elment fürödni és adtam neki egy pólót meg nadrágot.

- És csak véletlenül voltál te is félmeztelen. – még most is tisztán látom azt a képet ahogyan négy szempár bámul rám, én meg a hiányos öltözködésüket tudtam nézni.

- Zsófi, semmi az ég adta világon nem történt. Nem feküdtem le vele. – mondta határozottan és én elhittem. Elhittem azt, hogy nem történt semmi közöttük éjjel, de attól még hazudott.

- Elhiszem. – mondtam ki, most ő volt teljesen megdöbbenve – De te, akkor is hazudtál nekem. Kristóf, azt hazudtad, hogy visszamész az egyetemre és még csak el sem mondtad, hogy megcsókolt. – fordultam el tőle, majd megint hátrafordultam – Tudod, ha akkor este elmondtad volna, hogy megcsókolt téged, még talán nem is haragudtam volna, hiszen nem te csókoltad meg őt, de így… - ráztam meg a fejemet, majd kivettem a kocsiból a kulcsot amit kerestem és visszaindultam a házba. Míg kerestem az ajándékokat az emeleten, volt egy kis időm gondolkodni. Egyfajta boldogsággal töltött el, hogy nem feküdtek le, de attól még mindig nem tudtam eltekinteni, hogy hazudott nekem. Nem tudom, miért nem mondta el, miért mondta azt, hogy visszamegy az egyetemre, egyszerűen nem állt össze a kép. Megcsörgettem anyát, hogy hol vannak az ajándékok, erre ő azt mondta, hogy a virágboltban. Na jó, mi van? Az előbb – még vagy háromnegyed órája- azt mondta, hogy az emeleten. Lebandukoltam a lépcsőn, bezártam az ajtót – most elhoztam a jogsimat is, ne ő kelljen fuvarozzon-, majd elsétáltam a virágboltig, ami szerencse, hogy ott van mellettünk. A kocsiba azért még egy pillanatra bekukkantottam, hogy Kristóf mit csinál, de úgy láttam, hogy a telefonját nyomkodta, így csak mentem tovább előre. A kulcsokkal úgy látszik nincs szerencsém ma, ugyanis sehogy nem találtam meg a belevalót.

- Nem lehet igaz! Miért mindig velem történik ez meg? – kérdeztem már hangosan, mire a hátam mögött valaki felnevetett. Csodálkozva néztem hátra az ismeretlenre. Magas volt, dús szőkésbarnás haja a homlokára hullott, 100 wattos mosolya kivillant. Kétség kívül helyes srác volt, tipikusan az a srác aki után a lányok megfordulnak. Felhúzott szemöldökkel néztem őt, nem értettem, hogy mi ilyen vicces.

- Ne segítsek? – kérdezte kedvesen.

- Háát, az talán jól jönne. Egyszerűen nem tudom megfordítani a zárban. – nyomtam a kezébe a kulcscsomót. Oda lépett mellém, erős parfümjét érezni lehetett, de kellemes volt. Egyszerű farmernadrágban és ingben volt.

- Talán, mert rossz kulcsot próbáltál elfordítani benne. – nevetett fel ismét, majd kitárta az ajtót, én meg a fejemhez kaptam és már én is röhögtem.

- Csak is én lehetek.

- Amúgy Dani vagyok. – nyújtotta a kezét felém, amit viszonoztam.

- Zsófi. Köszönöm a segítséget!

Pár perce már ott beszélgettünk, amikor Kristóf jelent meg mellettem és szinte szikrákat szórt a szemeivel Dani felé. Oda állt mellém, kezeit vállamra rakta(?) és elmosolyodott. Ismertem ezt a mosolygást és nem volt őszinte. Nem értettem, hogy pontosan mit csinál, de valamiért nem szóltam rá, hogy vegye le rólam a kezeit.

- Szia, Dani vagyok. Te pedig biztos, hogy…

- A barátja. – ráztak kezet.

- Khm..khm.. – köszörültem meg a torkomat, mikor meghallottam, hogy mit mond. – A VOLT barátom. – javítottam ki. Dani nem tudta, hogy most mit is kéne mondania, és nem is csodálom, elég kínos helyzetbe hoztuk most.

- Kristóf, pont beszélgetek. – szóltam néhány szótlan másodperc után. Ő mintha csak meg sem hallotta volna, a kezeit vállamon pihentette és „szép” mosollyal bámulta Danit, de nem úgy tűnt, mintha őt ez zavarná.

- Zsófi, szerintem sietnünk kellene.

- Jó, pillanat. Előre mennél?

- Nem. – válaszolt egyszerűen, én meg kezdtem magam felhúzni. – Dani, pesti vagy?

- Igen, itt lakom a közelben albérletben, egyetem miatt költöztem ide.

- Ez szuper! – mosolyogtam rá. Kristófnak kiszaladt a száján egy „te jó ég”, biztosan „véletlenül”.

- Ha gondolod egyszer megihatnánk valamit itt a közelben. Amúgy is új vagyok még itt a közelben, lehet, hogy jól jönne egy kis útmutatás. – mosolygott rám édesen, és bár nekem nem volt az esetem, de már csak azért is igent mondtam, hogy ezzel bosszantsam Kristófot.

- Ezt komolyan gondoltad? – hüledezett Kristóf, miután Dani már hallótávolságon kívül volt.

- Igen.

- Nem is ismered. Most találkoztál vele először. Kitudja milyen alak.

- Kristóf..

- De most komolyan, kitudja lehet megakar erőszakolni egy sikátorban.

- Te jól vagy? – meredtem rá döbbenten, aztán már csak elröhögtem magam.

- Nem vicceltem Zsófi. - idegesen járkált fel alá, úgy tett mintha éppen most öltem volna meg valakit.

- Én sem. Amúgy meg nem tudom miért vagy pont TE felháborodva. Már nem járunk. – vontam meg a vállamat lazán, pedig a szívem összeszorult, amikor ezt kimondtam. Nem mondott már semmit, csak némán bámultuk egymást, egy pillanatra elfogott az érzés, hogy most azonnal rávetem magam, de végül nem tettem, csak megfordultam és tovább keresgéltem az ajándékot.

- Zsófi, sokat jelentesz nekem.. nem akarom, hogy bármi bajod essen. – hallottam, hogy közelebb lépett hozzám, próbáltam távolságtartó maradni, de egyszerűen a lábaimat se tudtam megmozgatni, mintha betonban állnék.

- Hát hidd el, hogy tudok magamra vigyázni. – mondtam magabiztosan, felszegett állal. Annyira közel állt hozzám, arcától menekülni sem tudtam, mindenhová követett tekintetével, de féltem elgyengülni. Féltem attól, hogy most itt újra elkezdek zokogni, ha belenézek szempárjaiba, féltem, hogy feladom. Nem is vele harcoltam, hanem saját magammal. Azért, mert féltem, hogy ha most megbocsájtok neki akkor újra megfog ez máskor is történni, és nem akarok már többet szenvedni. De annyira hiányzott. Annyira kimondhatatlanul, szinte minden porcikám vágyott teste közelségére, szinte beleremegtem attól, hogy ránéztem. Istenem, hogy lehet valakit ennyire szeretni?!

- Mehetünk. – emeltem fel a kulcsokat a pultról. Kristóf szó nélkül követett, nem mondott semmit az elmúlt 10 percben, csak nyomkodta a telefonját.

- Kösz, hogy elhoztál. – mondtam halkan, amint beszálltunk a kocsiba és elindultunk.

A telefonja egyfolytában rezgett, már idegbajt kaptam a hangjától.

- Látom nagyon fontos megbeszélnivalód van valakivel. – röhögtem fel erőltetetten.

- Ha érdekel… - kezdte, de azonnal félbeszakítottam.

- De nem érdekel.

Te jó ég! Egy délután alatt mennyit hazudtam. Igazából nagyon is érdekelt, hogy kivel beszél, de ezt soha nem vallottam volna be neki. Hirtelen egy nagy kanyart vett, teljesen ellenkező irányba ment, mint ahogy kellene.

- Nem erre van a gimi.

- Tudom, de van egy kis elintéznivalóm.

- Jó, akkor miért nem raksz ki itt, és innen megyek én egyedül. – mondtam kissé hisztérikusan.

- Innen egy óra az út. Csak pár perc, nyugalom.

Negyed óráig csak kocsikáztunk, a rádióban csendesen szólt a zene. Az ablakon bámultam ki, az eget sötét felhők kezdték belepni és a szél is felkapott. A telefonom rezgését éreztem meg a zsebemben, gyorsan kikaptam, de egy percre elgondolkoztam, hogy felvegyem-e. Tudtam, hogy ki fog akadni, ha megmondom hol vagyok és hogy kivel.

- Szia! – fogadtam végül a hívást.

- Hali, hol vagy? Nem találkozunk? – köszöntött Olívia boldogan.

- Hát.. hát.. most nem tudunk, de egy kicsit később de. Most nem vagyok otthon.

Eléggé ismert már ahhoz, hogy tudja valamit nem mondok el neki.

- Zsófi.. hol vagy? – hangszíne azonnal megváltozott. Lebuktam.

- Kristóffal megyünk a sulihoz. – nyögtem ki nehezen. Pár másodperc néma csönd után Olívia hallottam, hogy kifújta a levegőt majd szinte azonnal belekezdett a szidásba, miszerint nem jó ötlet, hogy megint beszélünk, csak átfog újra verni, és megint egy hónapig kileszek bukva miatta.

- Tudom..

- Zsófi! Nem tudod, mert annyira elvakít az, az idióta görény. – kiabált még mindig a telefonba.

- Remélem tudja, hogy hallom.. – szólt közbe Kristóf, aki eddig csak némán vezetett és nem szólt semmit. Akkor úgy tűnik, hogy hallott mindent. Olívia visszább vett a hangjából, gyorsan elköszöntem tőle, még mielőtt elfajulnak a dolgok, a telefont visszacsúsztattam a zsebembe. Pár perc múlva megálltunk egy motoros üzlet előtt, leparkolt az üzlet előtt, a kocsit leállította.

- Mindjárt jövök, ha akarsz, bejöhetsz. – mosolygott rám, de én csak megráztam a fejemet.

- Nem, megvárlak itt. – bólintott majd kiszállt a kocsiból, lezárta a kocsit – mintha csak félne, hogy megszökök. A csendet egy pityegés „zavarta” meg, én meg a hang irányába kaptam a fejem. A kocsiülésen hagyta a telefonját és üzenetet kapott. Mondanám, hogy is jutott eszembe, hogy megnézzem, de akkor hazudnék. Attól függetlenül nem néztem meg, ehelyett felkaptam a telefonját az ülésről és kíváncsiságból belementem a gallériába. Pár album volt csak, rákattintottam az elsőre. Tele volt a mi képeinkkel, amit még csináltunk Szegeden, szinte csak azok voltak benne. Szájtátva néztem őket, hogy lehet, hogy még nem törölte ki őket? Rákattintottam a legelső képre, ott még csak aranyosan mosolygunk a kamerába, a többi meg már kezd vicces lenni. Idiótán, kacsintgatva, óriási vigyorral az arcunkon mosolygunk rajtuk. Széles mosolyra húzódik a szám, miközben nézegetem őket, szinte minden pillanatra tisztán emlékszem. Mennyire is hiányzik ez..

Ki akartam lépni belőle, de rezegni kezdett, én meg hirtelen – teljesen véletlenül – valami mást nyomtam meg és így elindította a telefon a beszélgetést. Gyorsan odakaptam a telefont a fülemhez, hogy megmondjam a hívónak, hogy nem Kristóf vagyok, de nem volt rá időm, mert valaki hisztérikusan elkezdett üvöltözni. Eltoltam egy kicsit a fülemtől a telefont, hogy lássam, hogy ki hívja. „Reni” neve villogott a kijelzőn. Én még mindig nem szólaltam meg, de már nagyobb érdeklődéssel hallgattam a szinte üvöltő lányt.

- Végre, hogy felvetted nekem a telefont! Tudod hányszor hívtalak?! Egy rakás üzenetet küldtem már neked. Miért nem válaszolsz?? És mégis mi a franc volt a legutolsó üzeneted?? Mi az, hogy hagyjalak békén? Válaszolj már!! Én azt hittem, hogy megint lehet köztünk valami. Még mindig azt a fruskát szereted? Nem hiszem el. Szólalj már meg, ember. A fenébe is!! – üvöltözött velem, vagyis inkább Kristóffal (akart volna). De én még mindig le voltam fagyva az eddig hallottakról. Tehát, Kristóf mondta neki, hogy Reni hagyja békén? Akaratlanul is egy apró mosoly futott át ajkaimon.

- Ömm.. Kristóf nincs itt. – ennyit tudtam csupán kinyögni. Néma csönd. Még mindig senki nem szól bele, de még mindig megy a percszámláló.

- Tudod mit??! Menjetek a francba mind a ketten! – üvöltött még egy utolsót aztán kinyomott. Szépen elbeszélgettünk, érzem, egyszer még jó barátnők leszünk! Ha-ha.

Mikor Kristóf visszaért a kezébe nyomtam a telefonját, ő meg kérdőn pillantott rám.

- Hívott Reni. – válaszoltam egyszerűen. Nem is lepődött meg rajta, egyszerűen csak megrázta a fejét amolyan „ezt nem hiszem el” pillantással nézte a hívásnaplóját.

- Felvetted? – kérdezi döbbenten, én meg aprót bólintottam.

- Igen. „Jól elbeszélgettünk.” De szerintem többet már nem fog keresni. – ráztam meg a fejemet, belőle meg kitört a röhögés.

- Mit mondott?

- Igazából kábé 5 percig folyamatosan szidott téged, aztán amikor én megszólaltam, hogy „Kristóf nincs itt”, akkor elküldött a fenébe minket. - hitetlenkedve kitártam a karjaimat, hiszen én semmi rosszat nem mondtam neki.

Kristófot egyáltalán nem zavarta, hogy felvettem a telefonját, csak tovább röhögött.

- Szóval.. akkor nem is volt köztetek semmi azután sem? – fel sem mertem nézni rá, az ujjaimmal apró köröket rajzoltam a combomra zavaromban.

- Persze, hogy nem volt semmi, Zsófi. Nem is akartam tőle semmit. – az állam alá nyúlt jobb kezével és felemelte a fejemet, hogy ránézzek. – Csak te vagy az aki kell nekem.

Chapter Twenty-fivith

OMG!! 36 feliratkozóóóó!! Juuujj, de jóó! Annyira örülök neki! Köszönööm! <3
Mi újság veletek? Remélem mindenki örül, hogy itt a jó idő, még ha most kint zuhog is az eső. Tudom, tudom, megint sokat késtem, de valahogy nem jött sehogy az ihlet, és olyankor gáz van.:( DE! most itt vagyok egy jó hosszú résszel, talán eddig ez lett a leghosszabb, remélem örülni fogtok, és tetszeni fog. Ha igen, akkor örülnék egy kis kommentnek is.:) Most már Facebook-ra nagyon ritkán fogom kirakni, ha új rész van, már lusta vagyok még ahhoz is, hogy mindig bemásoljam, szóval, szerintem az oldalt is figyeljétek. ha bármi kérdésetek van, bármivel kapcsolatba írjátok meg, szívesen válaszolok rájuk (persze, ha tudom a választ :) ) Mindenkinek szép hetet kívánok! Jók legyetek, ha tudtok!
Ölelés<3

Reggel írtam egy üzenetet Kristófnak, de nem válaszolt rá, gondolom még nem nézte meg a telefonját. A suliba most kocsival mentem, mert délután el kellett menjek, hogy vegyek egy pár dolgot anyának az üzletbe.

Mihelyst beléptem az osztályterembe a lányok azonnal letámadtak, faggatózni kezdtek, hogy milyen volt a hétvége Szegeden. Én csak mosolyogva válaszoltam minden kérdésükre, ameddig Vera tanárnő be nem lépett az osztályba. Leültem a helyemre, gyorsan még megnéztem a telefonomat, hátha Kristóf válaszolt, de nem. Semmi válasz, semmi hívás. Hétfőn első óra biosz, de a tanár megint nem tudott bejönni, azért az osztályfőnök tartotta meg helyette. Ilyenkor még mindenki kómás, senkit nem érdekel a biokémia vagy más egyéb dolog. Miután a tanárnő is észrevette, hogy nem sokra megy velünk, csak lediktálta a szöveget, aztán „szabadfoglalkozást” adott ki.

- Zsófi, egy pillanatra gyere ide, légy szíves. – szólított, én pedig becsuktam a töri füzetemet és kisétáltam az asztalhoz. – Figyelj csak, lesz most egy alapítványi bál, nem tudnád megkérdezni anyukádat, hogy eltudja-e vállalni a virágokat? Mi mindent fizetünk, csak jó lenne, ha összetudna állítani pár csokrot a díszítésre, megkérdezed?

- Persze, megkérdezem, bár szerintem el fogja vállalni. – bólintottam.

- Nagyon szépen köszönöm! – mosolygott rám hálásán. – Mondta Kristóf, hogy jól érezte magát Szegeden. – tette még hozzá halkan, én pedig éreztem, hogy az arcom lángokba borul, bár nem tudom, hogy miért.

- Én is nagyon jól éreztem magam vele. Kár, hogy ma visszakellett menjen.

Az anyukája homlokráncolva nézett rám, nem értette miről beszélek.

- Kristóf nem ment vissza. Nem is volt tervben, hogy most visszamegy. – rázta meg a fejét, én teljesen ledöbbentem. Hazudott. Nem is ment vissza, csak hazudott, de miért? Még mindig lesokkolva álltam az asztalnál, aztán dadogtam egy olyasmifélét, hogy „akkor biztosan félreértettem” és visszasétáltam a padomhoz. Megnéztem a telefonomat, de még mindig semmi. Nem értem, hogy mi történt. Írtam neki még egy üzenetet de csak annyit írtam, hogy „majd hívjon vissza.”

Egész nap nem írt, nem hívott, én meg kicsit kezdtem pánikba esni. De senkinek nem mondtam semmit, próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mindig azt válaszoltam, hogy „egy kicsit feszült vagyok az érettségi miatt”, és mindenki elhitte. Órák után elmentem megvenni anyának ami kell, majd hazafele indultam. Aztán végül tettem még egy kerülőt és Kristófék fele vettem az irányt. Előttük leparkoltam, kiszálltam a kocsiból és miután (nagyon) nagy levegőt vettem, bekopogtam.

Aztán.. aztán ajtót nyitott egy magas, modellalkatú, hosszú szőke, kékszemű lány, mintha csak éppen most mászott volna ki az egyik újságból. Kristófnak(!!) az egyik pólóját viselte, ami lecsúszott az egyik oldalán a vállán. Rám mosolygott, és várta, hogy megszólaljak, de nem tudtam. A szemembe könny szökött, a látásom elhalványult ahogyan a könnyfátyol „futott” végig szememen. Pár másodperc múlva Kristóf is megjelent az ajtóban és mikor meglátott szinte kiestek a szemei. Csak egy melegítőalsó volt rajta, a felsőtestét semmi sem takarta. Fájdalmasan szemeibe pillantottam, majd se szó, se beszéd nélkül megfordultam és a kocsimhoz siettem. Hallottam a lépteit, ahogy közeledik felém, így gyorsabban szedtem a lábaimat. Egy kéz kapta el a karomat és húzott vissza. Kitéptem karomat szorításából és hátrafele sem nézve siettem tovább.

- Zsófi, állj már meg. – kiáltott utánam és megint megrántotta a karomat, ezúttal már maga felé fordított. Arcomon már a könnyeim végigfolytak, nem bírtam már visszatartani őket.

- Hagyj békén! Undorodom tőled! – szóltam vissza indulatosan és folytattam utamat. Gyorsan bepattantam a kocsiba és azonnal beindítottam a motort. Még egy utolsó pillantást vetettem Kristófra, aki ott állt mozdulatlanul és figyelte, ahogy a kocsi eltávolodik. Azután viszont nem bírtam sehogy sem abbahagyni a sírást. Félreálltam, mert nem akartam még karambolozni, szinte semmit sem láttam ki. A könnyeim teljesen elhomályosították a szemeimet, nem kaptam levegőt, és úgy éreztem, hogy mindjárt kiszakad a mellkasom a fájdalomtól amit éreztem. Fejemmel a kormányhoz dőltem és csak sírtam. Hirtelen minden emlékem vele kapcsolatosan újra előjött, és ettől csak még jobban sírtam. Nem hiszem el, hogy képes volt ezt tenni velem. Nem hiszem el, hogy így becsapott és hogy így kellett rájöjjek. Hazudott. Kitudja mióta hazudott nekem a szemembe. Aztán visszagondoltam és rájöttem. Tegnap este is már furán viselkedett a telefonban. Hallottam, hogy nincs minden rendben vele. Te jó ég! Az a lány Reni volt!!

Miután kicsit összeszedtem magam annyira, hogy hazavezessek, haza indultam. Otthagytam anyának a kocsit, nem is szóltam neki, gondolom majd meglátja a kocsit a feljárón. Egyenesen a szobámba vettem az irányt és befeküdtem az ágyba. A telefonom egyfolytában csörögött, Kristóf próbált állandóan utolérni. Kikapcsoltam a telefonomat, eszembe sem volt, hogy felvegyem neki. Szórakozzon csak el Renivel.

Két óra múlva még mindig az ágyamban feküdtem, és csak sírtam. Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat, mint most. Egyszerre voltam szomorú, dühös és teljesen megálazva éreztem magamat. Csengettek, de nem mozdultam. Bárki is az, nem akarok vele beszélni. Mintha csak ráfeküdt volna a csengőre, annyit nyomta. Ki kászálódtam az ágyból és lefele indultam. Kitártam az ajtót és mikor felnéztem ott állt és szomorúan nézett engem. Azonnal be is csaptam –volna- az ajtót, ha nem rakja oda a lábát az ajtóhoz.

- Kristóf, menj innen. – mondtam halkan, meggyötörten. Rá sem bírtam nézni, féltem, hogy ha ránézek újra kiszakad belőlem a sírás.

- Beszélni akarok veled.

- Én nem.

- Kérlek..

- Kristóf! Hazudtál nekem, becsaptál! Hogy tehetted? – folyt végig az arcomon egy újabb könnycsepp. Közelebb lépett hozzám, én meg eggyel hátrébb. – Nem! Ne gyere közelebb. Undorodom tőled. Undorodom!! – kiabáltam – Miért tetted ezt? Miért kellett így rájönnöm? Ennyit jelentettem neked? Menj innen!

Kristóf csak szomorúan nézett engem és kereste a szavakat.

- Nagyon sajnálom. Hiba volt amit tettem. De hadd magyarázzam meg, Zsófi, kérlek.

- Az anyádtól kell, hogy megtudjam, hogy nem is mentél vissza. Arra nem voltál képes, hogy visszaírjál. De gondolom nagyon lefoglaltak, megértem, hogy nem volt egy kis időd sem.

- Zsófi, ne csináld!

- Mit? Mit ne csináljak? Megbíztam benned. Érted? Megbíztam benned, te meg megcsaltál!! – ordítottam teljesen kikelve magamból, a könnyeim áztatták az arcomat, és az a düh, amit éreztem, csak most készült kitörni.

- Zsófi, hadd magyarázzam meg! – emelte fel ő is a hangját – Tegnap este mikor elmentem hozzá nagyon ki volt bukva és én csak próbáltam vele kedves lenni, gondolom ezt félreértette és megcsókolt. Aztán..

- Aztán meg csak megtörtént, mi? És aztán hirtelen csak a te ágyadban kötöttetek ki. Nehogy azt mond nekem, hogy véletlen volt, mert esküszöm, hogy… - és itt már nem bírtam tovább. Elfogyott a levegőm, az orrom teljesen bedugult, és a mellkasom mindig levegővételnél csak még jobban összeszorult, szinte fájt. Kristóf bizonytalanul felém közelebb lépett hozzám, és én ahogy hátrébbléptem nekiütköztem a falnak. Erőtlenül néztem őt, egyszerűen már nem volt erőm megszólalni.

- Kristóf, menj el.

- Nem. Kérlek bocsáss meg nekem. – jobb kezével kisimított az arcomból egy tincset.

- Ha tegnap este ezt elmondod, akkor megbocsátottam volna, mert rohadtul szeretlek.

- Én is nagyon szeretlek. Kérlek..

- Ha nagyon szeretnél, ezt nem tetted meg volna velem. – suttogtam – Menj el, kérlek.

Arca pár centiméterre volt tőlem, fájdalmasan lehunyta a szemét, majd nyomott a homlokomra egy hosszú csókot és kisétált. Nem csak a házból, hanem az életemből is.

Három héten keresztül szinte hozzám se lehetett szólni. Vagy ha kérdeztek is valamit, nem sokszor válaszoltam. Olyan voltam, mintha csak valami zombi lennék, a szemeim karikásak voltak a nem alvástól, a világ összes pirosítója nem lett volna elég ahhoz, hogy a sápadtságom eltűnjön. A lányok tudták, hogy mi történt, próbáltak felvidítani, ide-oda hívtak, hogy menjek velük, de semmihez sem volt kedvem és ezt tiszteletben tartották. Inkább a tanulásba vetettem magamat, így legalább kicsit másra is tudtam gondolni és nem csak Rá. Nem beszéltünk azóta, még azután hívott egy párszor és aztán abbamaradt. Gondolom rájött, hogy semmi értelme nincsen, hogy hívogasson, úgy sem fogom felvenni neki a telefont. Nagyon fájt, hogy ezt tette, de nagyon hiányzott.. hiányzott, hogy a mélykék szemeibe nézzek, hogy beletúrhassak a dús hajába, és hogy megcsókoljam. Hiányzott az egész lénye. Az, ahogy megnevetett, az ahogy hallottam őt nevetni. Hiányzott, hogy lássam a kocsiját a felhajtón reggelenként és hogy azt mondja „hiányoztál!”.

Egyszerűen nem tudtam őt sehogy sem kiverni a fejemből, szinte minden kis dologról eszembe jutott, pedig tudom, hogy vége van.

Csütörtökön reggel éppen, hogy beértem a terembe Vera tanárnő, már azonnal le is támadott, hogy el vannak-e intézve a virágok szombat estére, az Alapítványi Bálra. Bólintottam, és gondoltam, hogy ezzel be is fejeztük a „beszélgetést”, de aztán intett, hogy kicsit húzódjunk félre.

- Valami baj van? Nem nézel ki túl fényesen. – vizsgálta az arcomat.

- Nincsen semmi baj!

- Csak nem valami vírus lesz ez? Kristóf is szinte ugyan ez. – a szívem összeszorult amikor kimondta a nevét. – Nem is mozdul ki otthonról, még egyetemre sem akart most visszamenni.- magyarázta  De téged sem láttalak már nálunk régóta.. – gondolkodott

- Öhm.. mi.. szakítottunk. – hajtottam le a fejemet.

- Szakítottatok? Nem is mondta Kristóf. – rázta meg a fejét szomorúan. – De hát miért? Olyan jól megvoltatok.

- Én is azt hittem..

- Ohh, drágaságom. Gyere, hadd öleljelek meg. – húzott oda magához és a két karjába húzott.

- Nem szeretnéd elmondani, hogy mi történt?

- Ha Kristóf elszeretné, akkor elmondja. Én nem igazán szeretnék róla beszélni.

- Jó, persze, megértem! – bólintott.

Hétvégére csak alvást terveztem, ki akartam magam pihenni, nem akartam továbbra is úgy kinézni, mint egy felmosórongy. Már szombaton is délelőtt tanultam, hogy aztán a délutánom szabad legyen.

- Kicsim, nem tudnál egy kicsit segíteni? – kiabált fel az emeltre anya.

- De, miben?

- A virágokat el kéne vinni az iskolába. Segítenél?

Nem sok kedvem volt hozzá, de nem akartam anyát még jobban lefárasztani, így is elég fáradtnak tűnt, elég sokat dolgozott most ezen a héten, hogy minden csokor elkészüljön időben.

- Persze, megyek, csak átöltözök. – indultam vissza a szobámba, majd a szekrényemhez siettem és kikaptam belőle egy pólót és egy nadrágot. A fürdőben még gyorsan fogat mostam és lófarokba kötöttem a hajat, majd lesiettem a lépcsőn. Anya ott várt lent a konyhában, és miután megitta a kávéját elindultunk. A suli előtt már jó néhány autó állt, gondolom jöttek mások is segíteni. A csokrok amiket anya csinált közepes méretűek voltak, azonos virágból készült az összes, még a virágokban sem volt semmi „csicsa”, ami nekem azért is tetszett nagyon. Nem szerettem az ilyen túlbonyolított dolgokat. Vékony kartonpapírba voltak csomagolva, így egyszerre nem tudtunk sokat vinni, maximum kettőt. A tornaterembe belépve nyüzsögtek a felnőttek, asztalt díszítettek, székeket rendezgettek, a felállított színpadon a mikrofont állították be, folyton az „egy, kettő, három, négyen” ismételve. Mikor beléptünk mindenki oda fordult hozzánk egy pillanatra, majd folytatták amit éppen csináltak. Vera tanárnő mikor meglátott minket azonnal ott termett és beszélgetésbe kezdett anyával. Én csak köszöntem neki és indultam is ki, hogy behozzam a többi csokrot.

- Kicsim. – szólított anya, én meg hátrafordultam – Hozd már be majd a táskámat, ha jössz! – én csak egy aprót bólintottam és már nyitottam is ki az ajtót, hogy kilépjek. Mikor kiléptem egy erős ütést éreztem a vállamnál, de nem fájt, csak nagyon hirtelen történt. Mikor felnéztem „támadómra” egy hihetetlenül régen látott szempárral találkoztam. Óvatosan megfogta a karomat, hogy megnézze rendben vagyok-e. Érintésétől megremegett az egész testem, a levegőt egyre szaporábban vettem. Az érzés amit akkor kiváltott belőlem számomra is új volt. Olyan, mintha milyen régen nem láttam volna már, pedig csak három hétig nem találkoztunk és most mégis úgy tűnt, mintha egy év telt volna el. Most jöttem rá mennyire is hiányzott nekem, annak ellenére, hogy milyen fájdalmat okozott nekem.

- Szia. – köszöntött lágy hangjával, amit talán még nem is hallottam, valami más is volt a hangjában, talán szomorúság?

- Öhm.. bocs, nem láttam, hogy jössz. – vettem magamon egy kis erőt, hogy hozzá tudjak szólni. Arca borostás volt, így még vonzóbbá téve magát, egy kék Nike pólót viselt, sötét nadrággal és az elmaradhatatlan Converse cipőjével. El sem hiszem, hogy még ennyi idő után is, még ennyi fájdalom után is képes csupán a megjelenésével levenni a lábáról. Annyira haragszom ilyenkor, talán nem is rá, hanem magamra a legjobban.

- Hogy vagy? – kérdezte hirtelen, engem felébresztve álmélkodásomból.

Nagyon jól, nem látod rajta? Három hete nem alszom, a szemeim alatt hatalmas karikák vannak , az arcom olyan sápadt, hogy még a legveszélyesebb állatok is menekülnének tőlem. De ehelyett csak annyit mondtam:

- Jól.

Próbáltam őt kikerülni és csak tovább menni, megmutatva, hogy számomra ő már nem jelent semmit, de egyszerűen nem engedett. Nem úgy értem, hogy megragadott és ott tartott maga előtt, hanem, a teste ahogy előttem állt és nézett, szinte az nem engedte, hogy tovább lépjek.

- Figyelj. – kezdte, de félbeszakítottam.

- Nekem most mennem kell segíteni. – intettem mögéje, majd gyorsan ki is slisszoltam. Nem akartam, hogy megint belekezdjünk ebbe a „bocsáss meg dologba”, nem akartam még három hétig megint szenvedni, egyszerűen csak el akartam őt felejteni. Csak kár, hogy nem tudtam.

Visszasiettem a kocsihoz kivéve belőle a csokrokat és anya táskáját. Mikor visszaértem már nem láttam Kristófot, ami nem is volt baj, nem akartam csak kínosan elmenni mellette, nem hiszem, hogy ez bármelyikünknek is jó.

- Drágám, jó hogy jössz. Ide adnád a kis ajándékokat? – nézett rám anya és Vera tanárnő.

- Milyen kis ajándékokat? – idéztem őt csodálkozva.

- Hát amit mondtam, hogy hozz el.

- Nekem nem mondtál semmit. – bámultam még mindig őket értetlenül, és biztos voltam benne, hogy semmilyen „kis ajándékról” nem volt szó.

- Direkt mondtam neked, hogy hozd el őket az emeletről, mert ezek lesznek a vendégeknek az ajándékaik azért mert eljöttek. – magyarázta anya. Lehet, hogy éppen akkor öltözködtem és nem hallottam.

- Hát, nem hoztam el őket. – húztam el a számat bűntudatosan

- Jajj, pedig azok nagyon fontosak. – szállt be a sipítozásba Vera is.

- Jó, hazamegyek értük. Add ide a kulcsot. – tártam ki a kezemet.

- Nincs itt a jogsid. Nem akarom, hogy elkapjanak.

- Oh, hát akkor majd Kristóf elviszi, úgyis mondta, hogy szívesen segít. – beszélt Vera anyához, mintha én ott sem lennék.

- Szerintem… - szólaltam meg, de ügyet sem vetve rám kezdtek el intézkedni. Vera felhívta Kristófot, hogy „vészhelyzet”(!!) van, és ő pár perc múlva ott is volt. Én próbáltam a másik irányba fordulni, mintha valamivel nagyon el lennék foglalva, nem is figyelve rájuk.

- Eltudnád vinni Zsófit? El kell, hogy hozzon otthonról valamit de nincs itt a jogosítványa. – avatták be Kristófot

- Persze.

- Nagyszerű. Akkor induljatok is, mi itt várunk titeket. – küldtek el minket, mi pedig csak némán kiballagtunk a suli elé.

- Most nem fogsz hozzám szólni többet? – kérdezte hirtelen.

- Nem mondtam ilyet. – feleltem csöndesen.

 A kocsiba beszállva megcsapott a régi Kristóf illat, és annyira örültem végre ennek a kellemes illatnak, még ez is hiányzott. Én már teljesen megőrültem???!!

Nem szóltunk semmit egymáshoz. Nekem nem volt túl sok mondanivalóm, és úgy tűnt neki sincsen, így csak csendben bámultam kifele az ablakon a halk rádiót hallgatva. A nap melege csiklandozta a bőrömet, még úgy is, hogy bent voltunk a kocsiban, annyira jól esett, olyan volt egy pillanatra, mintha minden jó lenne, mintha semmi nem is történt volna. Mintha ez csak meglett volna így tervezve elindult a Summertime Sadness Lana Del Rey-től. Annyira idepasszolt most ez a szöveg, annyira átéreztem az egészet. Halkan elkezdtem dúdolni a számot, erre Kristóf hangosabbra vette, hogy jól halljam.

- Kiss me hard before you go

  I just wanted you to know that baby you’re the best. – énekeltem már együtt a rádióval, Kristóf pedig csak csendben hallgatott. Nem néztem rá, továbbra is csak kifele bámultam. Annyira magamnak éreztem most ezt a dalt.

A házunk előtt leparkoltunk, én gyorsan kipattantam, a kulcsaimat kezdtem el keresni, de nem találtam őket, biztos kiesett a kocsiban az ülésre, hátrafordultam, és szinte lesokkolt amit akkor láttam. Kristóf a kocsijának nekidőlve elővette a zsebéből egy cigis dobozt, kivett belőle egy szálat majd meggyújtotta.

- Hé!! – kiáltottam rá azonnal. Hátrafordult nem értette mi történt, én akkor már ott álltam előtte. – Mégis mit csinálsz? Mióta cigizel? – kérdezősködtem, nem is értem miért voltam annyira kiakadva rá. Hiszen felnőtt ember azt csinál amit akar, csak nem akartam, hogy tönkre tegye a szervezetét.

- Egy ideje. – vonta meg a vállát.

- Egy ideje? Neked kéne a legjobban tudnod, hogy mennyire nem egészséges az a szar. Te világéletedben sportoltál, az meg főleg nem tesz jót. – mondtam neki felháborodottan, ő meg csak némán nézett, egy ideig nem szólt semmit.

- Csak jól esik. Megnyugtat.

- Te totál hülye vagy. – fordultam is el tőle, aztán egy másodperccel később megint visszafordultam hozzá és kikaptam a kezéből.

- Mit csinálsz? – kérdezte most ő tőlem.

- Ha te cigizel, akkor cigizek én is. Végül is nem tiltja semmi. – fogtam a kezembe, majd a számhoz emeltem. Mindig utáltam a cigit, még a füstjétől is szinte rosszul voltam.

- Ne hülyéskedj már. Soha nem cigiztél, utálod a cigit. – emlékeztetett, de én csak megvontam a vállam.

- Egyszer mindent el kell kezdeni. Ugye? – bámultam őt kihívóan.

- Zsófi, be le ne szívjál. – hangzott a hangja egyre idegesebben.

- Miért is? Úgy tudom megnyugtat, nekem is kéne egy kis nyugi.

Már ott volt a számnál, már majdnem hozzáért az ajkaimhoz, amikor Kristóf odakapott felém. Most nagyon örültem, hogy megmozdult, legalább addig is távolabb kerültem a cigitől, igaz a jó reflexem miatt nem tudta elkapni.

- Naa, mit csinálsz? Pont bele akartam szívni. – tetettem, hogy milyen dühös is vagyok most rá.

- Ne károsítsd a szervezeted ilyenekkel.

- Akkor te miért károsítod. Egyáltalán mióta cigizel? – bámultam rá még mindig válaszokat várva.

- Pár hete.

- Miért?

- Mert csak, Zsófi. És elegem van, hogy úgy beszélsz velem, mint az anyám. Add ide azt. – nyújtotta a karját felém, de én nem tettem mást csak fogtam tovább a már szinte teljesen elégett cigit és néztem a mélykék szempárjába, ami szomorúságot tükrözött. Vagy lehet, hogy valami más volt.

- Újra utánam kapott, én elfordultam, úgy tettem, mintha be- meg ki fújnám a füstöt, és hogy az mennyire jó érzés. Hirtelen megéreztem két karját, amint átkarol, így teljesen elzárva az utat. Ahogy hátam mellkasának ütközött éreztem, ahogy megfeszült teste felettem, ahogy engem is. Akkora vágyat éreztem, hogy most megforduljak és megcsókoljam. Pár percig csak így álltunk az utcán ölelkezve, én meg közben ledobtam a cigit a földre és megtapostam. Lassan megfordultam, így szembekerülve vele, nem szóltam semmit, nem jött ki hang a torkomon, az érezéseim törtek megint felszínre, talán már el is felejtettem, hogy milyen közelről, nagyon közelről. Éreztem, hogy a könnyfátyol ellepi szemeimet, pedig nem akartam sírni. Nem most. Nem előtte. De ennek sajnos nem tudtam parancsolni. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, egészen a szám sarkáig. Kristóf közelebb hajolt és egy gyengéd puszit nyomott oda a helyére, így felszárítva azt.

Némán oda húzott magához, fejemet mellkasának döntöttem és úgy éreztem, hogy most még utoljára minden ki fog belőlem szakadni.

- Mindennél jobban szeretlek. – suttogta a szavakat fülemhez hajolva. 

4. Díjam

Wááooo! Hát erre nem számítottam! Nagyon, nagyon szépen köszönöm a díjat Cherył S.-nek.! :)) <3 <3

Szabályok:
Írj magadról 11 dolgot!
Válaszolj 11 kérdésre!

11 dolog magamról: 
 ~ Amikor a legjobban kell sietnem, akkor vagyok a leglassabb (de szerintem ez sokakkal még így van).
 ~ Instagram függő vagyok.
 ~ Ja, meg sorozat függő is.
 ~ Leiner Laura új könyvét nagyon nagyon szeretem<3
 ~ Nehéz 11 dolgot írnom magamról.
 ~ Állandóan utaznék, ha tehetném (meg ha lenne aki elvinne). :)
 ~ Nagyon szeretek fényképezni, mostanában ez nagyon leköt. :D
 ~ VOLTam 30 Seconds To Mars koncerten
 ~ Szeretnék majd egyszer Pesten lakni.
 ~ Fogszabályzós vagyok, és SZERETEM, bármilyen furán is hangzik. :D
 ~ Fizikából kész analfabéta vagyok. :( :D

Válaszolj 11 kérdésre: 
 Miért kezdtél el blogolni? Mert kíváncsi voltam, hogy másoknak hogy tetszik amit írok.
Görkori vagy jégkori?  Jégkori.
Kedvenc könyv? Szent Johanna Gimi és az Akkor szakítsunk (aki még nem olvasta volna azonnal kezdje el őket!)
Kedvenc gyerekkori emlék? Hűha, nehéz kérdés, nem jut eszembe semmi olyan, ami úgy a kedvencem lenne, sok szép emlékem van! :)
Ha lenne egy kívánságod, mit kívánnál? Hogy mindig biztonságban legyen a családom és a barátaim.
Van háziállatod? Van, két kutyus. <3
Kedvenc ételed amit te készítesz? Hát, inkább ne akarja senki megkóstolni az én kajámat. :)
Ha lenne egy jegyed, amivel bárhova elutazhatnál, hova mennél? New York.
Nutella vagy jégkrém? Nutella.
Tél vagy nyár? Summer.
Ha tudnál játszani egy hangszeren melyik lenne az? Hegedű vagy zongora.

Még egyszer nagyon szépen köszönöm a díjat és hamarosan jövök a résszel együtt. Addig is jók legyetek<3
Ölelés, Eszter.

Chapter Twenty-fourth

Sziasztook! Köszönöm nektek az előző bejegyzéshez a véleményeket, nagyon hálás vagyok! Köszönöm nektek a 32(!!) feliratkozót! Ti vagytok a legjobbak <3 ! Bocsánat a késésért, megint, de most egy jó hosszú részt hoztam! Lassacskán véget ér ez a történet, de még ezer másik ötletem van, szóvaaaal... mára ennyi! Kellemes Olvasást és Szép hetet mindenkinek! :)
Öleléés<3

Késő délután arra gondoltunk, hogy kimegyünk a városba Kristóffal, csak ketten. Végül is nem voltunk még sehol sem úgy, hogy csak mi ketten legyünk. Olyan érzés kerített hatalmába, amit ezelőtt soha nem éreztem. Most éreztem először azt, hogy van kire számítsak, van valaki akinek igazán nagyon fontos vagyok (persze anyán kívül). Annyira jó érzés volt, hogy ott van mellettem, foghatom a kezét, és csak úgy sétáltunk ide-oda. Jó volt végre kiszabadulni az állandó nyüzsgésből, ami Pesten volt.

- Min gondolkodsz? – kérdezte így felébresztve a gondolataimból.

- Csak azon, hogy mennyire jó most itt lenni, Veled. – megállt, szembe állt velem, és mélyen a szemembe nézett.

- Szeretlek. – suttogta majd megcsókolt,velem pedig újra elkezdett forogni a világ. Nem szoktuk egymásnak állandóan mondogatni, hogy „így szeretlek, úgy szeretlek”, mert mi tudjuk anélkül is, hogy mit érez a másik.

- Én is, nagyon. – homlokát neki döntötte az enyémnek és úgy néztük egymást pár másodpercig néma csöndben.

- Gyere, csináljunk egy képet. Alig van pár közös képünk. – biggyesztettem le ajkaimat

- Akkor most majd bepótoljuk. – kacsintott rám, majd elővette a telefonját és bekapcsolta rajta a fényképezőt.

Még valamennyire világos is volt, így látszódtunk is a képen.

- Még egyet, mert ez nem lett jó rólam. Úgy nézek ki, mint valami ufó, aki éppen most lopott el egy disznót. – húztam el a számat. Kristóf teljesen lefagyva nézett engem, aztán hitetlenül elröhögte magát, és a karjával átfogta nyakamat, úgy ölelt magához.

- Mindig megtudsz valamivel lepni. – rázta a fejét, még mindig röhögve – megnyugtatlak, hogy egyáltalán nem úgy nézel ki a képen, mint egy disznót lopó ufó. – röhögött még mindig. Így az ő szájából hangozva tényleg viccesen hangzott ez a kijelentés. – Mellesleg láttál már ufót, ami disznót, vagy bármi más állatot lopott volna? – kérdezte édesen rám mosolyogva.

- Jó, na, nem kell cikizni.

- Eszembe sem volt. – nyomott egy puszit a számra kiengesztelésképpen. Elfogadtam. J

- Elnézést uram, ha megkérem, akkor lenne olyan szíves, hogy csinál rólunk egy képet? – kérdeztem meg egy arra járó bácsikát.

- Persze aranyoskám! Csak meg kell, hogy mutasd, hogy mit is kell megnyomni, mert tudod, az én időmben, amikor fiatal voltam, mint ti, akkor ilyen még csak nem is létezett. – mesélte. Aranyos volt, azután még mesélt arról, hogy mi is történt vele, a háború során, amire igazából annyira nem volt kíváncsiak, de azért illedelmesen hallgattuk, amíg Kristóf közbe nem szólt, hogy nekünk most mennünk kell.

A kocsiban visszanéztem a képeket – egy rahedlit csináltunk – mindegyik mosolyt csalt az arcomra, olyan mérhetetlenül nagy boldogsággal töltött el az egész.

- Uuuh, ez a kedvencem! – mutattam feléje a telefont. A képen összeölelkezve állunk, én a kamerába nézek és vigyorgok, mint egy kisgyerek, ő pedig engem néz és szintén mosolyog. Ezt a képet még a bácsika csinálta rólunk. Annyira tetszett az összes, be is állítottam már új háttérképnek meg hívóképnek.

- Szeretnél még menni valahova? – kérdezte tőlem, én meg csak megráztam a fejemet.

- Nem, én már eléggé elfáradtam. De ha te még menni akarsz, akkor menjünk.

- Én is eléggé kipurcantam.

- Holnap mikor szeretnél indulni?

- Hamar, ha lehet, mert nekem még lenne tanulnivalóm is. – húztam el a számat szomorúan.

- Akkor 9? Az elég korán van? – kérdezte, én meg elröhögtem magam.

- Igen, az jó.

Tudtam, hogy Kristóf nem a korán kelők bajnoka, ezért is nem csodálkoztam, hogy a kilencet koránnak tekintette.

Mikor visszaértünk apáékhoz, apa a dolgozószobájába volt, Betti pedig a vacsorát készítette elő. Kristóf bement a szobába, én beültem a konyhába és beszélgetni kezdtem Bettivel.

- Apa nagyon kiakadt? – kérdeztem óvatosan

- Hát, kicsit meglepődött, új még az neki, hogy a „kicsi” lányának fiúja van. De majd hozzászokik. Amúgy nagyon helyes fiú, és látszik, hogy jól nevelt is.

- Igen, az. – mosolyodtam el őszintén

- És, mióta vagytok együtt? – kérdezősködött

- Egy pár hónapja. Igazából elég nehezen indult ez az egész, a korkülönbség miatt, meg, hogy az anyja az osztályfőnököm. Szóval elég nehéz volt, de úgy látszik, hogy most minden sínen van. Csak még most is titkoljuk.

- Titkoljátok?

- Igen, még megvárjuk a ballagást. Tudod, a korkülönbség mindenkinek azonnal feltűnik, meg az, hogy ki-kinek a gyereke, szóval inkább nem csinálunk plusz gondokat.

- És ez neked jó?

- Ez van, ezt el kell fogadjam. Persze, legszívesebb mindenkinek elmondanám, de nem lehet. – hajtottam le a fejemet. – de nem szomorkodom, mert így is boldog vagyok vele!

- Szurkolok nektek továbbra is! Nem kell semmit elsietnetek, van időtök, fiatalok vagytok még! A suliban minden rendben?

- Lázasan készülődünk az érettségire, most minden erőmet a tanulásba vetem, de amúgy minden oké. És veletek mi van? Jól megvagytok?

- Persze, jól meg vagyunk. Apukád elég sokat dolgozik, alig van itthon, de azért így is megvagyunk. – mosolygott rám bíztatóan

- Örülök neki.

- Kristóf egyébként hova lett?

- Be ment a szobába, megyek is megnézem mit csinál. – tápászkodtam fel, és egyenesen a szobába vettem az irányt.

Mikor beléptem a szobámba azonnal sokkot kaptam, és csak azt hajtogattam, hogy „Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz!” Az ágyamon Kristóf ült, az íróasztali széknél pedig az apám. Rengeteg helyen olvastam már, láttam már ilyet, amikor az apa és a lány barátja „elbeszélgetnek” és általában mindig arra lyukadtak ki, hogy az apa azt mondta, hogy „ha megbántod a lányomat, kitépem a szemedet!” Jó, ez most elég brutálisan hangzott, de tényleg nem akartam, hogy apám csak egy kicsit is beégessen nála. Végül, mikor kitisztult a látásom és a gondolataimat kicsit „félretoltam”, láttam, hogy nevetnek. Nevetnek! Várjunk csak! Miért nevetnek? Lehet, hogy rajtam nevetnek, hogy milyen nevetségesen állok itt és bámulom őket?!

- Drágám, minden rendben? – nézett rám apa aggódva, miután három percen keresztül meg sem mozdultam.

- Igen, persze. Hát ti mit csináltok? – túrtam bele a hajamba.

- Csak beszélgettünk. – vonták meg a vállukat.

- Aha, értem.

- Na, jó volt beszélni. Én hagylak is titeket. – fogta meg a vállamat, nyomott az arcomra egy puszit, majd kiment.

- Mi történt itt? – ráncoltam a homlokomat értetlenül, miután becsukódott az ajtó.

- Csak beszélgettünk. – ismételte meg előbbi mondatát.

- De ugye nem fenyegetet meg, hogy kitépi a szemedet, vagy bármelyik más testrészedet?

- Zsófi, mondtam már, hogy ne nézz annyi idióta filmet. Nincsenek rád jó hatással. – rázta meg a fejét, majd odahúzott az ölébe. – De egyébként nem. Nem mondott semmi ilyesmit. Jó fej volt.

- Hát ez fura. – fintorodtam el

- Miért is?

- Mert az én apám nem szokott „jó fej” lenni.

- De most az volt. Talán lehet, hogy tényleg nagyon megbánta amit tett, és szeretné helyrehozni.

- Talán. – vontam meg a vállamat.

- De elég lesz most már belőle. – vigyorodtam el, ő meg azonnal közelebb hajolt hozzám és megcsókolt.

- Gyertek vacsorázni! – kiabált Betti a konyhából.

- Zsófi, szerintem ki kéne mennünk. Már csak az kéne, hogy apukád benyisson. Szerintem akkor elszakadna a nagy barátságunk. – motyogta két csók között. Valamiért nem tudtam tőle elszakadni – vagyis inkább a szájától, de miután elképzeltem a jelenetet, amint apám belép a szobába meglát minket, és azonnal szívinfarktust kap. Kuncogva másztam le róla, és megigazítottam a felsőmet.

Másnap reggel korábban felkeltem, hogy még tudjak valamit segíteni Bettinek, vagy apának. De úgy látszik, hogy ők sem a korán kelők csoportjába tartozik, így egyedül kezdtem el kicsit rendet rakni a tegnap esti vacsora után.

A nappaliban a képeket nézegetve elfogott az a régi érzés, hogy milyen jó is lenne még többet együtt lenni apával. Most döbbentem csak rá igazán, hogy mennyire is hiányzik az életemből. Igaz, hogy veszekszünk sokszor (nagyon sokszor) és lehet, hogy az agyamra megy a legtöbbször, de attól még ugyan úgy szeretem őt, és nem szeretném elveszíteni semmi pénzért.

- Jó reggelt aranyom! Te már fent is vagy? – lépkedett be lassan a nappaliba apa, én meg azonnal a nyakába ugrottam. A vállába fúrtam a fejemet és csak néma csendben öleltem őt.

- Drágám, mi a baj? Történt valami? – kérdezte aggodalmasan, és simogatni kezdte a hajamat, pont úgy, mint ahogyan régen tette. Megráztam a fejemet.

- Nem, csak hiányoztál.

Így ültünk percekig csak csendben beszélgetve, majd mikor összeszedtem magamat akkor kimentünk a konyhába, hogy csináljunk reggelit.

- Örülök, hogy itt voltatok, várunk titeket máskor is! Vigyázzatok hazafele!

- Kristóf vezess óvatosan! – köszöntek el tőlünk

- Köszönünk nektek mindent! Vigyázunk, ti is vigyázzatok magatokra, majd beszélünk még. Sziasztok! – integettem a kocsiból még utoljára aztán elindultunk.

- Nem tudom miért mondtad, hogy olyan szörnyűek. Jó fejek voltak mind a ketten. – mondta Kristóf.

- Igen, Bettivel annyira jól elbeszélgettünk tegnap este, mintha nem is az a nő lenne, akit megismertem. Rossz volt az első benyomásom. – gondolkodtam

- Rólam mi volt az első gondolatod? – kérdezte pimasz mosollyal az arcán.

- Hát igazából, mielőtt nem találkoztam veled, csak tudtam, hogy te is jössz az osztálykirándulásra, akkor beképzeltnek és bunkónak gondoltalak. – húztam el a számat.

- És amikor megláttál? – ráncolta a homlokát érdeklődően, gondolom nem tetszett neki az előbbi mondatom.

- Hm… nem tudom. – hazudtam.

- Édes, annyira ismerlek már, hogy tudom, hogy mikor hazudsz. Szóval ki vele. Kibírom!

- Ez egy összetett dolog. – húztam tovább az időt.

- Pontosabban?

- Mindenki körbe állt téged mikor megjöttél, mint valami sztárt, én meg próbáltam még véletlenül sem rád nézni. Mindenkivel azonnal megtaláltad a közös hangot, mindenkit levettél a lábadról. De engem észre sem vettél. Szó szerint. – gondoltam vissza arra, amikor nekem jött. – Aztán meg nagyon elvoltál Grétivel.

- Aha, tehát féltékeny voltál? – vigyorgott győzedelmesen.

- Ezt így nem jelenteném ki. – vettem azonnal védelembe magamat.

- Persze, persze.

- Komolyan mondom. Jó fejnek találtalak.

- Féltékeny voltál. – mosolygott még mindig megállás nélkül.

- És neked mi volt az első benyomásod? – tereltem a témát.

Mikor elkezdett volna beszélni megcsörrent a telefonja. A képernyőt több másodpercig bámulta, azon hezitált, hogy felvegye-e vagy sem. Nem tudtam, hogy ki hívja, nem is akartam tolakodó lenni, így csak figyeltem a reakcióját.

- Szia! – tartotta a telefont a füléhez. – Mi a baj? Nem, most nem vagyok. Miért? Szerintem ez nem.. Jó, ha hazaértem. Oké. Szia.

- Minden rendben? – simítottam végig a karján, láttam, hogy hirtelen eléggé feszültté vált.

- Öhm, igen. Persze, miért?

- Csak mert eléggé feszült lettél. Valami baj van?

- Nem, nincs. Csak Reni hívott.

- Reni? Miért? – próbáltam a legnyugodtabbnak tűnni.

- Valami baj van. Azt mondta, majd menjek át hozzá.

- Aha, igen, értem. Nem tudtam, hogy.. szóval, hogy még most beszéltek. – dadogtam, kezdtem én is feszültté válni.

- Nem szoktunk, csak azt mondta, hogy most tényleg nagy baj van és hogy csak rám tud számítani. – nézett furán.

- Nem lenne gond, ha átmennék majd hozzá ha hazaértünk? – simított végig a combomon.

- Nem, menj csak, ha baj van. – nevettem fel kissé gúnyosan.

- Min röhögsz?

- Semmin. Csak elég érdekes, hogy nem beszéltetek már mióta, aztán hirtelen csak rád számíthat. – ráztam a fejemet.

- Ne gondolj ebbe bele semmit. Egyszerűen átugrom és megnézem, hogy mi történt. –vonta meg a vállát egyszerűen, én viszont még mindig nem értettem az egészet. Ha tényleg nem beszéltek már régóta, és most váratlanul megint felbukkan, akkor tuti, hogy valamit akar Kristóftól, és biztos nem csak beszélgetni. De az is lehet, hogy Kristóf hazudott nekem és ők még mindig beszélnek, és most tényleg csak valami baj van. Érdekes, hogy Kristóf azonnal „ugrik” mihelyst csak valami történt. Az ablak felé fordultam és csak kifele nézve bámultam az utat.

- Nem hiszel nekem? – kérdezte pár perc néma csend után

- Nem neked nem hiszek, hanem neki. – nem fordultam felé, nem akartam most ránézni. Nem azért, mert haragszom rá, hanem, mert nem akarom, hogy azt higgye, hogy én vagyok a féltékeny barátnő, aki korlátozza őt.

- Zsófi.. – kezdett bele egy újabb mondatba, aztán elakadt.

- Igen?!

- Semmi. Felejtsd el.

Másfél óra múlva Kristóf leparkolt az utcánkban, én pedig szedelőzködni kezdtem. Nem beszéltünk egymással túl sokat, de nem szeretném, ha most úgy válnánk el egymástól, hogy valami nincs rendben.

- Figyelj, Kristóf. – fordultam szembe vele. – Én egyáltalán nem vagyok azért kiakadva, mert találkoztok. Szeretném ha tudnád, hogy ez a te döntésed, nem az enyém. Én bízom benned. Ne haragudj, ha hülyén viselkedtem. – néztem mélyen mélykék szempárjába. Elmosolyodott, közelebb hajolt hozzám és mélyen megcsókolt. Igen, nekem ennyi pont elég volt. Ebben a csókban benne volt minden amit mondani akart.

- Szeretlek. – a szívem hevesebben kezdett dobogni amikor ezt kimondta.

- Én is, nagyon. – homlokomat az övéhez támasztottam

- Később beszélünk!

- Rendben! Köszönöm, hogy eljöttél velem. – mosolyogtam rá hálásan, majd a csomagjaimmal együtt kiszálltam a kocsiból.

- Anya! Megjöttem! – kiabáltam az előszobából, miközben levettem a cipőmet és a kabátomat. Anya azonnal ott termett és azonnal elkezdett faggatni, mindenről. Milyen volt az út, sokan voltak, milyen volt az idő, milyen apáék háza blablabla..

Minden kérdésére próbáltam választ adni, bár a gondolataim inkább akörül forogtak, hogy Kristóf valószínűleg most ott van Reninél. Nem sok időm volt ezen gondolkodni, mert annyi tanulnivalóm volt, hogy örültem, hogy fél 10-kor befejeztem mindent. A telefonomat is jó mélyre elraktam, senki ne zavarjon, hogy normálisan megtanuljam az egészet.

Fél 11-kor már lefekvéshez készülődtem, amikor csörgött a telefonom. A képernyőn Kristóf neve és egy közös képünk virított.

- Szia. – köszöntem halkan.

- Szia. Nem aludtál?

- Nem. Mit csinálsz?

- Semmi különöset, pakolok.

- Oh, értem. Mikor mész vissza?

- Holnap reggel.

- Holnap reggel? De azért találkozunk még reggel?

- Nem, mert elég korán megyek. Szóval..

- Kár. – szomorodtam el. – De minden rendben? Elég fura a hangod.

- Minden rendben. Figyelj én most megyek folytatom a pakolást. Aludj jól. Szia

- Oké, te is. Szia. Majd még beszélünk..

- Persze! – majd a vonal megszakadt. Nem értettem, hogy mi történt, hiszen délután egyáltalán nem is említette, hogy visszamegy, nemhogy még ilyen hamar. A fáradtság erősebb volt nálam, így hamar álomba szenderültem.