Chapter Twenty-second

Ééés, itt vagyunk az év utolsó napján. El sem hiszem, hogy máris eltelt egy év, pedig, mintha csak most kezdődött volna a 2013. Nektek milyen évetek volt?:) Jó, nem rizsázok tovább, remélem mindenkinek jól teltek az ünnepek. Ha gondoljátok, írjátok le, hogy mit csináltatok, vagy a legjobb élményeteket 2013-ból!:D örömmel várom őket!:) A részek most már nem 2-3 naponta fognak jönni, hanem hetente. Sajnálom, de hamarabb nem megy, és ez nem kifogás. de talán, ha túl leszek a felvételin, akkor lesz egy kis nyugi. A rész jó hosszú lesz, remélem tetszeni fog, véleményeket is várok!:D Kellemes Olvasást, és Boldog Új évet Mindenkinek!
Ölelés<3!

- Kiraktad a képet! – szóltam bele köszönés nélkül a telefonba, mikor felvette.

- Igen, ki. – válaszolt vissza Kristóf.

- Miért?

- Mert megtetszett. – mondta, nekem pedig a pillangóim újra életre keltek és mindenáron szabadulni akartak.

- Azt hittem, hogy titokban akarod tartani..

- Már úgyis az edződ vagyok. – vágott vissza, belőlem pedig kitört a röhögés.

- Igen, az vagy! Mellesleg, szerintem is jó kép lett rólunk, főleg, hogy ez az első. – gondolkoztam el

- De nem az utolsó. – ugyan nem láttam, de éreztem, hogy ő is vigyorog. –Mit csinálsz?

- Tanulok.. vagyis azt próbálok. Te?

- Főzők. – jelentette ki diadalmasan.

- Aha, te meg a főzés.. –

- Hééé, ne becsüld le a konyhai tehetségemet!

- Eszemben sem volt. – tiltakoztam

- Akkor jó!

- Megyek, tanulok még!

- Rendben! Később beszélünk.

Elköszöntünk, én meg próbáltam visszatérni a tételeimhez, de sehogy nem sikerült koncentrálnom. Még most sem hiszem el, hogy kirakta! Valahogy ki is ment a fejemből, hogy csináltunk délután képeket. Mindet az ő Iphone-jával csináltunk, így nekem nincs meg egyik sem. Ooh, el ne felejtsem őket elkérni!

  

  Reggel villamossal mentem suliba, tudtam, hogy Kristóf még alszik. A reggelek nem a kedvenceim, főleg, mert akkor mindenki siet, sokáig tartó várakozások vannak, és reggel az emberek ingerlékenyebbek is. Tudtam, hogy ma nehéz napom lesz (rengeteg dolgozat, délután 4-ig itt vagyok fakultáción, hurrá!), de délután láthatom Őt. Elmélkedésemből a telefonom csörgése ébresztett föl. „Apa” hív, jelezte a telefonom.

- Jó reggelt, kicsim! – szólt bele, nagyon vidáman.

- Szia! Hogy vagy? – fojtottam el egy ásítást

- Oh, remekül. És te?

- Én is. Most megyek suliba.

- Szuper! Na, figyelj csak, akkor hogy lesz a hétvége?

- Hát.. még úgy van, hogy megyünk.

- Remek! Kivel jössz?

- Hm.. hát, szóval, - dadogtam össze-vissza, mert nem tudtam mi lenne a helyes válasz. Ha megmondom most neki, akkor van ideje felemészteni, de az is lehet, hogy azt mondja, hogy nem mehetek el Kristóffal, vagy az utolsó lehetőség, hogy puskát fog magával hordani, és amikor valamit eltéveszt Kristóf, akkor le is lövi. Brrr, megborzongtam a gondolattól is, hogy bármi legyen vele. Vagy ha nem most mondom meg neki, és akkor fogja látni, hogy kivel is jöttem, akkor lehet, hogy ott fog teljesen kiakadni, az meg csak rosszabb lenne.

- Itt vagy még? – kérdezte, miután hosszú percekig meg sem szólaltam.

- Igen, itt vagyok! Mit is mondtál?

- Azt kérdeztem, hogy kivel jössz le?!

- A barátommal. – mondtam ki, feladva azt, hogy most gyorsan kitalálok valami frappánsat. – Apa, itt vagy? – kérdeztem most én, mikor nem válaszolt a feltett kérdéseimre.

- A ba..ba..barátoddal? – kérdezte teljesen lesokkoltan.

- Ühüm..

Itt újabb több perces csönd következett, azt mondják, hogy ilyenkor jobb, ha nem szólunk semmit, hogy feltudja „emészteni” a dolgot, így hát, én is csak néma csendben vártam. Ránézetem a telefonra, hogy mióta beszélünk, 7 percnél jártunk, ebből kábé 3 perc volt az, amit beszéltünk.

itt vagy még? – kérdeztem, miután eléggé meguntam, hogy csak várok.

- Ohh, igen, persze. Csak ez még nagyon új nekem.

- Micsoda?

- Hát, hogy neked legyen, szóval, hogy legyen…barátod. – az utolsó szót úgy mondta ki, mintha egy borzasztóan rossz dolgot kellett volna elmondjon nekem.

- Apa, mennem kell. Akkor szombaton délre ott vagyunk, rendben? – próbáltam lezárni ezt a témát.

- Persze, tökéletes! Vigyázz magadra! Szia!

- Szia! – köszöntem el én is, majd kinyomtam a telefont és visszasüllyesztettem a zsebem mélyére.

A nehezén túl vagyunk, gondoltam magamban, majd belépve az iskola kapuján kaptam egy pár lenéző pillantást a – idegen(!!) - lányoktól, nem is értettem miért, hiszen szerintem egy szót sem beszéltem még velük, sőt néhányukat most látom először. Próbáltam nem is foglalkozni velük, az is lehet, hogy csak rossz napjuk van és mindenkire így néznek. Meg esik, nem?

- Miért néz rám mindenki ilyen furán? Mintha megakarnának ölni a szemükkel. – léptem oda Olíviához, aki éppen a reggelijét pakolta elő. Rám nézett, majd elmosolyodott.

- Gondolom mindenki látta az Instagram képet..

- Amiatt néznek így rám, mert Kristóf kirakott egy közös képet?

- Igen. Mert féltékenyek arra, hogy te nem csak ismered, hanem annyira jóban vagy vele, - túlságosan is jóban –jegyezte meg – , hogy kirakott rólad egy képet. Mármint mindenki tudja, hogy Kristóf a „nagymenő”, híres sportoló, a helyes srác, aki nem rak ki mindenkivel csak úgy ki egy képet, így most mindenki féltékeny rád. De ne foglalkozz velük, nem is éri meg még rájuk gondolni sem. – simított végig a karomon nyugtatóan.

- Húú.. most meglepődtem. Ezt nem gondoltam volna. Na jó, inkább kipakolok. – indultam hátra a padomhoz, de visszafordultam – Szonja hol van?

- Nem tudom, lehet, hogy csak elaludt. – vonta meg a vállát Olívia

- Ez fura. Mindig előttem szokott beérni.

- Szia Zsófi. Hogy vagy? – állt meg a padomnál Gréti meg Anna.

- Sziasztok – néztem rájuk meglepetten, hiszen mostanában nem vagyunk olyan jóban. – Jól köszi, és ti?

- Ja, jól. Láttuk a képet..

- Milyen képet? – vágtam értetlen fejet, mint akinek fogalma sincs arról, hogy miről beszélnek.

- Hát, amit kirakott Kristi.

- Kicsoda? Milyen Kristi? – döbbentem le, hirtelen tényleg nem tudtam, hogy kiről beszélnek

- Kristóf – segítette ki Anna barátnőjét

- Ja, hogy Kristóf. Kristinek becézitek? – tört ki belőlem akaratom ellenére a röhögés. Hihetetlennek találtam, hogy pont a „Kristófot”, ami pont nem olyan becézgetős név, lebecézik. A röhögésem felkeltette Olívia érdeklődését is, oda sétált a padomhoz és csak értetlenül nézett rám.

- Ne, ne haragudjatok. Csak fura, hogy lebecézitek. – hagytam abba a röhögést és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy komoly maradjak. Olívia még most sem értett semmit belőle, de csak legyintettem neki, hogy majd később elmondom.

- Szóval..? – húzta fel a szemöldökét Gréti, magyarázatot várva

- Igen, most már tudom melyik képről beszélsz! De mi olyan különös rajta?

- Együtt vagytok? – csapott bele a közepébe, én meg lesokkoltam. A helyzet, hogy én nagyon rosszul hazudok, rajtam azonnal meglátszik, ha nem mondok igazat.

- Az edzője. Szerintem normális, hogy csinálnak egy képet. – szólt közbe Olívia, a megmentésemre sietve. Én csak hevesen bólogattam – ááá, dehogy voltam átlátszó. – A másik meg, miért érdekel ez titeket? – nézte őket karba tett kézzel. – Mindenki foglalkozzon saját magával. – ezzel egy utolsót rájuk mosolygott,  majd mintha már ott sem lennének felült a padom tetejére és elkezdett egy teljesen más dologról beszélni. A két lány pár pillanatig azt sem tudta, hogy mit csináljon, végül inkább odébb álltak.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – öleltem át, úgy éreztem, mintha most egy 20 kilós zsákot vettek volna a vállamról.

- Nem tudom mit képzelnek magukról. Mintha saját életük nem lenne.

- Mindegy, nem is foglalkozom velük. Mit mondtál hova mentek Dáviddal? – tereltem el a témát.

- Na, az van, hogy hétvégén megyünk az Aquaworld-be, ha van kedvetek, gyertek ti is! – mosolygott rám Olívia

- Jól hangzik, de hétvégén megyünk Szegedre. – húztam el a számat

- Kristóffal? - kerekedtek el a szemei

- Aha, vele megyek! – pirultam el már a gondolatra is

- Ez szupeeeeer!! – visítozott, mint aki magán kívül van.

- Shhhhh! Nehogy meghallja valaki. – csitítottam le.

- Mit ne halljunk meg? – jött azonnal oda Bence, én meg csak megforgattam a szemeimet. A múltkori veszekedésünk óta nem igazán szimpatizálok vele, próbálom elkerülni.

- Semmit. – válaszoltam kicsit bunkóbb stílusban, majd elővettem a füzetemet és átnéztem az irodalom anyagot. Bence ezután csak némán figyelt engem, aztán mikor látta, hogy nem is foglalkozok vele, elsétált.

10: 47

Zsófi:

Nagy „sztár” lettem a suliban. Kigondolta volna, hogy egy kép ennyi mindenre képes.. U.i.: Remélem nem ébresztettelek fel.:)

10:50

Kristóf:

Az instagram-os  képre gondolsz? U.i.: Nem, már a reggeli kávémat iszom. J

10:55

Zsófi:

 Igen, arra! Gréti nagyon merész volt, még meg is kérdezte, hogy együtt vagyunk-e.

10:56

Kristóf:

Mit mondtál?

10:56

Zsófi:

Én semmit, meg sem bírtam szólalni, Olív mondta, hogy csak az ezdőm vagy:D

10:58

Kristóf:

Ha úgy nézzük, meg is tornázatlak.:D:D

10:58

Zsófi:

Perverz állat!! :D

Éreztem, hogy az arcom átveszi a piros színnek az össze árnyalatát, annyira zavarba hozott ez az üzenet. Szerencse, hogy ő nem lát. Szerintem még a többiek is hülyének néztek, ahogyan a vörösen, a telefonomat nyomkodva röhögök. Mert azért valahol gondoltam, hogy Kristóf elfog sütni egy ilyet.

11:00

Kristóf:

Hahahaha:D Mikor végzel ma?

11:00

Zsófi:

2-kor.:)) De nem kell gyere értem!

11:02

Kristóf:

Nem azért kérdezte, hanem mert találkozom kell valakivel.

11:02

Zsófi:

Ohh.. ja, bocs. Oké, majd hívlak, vagy hívj, vagy mindegy. Szia!

11:03

Kristóf:

Hívlak majd. J

Erre az üzenetre már nem válaszoltam, elraktam a telefonomat, majd a tanárra szegeztem tekintetemet, aki időközben belépett a terembe. Szonja egész nap nem jött suliba, küldtem is neki egy üzenetet, de még arra sem válaszolt.

  Utolsó óra végén mindenki szinte futott ki az osztályból. Már csak Bence, Olívia meg én maradtunk bent.

- Zsó, beszélhetnénk? – állt meg előttem. Csak ő hívott Zsó-nak, elmondása szerint azért, mert fárasztó amíg kimondja végig a nevemet(??!!), de most másképp hangzott amikor kimondta a nevemet.

- Megvárlak kint. – intett óvatosan Olívia, majd távozott az osztályból.

- Tessék!

- Szeretnék bocsánatot kérni a múltkori miatt. – nézett rám szomorú szemeivel.

- El van felejtve. – mosolyogtam rá bíztatóan

- Nem akarok neked rosszat, csak nem akarom, hogy csalódj.

- Bence, ezt ne kezdjük újra, rendben?

- Sokat jelentesz nekem, talán túl sokat is.. – fogta meg az egyik kezemet, mintha csak együtt járnánk. Gyorsan kihúztam kezei közül az enyémet és a kabátom zsebeibe csúsztattam őket. – Zsó, én sajnálom. De nagyon tetszel nekem.

Köpni nyelni nem tudtam azok után amit mondott. Pillanatokig csak zavartan álltam ott egy helyben, ő meg arra várt, hogy mondjak valamit, de nem jót ki szó a hangomon.

- Én Kristóffal vagyok, sajnálom, Bence. Szia! – sietősre vettem lépteimet, épphogy nem futottam. Ez nekem nagyon kínos volt, jobb lett volna, ha meg sem tudom mindezt. A folyóson sétálgatva megpillantottam Olíviát, meg… meg Kristófot? Azt mondta találkozik valakivel.

- Szia. Hát te? Azt hittem találkozol valakivel. – nézte, rá értetlenül

- Pontosan. Veled. – húzott magához és egy puszit nyomott a fejem „búbjára”.

- Kicsit felvilágosítottam. – vágott közbe Olívia, én meg lesütöttem a fejemet. Úgy látszik beszélt Kristóffal, míg nem voltam itt. Fantasztikus. Még egy kínos dolog. Ez ma már a negyedik, ha jól számolom.

- És hova mész most? – pillantottam fel Kristófra érdeklődően.

- Gondoltam hazaviszlek. Olívia elvigyünk? – kérdezte.

- Nem, köszi. Dávidot várom, vele megyek, csak visszaszaladt a tornaterembe, mert ott hagyott valamit. Zsófi, minden oké? Eléggé le vagy sápadva. – tapasztotta rá a kezét a homlokomra, hogy megnézze, nem-e vagyok lázas.

- Minden rendben, de nem haragszol, ha most megyünk?

- Nem, dehogy. Menjetek, Dávid úgyis mindjárt itt van, nem tudom mit tollászkodik ennyit. Hívjál majd, rendben?

- Rendben? – még utoljára megöleltem és elindultunk kifele.

- Mi a baj? – kérdezte Kristóf megállva a házunk előtt.

- Nincsen semmi baj. – mosolyogtam rá

- Egész út alatt egy szót sem beszéltél, és amikor megkérdeztem, hogy milyen napod volt, akkor azt válaszoltad, hogy „nem vagyok éhes”. Szóval? – tette karját tarkómra

- Ez a nap katasztrofális volt. Szó szerint. Először az apám, aztán a suliban az emberek, majd Bence.

- Jó, akkor kezdjük az elején. Mi volt apáddal, összevesztetek?

- Nem, csak elmondtam, hogy veled megyek Szegedre, és kicsit sokkolta a hír, hogy a pici lányának barátja van.

- Ezen túl lesz. Aztán, mi volt a suliban? Még mindig az a kép?

- Igen, de talán az érdekel a legkevésbé.

- Figyelj, az emberek ilyenek, meglátnak valamit, amiből új pletyka születhet és aztán erről szól az életük. Erről is leakadnak majd. Mellesleg sokan mondták, hogy szerencsés vagyok.

- Miért?

- Mert ilyen piszok jó barátnőm van. – mondta, majd oda hajolt hozzám és egy hosszú csókot nyomott ajkaimra, amitől máris jobban éreztem magam.

- Szóval tudják, hogy a barátnőd vagyok? – jutott el a tudatomig, hogy mit is mondott az imént.

- Aha, de csak a legjobb haverjaimnak mondtam el.

- Tehát elmondtad? – vigyorogtam megállás nélkül.

- Igen, el. – most én hajoltam oda hozzá és egy csókot nyomtam ajkaira.

- Oké, tovább? 

- Nem, az nem érdekes. – mosolyogtam rá. Szinte az egész napi feszültségem elszállt, úgy látszik csak annyi kellett hozzá, hogy beszéljek vele.

- Köszönöm. Annyira köszönöm. – öleltem át szorosan. – Nem jössz be? – invitáltam be.

- Anyukád otthon van?

- Nem, dolgozik. Na, gyere. – ugrottam ki a kocsiból, ő meg követett befelé.

Azt hiszem mégsem olyan katasztrofális ez a nap. Úgy látszik elég egy ember mosolya, vagy éppen egy kedves szava ahhoz, hogy az egész napot átértékeld.

Chapter Twenty-first

Halihó! Hát... nem is tudom, mit tudnék most mondani/írni. Tudom, hogy nagyon, nagyon régen volt már rész, és tényleg rettentően sajnálom, de sajnos annyi minden történt mostanában, hogy szinte alig volt időm ide ülni a laptophoz. Komolyan, nagyon szégyenlem magamat:( Azért remélem, hogy nincs harag..:) Itt egy jó hosszú rész, és most, hogy jön a szünet, több részt írhatok majd!:) Köszönöm a türelmeteket, ti vagytok a legjobbak!<3 Várom a véleményeket, mi történt veletek az elmúlt hónapban, könyvek, filmek, bármi jöhet!
Legyen szép hetet és kellemes ünnepeket mindenkinek!:)
Bye-bye! (L) 

- Ez nem lehet igaz! Miért van mindig ekkora szerencséje ennek a csajnak? Pff.. pedig nem nagy szám, Kristóf biztos jobban élvezné velem az edzéseket! – dühöngött Gréti az osztályban. Nem vette észre, hogy ott állok mögötte, csak mondta a magáét. Karba tett kézzel néztem őt, majd mikor már elegem volt abból, hogy engem ócsárol egy aprót köhintettem. Nagyon lassan fordult meg, és mikor rám nézett szégyenlősen elmosolyodott.

- Tudod, ha annyira akarna a te társaságodba lenni, akkor igent mondott volna az ajánlatodra. – mondtam neki nyugodtan és meg sem várva, hogy reagáljon rá, leültem a padomhoz. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, én meg extra gyorsasággal kaptam ki. Csak Olíviától jött – nem baj, hogy kábé 5 méterre ült tőlem. Egész órán sms-eztünk, így kitárgyalva mindent. Legalább vele minden oké, jól megvannak Dáviddal. Ki is belezném a srácot, ha megtudnám, hogy valamivel megbántja Olíviát.

Egész nap Kristófon kattogott az agyam, megállás nélkül. De minél többször átgondoltam a reggeli dolgot, annál jobban összezavarodtam. Nem értem, hogy akkor ez most tényleg csak az volt, hogy együtt vagyunk – nem úgy, mint egy pár-, és kész?

- Na, jó! Fogd ezt és hívd fel! – nyomta az orrom alá a telefonomat Olívia. – Rossz nézni, ahogy szenvedsz! Inkább tudd meg, mi a baja annak a seggfejnek. - Igen, Olívia, ilyen is tud lenni, amikor már valami kiakasztja. Elvettem a kezéből a készüléket és megnyitottam az üzeneteket. Bámultam egy ideig a kijelzőt, egy betűt sem leírva, végül a telefont vissza süllyesztettem a zsebembe.

- Most mi van? Nem írsz neki? – bámult rám értetlenül Olív.

- Mégis mit? – röhögtem fel erőltetetten – Hogy „jajj, ne haragudj, hogy kimertem mondani a „tiltott szót”. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam.” Ezt kéne mondanom?

- Igazad van. – húzta el a száját. – De ide figyelj! Ő itt az egoista, önfejű, marha..

- Jó, nem kell folytatni. – vágtam közbe.

- Szóval, nem neked kell érte küzdeni, hanem neki érted. Ne te érezd magad rosszul, hanem ő. Fogja fel, hogy nem minden róla szól, nélküle is forog a Föld. Nélküle is vannak éjszakák és nappalok..

- Jó, Olívia. Értem a célzást!

- Ne foglalkozz vele! Ha akar valamit, akkor majd keres! Hidd el. – mosolygott rám bíztatóan, majd közelebb hajolt és megölelt.

- Uuuuh, csoportos ölelés! Én is jövök! – kiáltott fel Bence és ránk vetette magát. Időnk nem volt megmozdulni, hirtelen ért minket a csapás, így jól összenyomott minket, és ha ez még nem lenne elég, a fiúk azt hitték, hogy most „kicsi a rakásozunk” és szó szerint ránk ugrottak. Ezt a tehert már nem bírtuk el, így hátra is estünk. Mi ketten, lányok kerültünk szinte legalulra, kész csoda, hogy épségben megmaradtak a csontjaink. Közben a zsebemben megéreztem a telefonom rezgését, így miután mindenkit lecibáltam magamról, őrületes szívdobogás közepette megnyitottam az üzenetet.

Kristóf

12:49

Tudunk találkozni?

Egyszerre voltam boldog és dühös. Boldog, mert találkozni akar velem, dühös pedig, mert még mindig hatalmas hatással van rám és nem lenne szabad hagynom magam, mégis már előre tudom, hogy mi lesz a vége.

Zsófi

12:50

Van, akinek iskolába is kell járnia.

Írtam neki vissza, talán túl hevesen is, mint kellett volna. Rájöttem, hogy teljesen igaza van Olíviának. Miért kell, hogy én szenvedjek mindig azért, ami történt? Miért kéne nekem „szaladnom” utána?

Kristóf

12:50

Hány órád lesz még?

Zsófi

12:51

1.

Kristóf

12:53

Akkor egy óra múlva ott vagyok érted.

Zsófi

12:54

Oké.

Ez az egy óra, mintha az örökké valóságig tartott volna. Két másodpercenként néztem az időt, folyton csattogtattam a tollamat, hátha így gyorsabban telik az idő. Mikor kicsengettek akkor viszont nagyon lassan pakoltam, mindent nagyon gondosan elrendezve. Már én sem értettem magamat,szinte féltem attól, hogy most találkozni fogunk. Az osztály fele elment, én meg úgy gondoltam, hogy ráérek, így még oda mentem, letöröltem a táblát – amit amúgy szerintem általános iskolás korom óta nem tettem. Hirtelen mindenki nagy röhögésbe kezdett, én meg nem értettem, hogy min röhögnek, amíg meg nem hallottam egy ismerős hangot. Szinte megállt bennem az ütő, a pulzusom az egekben, nem kaptam levegőt sem. Rá kellett döbbenem, hogy nem valakin, hanem valakivel röhögnek az osztálytársaim. Megfordultam és egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de hamar elkapta a tekintetét, mert valaki mutatni akart neki valamit. Mindenki oda gyűlt köré, le akart vele „pacsizni”, mintha csak valami sztárocska lenne. Mindenki azonnal „wáá, itt van Kristóf” lázban égett, ő meg csak kapkodta a fejét mindenfele, megpróbálva mindenkinek válaszolni.

- Szia Zsófi! – köszönt, mire szinte mindenki azonnal felém fordult.

- Szia! – intettem zavartan vissza

- Srácok, én lépek. Sziasztok! – köszönt is el, majd kiment a teremből a többiek persze követték. Fogtam a táskámat, a vállamra kaptam, majd én is kimentem.

Az aulából kilépve forgolódtam egy sort, hátha meglátom őt valahol. Elindultam az utcára, ahol aztán megláttam a kocsit jó messze parkolni, hogy véletlenül se lásson meg minket senki. Oda sétáltam a kocsihoz, Kristóf meg csak intett, hogy szálljak be.

Nagy levegőt vettem, mint akinek most készülnek kihúzni a fogát, majd kinyitottam az anyósülés felöli ajtót. Kristóf vetett rám egy pillantást, de azonnal elkapta a tekintetét,csak előre nézett, erősen markolta a kormányt. Nem tudtam mit mondani és ő sem tudott. Mindketten percekig  ültünk némán előrebámulva, azt hittem, hogy végig ezt fogjuk csinálni, aztán csak annyit éreztem, hogy a motor felbúg. Kristóf némán vezetett, én meg már nem bírtam, hogy ne szólaljak meg.

- Most hova megyünk? – kérdeztem, szinte suttogva

- Nem akartam, hogy a sulinál valaki meglásson minket.

Nem válaszoltam rá, csak kifele bámultam az ablakon. Pár perc múlva egy kezet éreztem meg a combomon, ami azonnal visszahozta belém a „jaaajjj, de szeretem őt!” érzést, de most eléggé haragudtam rá, így próbáltam arrébb húzni a lábam, hátha veszi a célzást. Vette. Azonnal visszahelyezte a kormányra és többet nem is mondott . Szerintem most döntöttük meg a „nem beszélünk egymással” rekordunkat. Nem tudom mennyi idő is telhetett el, mire megálltunk.

- Utoljára gyerekkoromban voltam itt! – nézelődtem jobbra-balra, kiszállva az autóból.

- Kábé én is.

Egy gáthoz jöttünk, ahonnan gyönyörű a kilátás a Dunára, mintha csak valami külön szigeten lennénk. Nem sok embert láttunk körülöttünk, biztos a hétköznap teszi. Egy ideig sétálgattunk, végül letelepedtünk egy kis fapadra, ami olyan volt, mintha csak a földön ülnénk.

- És most? Nézzük a vizet, meg a kacsákat, aztán néma csendben hazamegyünk és úgy teszünk, mintha minden olyan ’frankó’ lenne? Hm? – kérdeztem. Már nagyon idegesített, hogy nem mond egy nyomorult szót sem, amióta eljöttünk. Ránézetem és vártam, hogy beszéljen. Hirtelen közel hajolt hozzám és megcsókolt. Nem úgy ahogy szokott, sokkal szenvedélyesebben és egyben lágyan tette. Visszacsókoltam, de aztán kicsit eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Mi van veled? – kémleltem szemeit, hátha kitudok belőle venni valamit.

- Egy idióta voltam.

- Megesik. – mosolyodtam el halványan, megpróbálva oldani a helyzetet.

- Nem tudtam mit reagálni arra, amit mondtál..

- Értem. Figyelj..

- Várj. – szakított félbe – ezt muszáj elmondanom. Nem tudlak kiverni a fejemből, sehogy sem. Mikor vissza megyek Pécsre már az első nap hiányzol, folyton rád gondolok. Na jó, nem tartozom a romantikus emberek közé, nem is tudom mit kéne mondjak. – felkacagtam. Láttam, hogy tényleg nagyon próbálkozik azzal, hogy valami romantikusat mondjon.

- Nem kell csak azért ilyeneket mondj, hogy én jobban érezzem magam tőle.

- Nem azért mondom, hanem, mert tényleg így van. Szeretlek, és ezt azért mondom, mert így van. Talán csak magamnak is féltem ezt beismerni. – nem túlzok, ha azt mondom, hogy a szívem megállt, amikor ezeket a szavakat mondta nekem. Halványan elmosolyodtam (miután visszatértem a „szerelmi kómámból”), lassan odahajoltam hozzá és egy lágy csókot nyomtam ajkaira.

- Nem kell romantikus beszédet írjál, mert tudom, hogy az nem te lennél. Úgy „bírom a fejed, ahogy van”! – röhögtem fel, ő meg kérdőn nézett vissza rám.

- Tehát, a „szeretlek”-től eljutottunk a „bírom a fejedig” Jók vagyunk! – röhögött fel már ő is.

- Jól van na, csak vicces akartam lenni. – tetettem szomorúságot.

- Majd máskor.

- Ha-ha-ha.

- Nem fázol? – kérdezte, átölelve a vállamat.

- Nem, most jól esik így ülni. – hajtottam rá a vállára a fejemet.

- Nem megyek most vissza.. – szólalt meg pár percnyi csend után.

- Miért? – néztem fel arcára. A kék szemeit újra rabul ejtettek, és nagyon kellett koncentrálnom arra, nehogy most helyben elolvadjak látványától.

- Megyünk hétvégén Szegedre, és akkor nem érek vissza, ha most felmegyek, mert szombaton délelőtt is lenne még órám a szünet miatt.

- Miattam nehogy lemond! Menj csak nyugodtan, letudok menni egyedül is Szegedre, nem nagy dolog!

- De szeretnék veled menni.

- Nem lesz belőle baj? – kérdeztem. Hiszen azért azt mégsem akartam, hogy azt mondják, hogy én „rossz útra terelem őt”.

- Miért lenne? Ne viccelj már. Hogy is lesz szombaton?

- Jó kérdés, mert még apával nem beszéltük meg a részleteket. De felhívom nem sokára. Csak most olyan jó így. Meg sem akarok mozdulni.

- Holnap találkozunk? – kérdeztem, mikor a házunk előtt leparkolt Kristóf

- Persze, reggel jövök ide. – mosolygott rám édesen

- Nem, nem kell. Aludj csak reggel. Majd délután! Oké?

- Oké. Jó legyél. – kacsintott rám

- Miért nem szoktam? – kacagtam fel

- Hááát.. – röhögött fel ő is, majd hosszasan megcsókolt, amitől nekem a fejem tetejére állt a világ, úgy megszédültem, végül mikor már nem láttam semmit fejjel lefelé, kiszálltam az autóból.

- Később beszélünk! – intettem neki

- Hívlak majd. – köszönt el.

Úgy éreztem, hogy boldogabb már nem is lehetnék. A nap rosszul indult, de a legjobban sikeredett. El sem hiszem, hogy azt mondta, hogy szeret. Még kell nekem egy kis idő, amíg ezt feltudom fogni. Nem vártam tőle semmi romantikus ömlengést, hiszen az nem ő lenne. Tökéletes volt minden, úgy ahogy van.

Anya még dolgozott, egyedül voltam otthon. Felmentem a szobámba, hogy tanuljak. Fél óra múlva csörgött a telefonom, a kijelzőn Olívia neve és mosolygós képe fogadott.

- Juujjj, tudtam, hogy kibékültök! Annyira édesek vagytok! Megzabállak titeket! – visítozott a telefonba, én meg szinte nem is értettem, hogy miről beszél.

- Figyelj, mond már el lassabban, hogy miről beszélsz. Honnan tudod, hogy kibékültünk?

- Láttam Instagramon a képet! – folytatta a kiabálást, visítozást vagy akármit.

- Milyen képet? – értetlenkedtem tovább

- Rólatok, Instagram-on. Na, nééézd meg! – azonnal elkaptam a telefont a fülemtől, kihangosítottam, és rákattintottam az instámra. Annyira remegett a kezem, hogy még a betűket is félrenyomtam. Az első kép volt, amit kiadott a kezdőlapon. A kép a gátnál készült, mind a ketten vadul mosolygunk rajta. A kép címéhez csak egy smileyt írt, majd betaggelte az én nevemet. Köpni-nyelni nem tudtam, több másodpercen keresztül bámultam némán a képet, majd mikor megkérdezte Olívia, hogy itt vagyok-e még, akkor elkezdtem visítani, mire ő is belekezdett, így már ketten visítoztunk. 

Chapter Twentieth

halihó! Megértem, hogy mérgesek vagytok most rám, hiszen egy hete nem hoztam részt, de higgyétek el, hogy rengeteg minden volt az utóbbi napokban. Talán a héten most kapcsolom be másodjára a laptopomat..ezer bocsánat. dee! hoztam a részt, amiért remélem, hogy nem akartok majd megölni vagy ilyesmi..:s Kellemes Olvasást, Jó hétvégét és várom a kommenteket!:))
öleléés<3!

Miután anyával kitárgyaltunk mindent és mindenkit felmentem a szobámba, hogy kidolgozzak még egy pár tételt. A lépcsőn felfele igyekezve rezegni kezdett a zsebemben lévő telefonom. Pár másodpercig csak lefagyva bámultam a kijelzőt, nem is tudtam, hogy reagáljak rá, végül csak rákattintottam a „fogadás” szóra.

- Szia! – szóltam bele először

- Szia drágám! Rég hallottam rólad.

- Én is. Mi újság? – kérdeztem apától

- Minden rendben. Most értem haza Pécsről. Volt egy megbeszélésem.

- Oh, az jó! – mosolyodtam el halványan. Még mindig a lépcsőn álltam és kissé remegő kézzel fogtam a készüléket. Teljesen úgy beszéltünk egymással, mintha semmi nem történt volna, de azért még mindig érezhető volt az a feszültség köztünk.

- Arra gondoltam, hogy meglátogathatnál minket valamikor, amikor ráérsz. - köszörülte meg a torkát. - Persze, csak ha szeretnél. – teljesen lefagytam. Annyira más volt most, mint amilyen lenni szokott. Éreztem a hangjában némi feszültséget, félelmet és meggyötörtséget. Lehet, hogy tényleg elgondolkodott azon, amit mondtam neki? Talán most akarja helyrehozni?

- P-persze, szívesen. A jövő héten szünetünk van az iskolában, akkor lemehetnék. – töprengtem.

- Remek! – csengett hangja sokkal vidámabban – Szeretnéd, hogy elmenjek érted? – kérdezte.

- Nem! – szóltam talán kicsit túl hevesebben a kelleténél. – Szeretnék neked bemutatni valakit.

- Rendben. Akkor majd jövő héten. – búcsúzkodott.

- Apaa! – szóltam hangosan, nehogy lerakja.

- Igen?

- Sajnálom. – sóhajtottam fel fájdalmasan. Nem szólt semmit, amitől el is toltam a fülemtől a telefont, hogy megnézzem, hogy még hívásban van-e, majd amikor láttam, hogy még számolja a másodperceket visszaraktam a fülemhez.

- Én is, nagyon! – ooh.. szóval még itt van. – Akkor beszélünk még a héten, hogy, hogy legyen, rendben?

- Oké. Szia! – köszöntem el. Még megvártam amíg ő is elköszön, majd kinyomtam a hívást. Pár percig értetlenül néztem még a telefont, végül inkább felmentem a szobámba, hogy tanuljak.

 Este úgy gondoltam berakok valami filmet, így hát egy kis nasival befeküdtem az ágyba és elindítottam a Szemfényvesztők-et. Rengeteg filmet láttam már, de talán ez volt az egyik legjobb, amit láttam valaha. Amúgy is szeretem amikor egy film le tud kötni, úgy, hogy csak arra figyelek, és eszembe sem jut más, és szeretem azt, hogy gondolkodni kell egy filmen. A film végénél jártam, amikor a telefonom képernyője felvilágosodott. Azonnal odakaptam érte az éjjeli szekrényre és megnyitottam az üzenetet. Hatalmas vigyor terült arcomra, pedig csak egy egyszerű szó állt benne.

23:13

Kristóf: Alszol?

Már attól gyorsabban kalapál a szívem, hogy ír nekem. Gyorsan visszapötyögtem a választ és vártam, hogy megint írjon. Pár másodperc múlva megcsörrent a telefonom, én meg villámgyorsan felvettem.

- Szia. – köszöntem bele szégyenlősen

- Mit csinálsz? – kérdezte köszönés nélkül

- Filmet néztem. – vontam meg a vállam – Haza is értél?

- Ja. Sörözgettünk,meccset néztünk meg ilyenek. Semmi extra.

- Uhh.. szóval kiabáltatok? – kérdeztem, át sem gondolva mekkora hülyeséget kérdezek

- Mi? – röhögte el magát hirtelen

- Szóval meccset néztetek és közben kiabáltatok meg ugráltatok? Mint a filmekben szokott lenni?

- Túl sok amerikai filmet nézel. – röhögött folyamatosan, hangjától nekem pedig még nagyobb mosoly kúszott arcomra.

- Képzeld, hívott apa. – mondtam, miután Kristóf befejezte a röhögést. – Azt mondta menjek le hozzájuk, meglátogatni őket..

- Akkor már nincs harag?

- Nem tudom. Úgy tűnik nincs. De megyek hozzá jövő héten. Úgy is szünet lesz. Szóval, arra gondoltam, hogy, szóval, hogy, tudod.. – dadogtam össze-vissza, mint egy idióta. – Tudod mire gondolok..

- Azért csak fejtsd ki. – fojtotta el röhögését

- Nem lenne kedved, hogy gyere velem? – nyögtem ki végül

- Öröm hallgatni, amikor nem tudod magad kifejezni.

- Szóval? – hagytam figyelmen kívül előbbi mondatát.

- Ha apád nem nyír ki. – mondta tetettet félelemmel, amitől már nekem is röhögnöm kellett.

- Akkor ez igent jelent? – virultam megállás nélkül.

- Igen!

- Köszönöm.

- Érted bármit. – a szívem kihagyott egy ütemet, erre a mondatára. Soha még csak hasonlót sem mondott nekem. – Holnap nem tudunk találkozni.

- Értem.

- Vendégeink jönnek külföldről és ide-oda kell őket hurcolászni. – hangjából sütött, hogy egyáltalán nem vágyik arra, hogy egész nap furikássza az embereket.

- Nyugi! Túléled. – mondtam bíztatóan.

- Ja. De hétfőn majd eléd megyek és elviszlek én suliba. Rendben?

- Ühüm. – haraptam ajkaimba. Szinte már olvadoztam, hogy mennyire édes tud lenni, így telefonon keresztül is.

- Holnap beszélünk. Aludj jól! – köszönt el

- Oké! Te is. – szóltam két ásítás között, majd miután elköszöntünk egymástól még vagy négyszer, letettük a telefont.

- Anyaa! Elmenteem! Délután jövök! – kiabáltam fel az emeletre, miközben a cipőmet próbáltam felvenni. Hétfő reggel hét óra van én mégis úgy pörgök, mintha megittam volna már 2 energiaitalt. Igazából csak attól vagyok ennyire feldobva, hogy megint láthatom Kristófot. Csak egy napja nem találkoztunk, de máris annyira hiányzott, hogy lássam Őt. Kilépve az utcára a nap már lágyan simogatta arcomat, érződött már, hogy a hideg idő lassan megszűnni készül és közeledik a jó idő. Az időjárásnál kicsit jobban érdekelt viszont a fekete kocsiban rám várakozó személy. Ha lehet ezt mondani, akkor még nagyobb mosoly kúszott arcomra, a szívverésem felgyorsult, s a korán kelő lepkéim a gyomromban újult erővel próbáltak kiszabadulni. Mintha csak megérezte volna, hogy őt nézem felém kapta a fejét és elmosolyodott. Egyszerű fehér pólót viselt, valami sport márkával az elején, majd rá vett egy sötét lila, fekete kockás inget, amit begombolatlanul hagyott. Fekete Ray Ban napszemüveget vett fel, teljesen elállt tőle a lélegzetem, annyira jól állt neki borostás arcán. 

- Szia! – üdvözöltem, miközben elfoglaltam a helyemet az anyósülésen.

- Jó reggelt! – köszönt ő is, majd közelebb hajolt hozzám és nyomott az ajkaimra egy „tegnap nem is találkoztunk” csókot.

- Na, milyen volt a vasárnap? – kérdeztem tőle, miután elszakadtunk egymás ajkaitól. Bár tegnap beszéltünk telefonon, azért még mindig kíváncsi vagyok, hogy mi történt. Vagy egyszerűen csak jól esik hallani a hangját?

- Fárasztó. Komolyan. „menjünk még ide, menjünk még oda”. A végén már majdnem kicsúszott a számon, hogy szálljanak ki és menjenek gyalog. – mesélte visszagondolva a tegnapra. Mosolyogva figyeltem őt, miközben csak beszélt és lehet, hogy bunkón fog hangzani, de már arra sem tisztán emlékszem, hogy mit mondott. Egyszerűen annyira lefoglalt, hogy nézzem, sőt szinte már gyönyörködtem benne. Mégis hogy tud kinézni ennyire jól hétfőn reggel 7 órakor? Szívtam be magamba a látványát.

- Szóval? – pillantott rám egy másodpercre, ezzel ki is szakítva gondolataimból. Megráztam a fejemet, hogy visszatérjek a jelenbe.

- Tessék?

- Figyelsz? – ráncolta össze a homlokát

- Igen, persze.

- Min gondolkodsz ennyire?

- Semmin. – pirultam el. Most komolyan el kéne mondanom, hogy éppen arra gondoltam, hogy ő olyan, mint egy görög isten, sőt, még náluk is helyesebb? Nem, inkább ezt megtartom magamnak.

- Csak, olyan jó látni téged. – vontam meg a vállamat szégyenlősen. Szabad kezével megfogta az ölemben pihenő kézfejemet, felemelte és lágy csókot nyomott rá.

A suli előtt leparkolt Kristóf, majd a motort is leállította. Felém fordult kezeivel hajamba túrt, majd gyengéden odahúzott magához és megcsókolt.

- Jó lenne, ha többet lehetnénk együtt. – mondtam. Ez a három-négy nap szinte semmi. Egész héten nem találkozunk, csak hétvégén, és akkor is csak pár órára.

- Muszáj mennem egyetemre. Kedden 10kor már van órám, szóval.. – a mondatát már nem tudta befejezni, mert megpillantott valakit mögöttem és kapásból kihúzta az ujjait az enyém közül. Kérdőn fordultam meg és mikor megláttam a futólépésben felénk közeledő Grétit egy pillanatra megállt a szívem. Nem telt bele 10 másodpercbe ő már ott is állt a kocsi előtt. Gondolom messziről nem tűnt fel neki, hogy én is a kocsiban vagyok, de mikor meglátott azonnal lefagyott a mosoly az arcáról. Kristóf, hogy ne tűnjön bunkónak lehúzta az én oldalamon lévő ablakot majd várt. Gréti oda tipegett az ajtóhoz és bedugta a fejét.

- Szia Kristóf. – vigyorgott rá az említettre – Zsófi..? – vont kérdőre, mintha csak az anyám lenne. – Te mit keresel itt?

- Elhoztam. – szólt közbe Kristóf, gondolom látta rajtam, hogy teljesen lefagytam.

- Aha.. és miért?

- Mert csak. – zárta (volna) le a témát Kristóf, persze ő még nem ismerte Grétit.

- Ja, gondolom „csak úgy”. – húzta keserű mosolyra a száját

- Hát igazából csak azért, mert.. – próbáltam menteni a menthetőt, bár jobb lett volna, ha meg sem szólalok. – Öm.. ő az edzőm. – böktem ki az első mondatot ami eszembe jutott.

- Ohh.. Kristóf, nem is tudtam, hogy edző is vagy. Rám is férne egy kis gyakorlás. Gondolod, hogy..

- Nem! – vágott közbe a mondatba Kristóf. – Bocs, de nem.

- Akkor nekem mennem is kéne. Majd találkozunk. – bólintott megsértetten és gyorsan eltipegett.

- Az edződ? – nézett rám döbbenten, mikor Gréti már hallótávolságon kívül volt.

- Ez jutott először eszembe. – vontam meg a vállamat.

- Jobb lesz, ha mész.

- Oké! Kapok búcsú csókot? – vigyorogtam rá

- Megérdemled? – húzta fel a szemöldökét játékosan

- Ezt döntsd el te. 

Arcától csak pár milliméter választott el, nem távolodtam el tőle,  továbbra is tartottuk a szemkontaktust.

- Ezt azért kapod, mert.. gyönyörű, okos, imádnivaló és az összes jó dolgot sorolhatnám még estig. – nyomott egy puszit ajkaimra. – Ezt azért kapod, mert imádom amikor elpirulsz. – újabb puszi. – És ezt azért, mert vagy nekem. – csókolt meg, nekem meg a pulzusom az egekbe szökött, az éppen lenyugodott pillangóim újra életre keltek. Kezeimmel beletúrtam hajába és csak még közelebb és közelebb húztam magamhoz. Levegő hiány miatt zihálva váltunk el egymástól. Homlokát az enyémnek döntötte és csak egymás szemét kémleltük.

- Én.. én Szeretlek! – mondtam ki a legféltettebb mondatot, és igaz, hogy nem így akartam neki elmondani, de már nem bírtam magamban tartani. Némán nézett még mindig, és kicsit kezdtem is pánikolni, hogy akkor most mindent elszúrtam? Mekkora hülyeséget mondtam most! Egy idő után elhúzódtam tőle, de ő még akkor sem szólalt meg, csak engem nézett.

- Akkor én jobb lesz ha megyek. – vettem fel a táskámat és gyorsan kipattantam a kocsiból. Még utoljára hátra néztem és láttam, hogy elhajt a kocsival. Mindent elrontottam ezzel az egy ártatlan szóval? 

Chapter Nineteen

Halihóó!:D Bocsi a késésért, nézzétek el nekem! Biztosan mindenki örül most egy kis pihinek, használjátok ki ezt az egy hetet!;D A rész is nyugis lett, várom a véleményeteket!:)
Ölelééés<3

Két hét telt el azóta, hogy utoljára Kristóféknál jártam. Vészesen közeleg az érettségi így szinte minden időmet elveszi a tanulás. Van, hogy éjjel egy-kettőig fent vagyok, hogy kidolgozzam a tételeimet. Az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy Kristóf valamilyen szinten mindig ott van a fejemben. Van, hogy eszembe jut róla valami és csak úgy elkezdek vigyorogni. Mivel nagyrészt ő is az egyetemen van, nem találkozunk sokat, hétvégenként pedig csak egy kis időt töltünk együtt. Tekintettel van arra, hogy sokat kell tanulnom ahhoz, hogy sikerüljön a vizsga.

Szombat lévén korán nekikezdek tanulni, hogy hamar végezzek vele.

Az irodalmat jegyzetelem amikor megcsörren a telefonom. Mihelyst meglátom a kijelzőn a nevét, hatalmas mosolyra húzom ajkaimat és azonnal a fogadás szóra kattintok.

- Szia! – szól bele álmosan. Ó, a reggeli most-keltem-fel hangjától eláll a lélegzetem.

- Szia! – köszönök én is, hangom vidáman cseng. – Most keltél fel?

- Aha. De úgy hallom, te nem.

- Hamar keltem, hogy hamar befejezzem a tanulást. – vonom meg a vállam

- Szuper. Akkor délután elrabolhatlak? – kérdezi

- Nem kell, megyek én magamtól is. – kuncogok fel, és érzem, hogy ő is elmosolyodott.

- 5-re ott vagyok érted. – közli egyszerűen

- Rendben. Szia! – köszönök el, még megvárom amíg ő is elköszön majd kinyomom a telefont. Gondolataim kicsit elkalandoznak Kristóf felé, de észbe kapok és újra visszatérek a tételeimhez. Hurrá..

- Szia! – pattanok be szélsebesen az anyós ülésére és lágy csókot nyomok Kristóf szájára. Megdöbbenti aktivitásom, és mikor megkérdezi, hogy mi történt velem, én csak megvonom a vállamat.

- Örülök, hogy látlak. – pirulok el, ő mosolyogva vissza húz és újra megcsókol, ezúttal sokkal szenvedélyesebben.

- Mit csinálunk? – kérdezem, miközben elindulunk

- Te döntesz. Mit szeretnél csinálni?

- Őszintén? Semmit. Úgy értem jó lenne most egy kis nyugalom, veled. – pillantottam fel rá, ő a szabad kezével végig simított arcomon és bólintott.

- Nem baj?

- Dehogyis. Miért lenne? – mosolygott rám megnyugtatóan. Belekezdtem volna más témába amikor éreztem, hogy rezeg a telefonom a zsebemben. A telefon kijelzőjén Bence mosolygott vissza rám, csodálkoztam, hiszen nem sokszor szokott hívni, sőt szinte soha.

- Szia Bence! – vettem fel a telefont. Kristóf felhúzott szemöldökkel nézett rám, én meg csak megvontam a vállamat jelezve, hogy nem tudom mit akar.

- Szia. Otthon vagy? – kezdte minden bevezetés nélkül

- Ne haragudj, nem. Miért?

- Kellett volna egy kis segítség. De akkor mindegy.

- Miben? – kíváncsiskodtam tovább

- Ömm.. Mindegy. Nem fontos. Majd beszélünk. Szia. – csapta rám a telefont, meg sem várva, hogy elköszönjek.

- Hát, ez érdekes volt.. – bámultam még mindig értetlenül a  telefonomat

- Miért?

- Hát kellett volna neki segítség, de azt már nem mondta, hogy mi. Aztán meg rám csapta a telefont.

- Bepróbálkozott már? – kérdezte hirtelen. Meghökkenve néztem rá, hiszen erről szó sem volt most.

- Nem. – röhögtem fel – Miért?

Nem szólt semmi, csak megvonta a vállát. Eszembe jutott, amikor az osztálykiránduláson részegen szerelmet vallott nekem Bence, Kristóf meg csak annyit mondott „részegen a legőszintébb az ember”. A váltón lévő kezére raktam rá az enyémet és bíztatóan rámosolyogtam. Még csak nem is tudom, hogy jut ez eszébe. Hiszen más nekem még eszembe sem jut. Annyi érzés van bennem, de félek neki elmondani. Mi lesz ha azután azt mondja „bocs, de akkor ez így nem fog menni, én nem érzek többet” . A gondolattól is megborzongtam. Kristóf értetlenül nézett engem, hogy mi történt velem, én csak rámosolyogtam, jelezve, hogy minden oké.

A Margitszigetre mentünk. Ahhoz képest, hogy már születésem óta Budapesten élek, talán egyszer vagy kétszer jártam itt. Akkor is még kicsi voltam. Mennyit változott ez a hely is. Szerencsére napos idő van, így a szökőkút is üzemel, sokan jöttek ki csak úgy sétálni, piknikezni – bár szerintem ahhoz most még hideg van.

Sétáltunk egy ideig, majd leültünk az egyik padra és onnan nézelődtünk tovább. Hihetetlen mekkora feltöltődés volt ez nekem. A kilátás, az idő, minden annyira szép volt. El is felejtettem, hogy mennyi tanulnivalóm van, vagy, hogy éppen még azt sem tudom, hogy melyik egyetemre akarok menni, csak szívtam magamba a D-vitamint, és ellazultam.

- Mindig tudod mire vágyom. – fordultam oda Kristófhoz. Elmosolyodott és megcsókolt. Megfordultam, átvetettem az egyik lábamat a padon és nekidőltem a mellkasának. Kezeit körbefonta derekam körül, ott pihentette őket.

- Nem fázol? – kérdezte, mire én hevesen megráztam a fejemet.

- Nem. Így nagyon jó. – ’fészkelődtem’, hátha jobban odatudok hozzá bújni.

- Nem is voltunk együtt több napot.. – töprengett

- Hogy érted? – néztem fel rá

- Hát, úgy, hogy elmehetnénk valahova, ketten, több napra. – mondta, nekem pedig a légzésem felgyorsult, és a pillangóim újult erővel próbáltak volna minden áron kiszabadulni. Ajkamba harapva bólintottam, majd megcsókoltam. Kristóf telefonja szakított miket szét, kicsit elhúzódtam, ő pedig kivette a készüléket a zsebéből, megnézte, hogy ki hívja, majd felvette.

- Hello. – köszönt – Nem, mondjad. Ma? Hát, nem hiszem. Mikor? – itt rám pillantott, mintha valamin nagyon hezitálna – Nem, ma kihagyom. Majd máskor. Bocs. Oké, csá haver. – szakította meg a beszélgetést.

- Miért nem mész? – kérdeztem, ő csak megvonta a vállát. – Hívd vissza és mond meg neki, hogy elmész. – néztem rá bíztatóan.

- Nem fontos dolog, amúgy is, máskor is tudok velük lenni. Veled viszont nem.. – nézett mélyen a szemembe. Tudom, hogy nem sokat vagyunk együtt mi sem, de nem akarom, hogy én legyek az, aki közéjük áll.

- Figyelj, menj ma el velük. Hiszen te sem találkozol velük, csak hétvégenként. Nyugi, nem fogok én sem unatkozni, mert nekem is tanulnom kell. – röhögtem fel erőltetetten. Egy ideig némán bámult, majd elvigyorodott és újra megcsókolt. Nem értettem hirtelen felindulását, de visszacsókoltam. Gondolom, ez azt jelenti, hogy elmegy. Tudom, hogy neki sem könnyű az egyetem, neki is kell egy kis kikapcsolódás, ami a haverjaival van.

- Annyira más vagy! – kémlelte a szememet

- Ez jó vagy rossz? – ráncoltam a szemöldökömet szórakozottan

- Csodálatos!

Egy ideig még ott ücsörögtünk a padon, beszélgettünk, majd mikor kezdett már hűvösödni inkább elindultunk hazafele.

- Nem akarsz vezetni? – kérdezte hirtelen a kocsi előtt megállva. Nem értettem, hogy ez most hogy jött neki.

- Megengeded? – kérdeztem vissza.

- Persze. – válaszolt, majd a kezembe nyomta a kocsi kulcsot, majd beült az anyósülésre. Még egy pillanatig értetlenül bámultam utána, majd széles mosolyra húzódtak az ajkaim. Beültem a kocsiba, bedugtam a  kulcsot, elindítottam a kocsit és szépen, lassan elindultam. Fura volt még egy kicsit, hiszen ez az autó jóval nagyobb, mint a miénk. Egyenletes tempóban jöttünk végig, imádtam vezetni.

- Hogy jött most ez neked, hogy én vezessek? – kérdeztem az útról le sem véve a szememet.

- Legalább így nézhetlek. – mondta. Ugyan nem láttam magamat, de éreztem, hogy arcomat elönti a pír, amitől neki is szélesebbre húzódott a mosolya. Nem hiszem el, hogy ennyi idő után is képes még így zavarba hozni.

A házunk előtt leparkoltam, és mind a ketten kiszálltunk. Már sötét volt, az lámpák világították be az utcát, én pedig még jobban összehúztam magamon a kabátot. Kristóf neki dőlt a kocsi oldalának, megfogta a karomat és egy könnyed mozdulattal odahúzott magához. Kezeit átkulcsolta derekamon, fejemet nyakába fúrtam, úgy álltunk ott kint percekig. Gyengéden megpuszilta a homlokomat, az arcomat, és utoljára hagyta a számat.

- Hívj később! – néztem rá boci szemekkel, Kristóf bólintott, utoljára megcsókolt majd elhúzódott és beült a kocsiba. Megvártam amíg kiér az utcából, aztán gyorsan besiettem, mert szinte már majd megfagytam kint.

Anya az étkezőasztalnál nézegetett valami virág díszítős újságot. Mikor beléptem felnézett, az újságot félretolta és már csak rám figyelt.

- Szóval szereted? - kérdezte, miután végig hallgatta a mondanivalómat, az érzéseimet, s mindent ami csak úgy hirtelenjében kijött belőlem.

- Igen. Azt hiszem szeretem.. – ismertem be neki. 

Chapter Eighteen

Halihóó!:) Sajnálom, hogy ennyit kellett várni a részre, de elég mozgalmas hetem volt, így csak most sikerült megírni. Köszönöm a komikat!:)) A következő rész is remélem elnyeri a tetszéseteket, várom a véleményeket!;) Kitartás nektek erre a hétre, aztán szüneet!:)) 

Öleléés<3!

Sose voltam az a magamutogató, mindig szégyenlős voltam, ha mások előtt kellett öltözködnöm, vagy ha mások engem néztek. Ezért is nem bírom a feltűnést. Bátortalanul lépkedtem Kristóf mögött, ajkaimba harapva. Nem azt éreztem, hogy én ezt nem akarom, csupán csak féltem a véleményétől. Hirtelen vette a kanyart, de én a nagy gondolkozásom közepette meg sem álltam, egy kéz húzott visszafele. Belépve a hatalmas bézs színnel telített fürdőszobába eltátottam a számat. Minden annyira modern és rendezett volt. A ház többi berendezéséhez is passzolt. Úgy látszik mindent nagyon gondosan rendeztek be. Kristóf megnyitotta a kádban a meleg vizet, és hagyta, hogy megtelítődjön. Egy helyben álltam őt figyelve. Közelebb lépett hozzám, majd mögém nyúlt, hogy becsukja az ajtót és elfordította még a kulcsot is a zárban. Visszafordult hozzám, mélyen a szemembe nézett, egy kis bátorságot sugallva, kezeit pedig lecsúsztatta a pulcsim sarkába. Szemei nem szakadtak el az enyémektől, nézte, hogy leállítom-e, de nem tettem. Levette rólam a pulcsimat, már a pólómhoz nyúlt, mikor óvatosan megráztam a fejemet, úgy döntöttem egyenlítsünk. Kezeimet ráhelyeztem a czipzáros felsőjére és lassan lehúztam azt. Innentől kezdve már felváltva hámoztuk le egymásról a ruhánkat, mígnem csak fehérneműben álltunk egymás előtt. Szemeit testemen legyezgette, én pedig ettől teljesen zavarba jöttem és a karommal próbáltam eltakarni magam. Elmosolyodott és a legkisebb helyet is megszakítva köztünk oda lépett hozzám, majd szenvedélyesen megcsókolt. Miután lekerültek rólunk a fehérneműek is, bemásztunk a forró vízzel megtelített kádba. Kristóf még rakott bele habfürdőt is, hogy habos legyen a víz, gyertyákat gyújtott, ami hangulatosan bevilágította az egész fürdőszobát. Beült mögém, én pedig a két lába közé ültem, fejemet nekidöntöttem mellkasának. A kezdeti szégyenlőségem azonnal elmúlt, semmi szégyenérzetet nem éreztem már. Talán erre volt most a legnagyobb szükségem. Hogy egy nehéz nap után végre ellazuljak egy kicsit és ne is foglalkozzak semmivel, csak Vele.

- Annyira gyönyörű vagy! – csókolt bele a fülembe, amitől azonnal rák vörös lettem, igazán örültem, hogy most háttal voltam neki, így nem kellett látnia az arcomat. – azt is szeretem, mikor elpirulsz! – kacagott fel. Nem igaz, hogy ennyire ismer. Hátrafordultam, így már szemben voltunk egymással, fogtam a pamacsot, rácsöppentettem tusfürdőt és gyengéden kezdtem el járatni a kezemet a mellkasán.

- Köszönöm. – pillantottam fel

- Mit?

- Hogy itt vagy.. – nem szólt semmit, csak közelebb hajolt hozzám és ajkait az enyémekre tapasztotta.

A víz már kihűlt, így jobbnak láttuk, ha inkább kimászunk.

- Nem vagy éhes? – kérdezte, én meg megráztam a fejemet.

- Nem, mert.. – a mondatomat úgy fejeztem volna be, hogy „mert ettem a Mekiben” aztán rájöttem, hogy odáig nem jutottunk el,hogy ételt is fogjak a kezem közé, mert kirobbant a botrány.

- Min vesztetek össze?

- Azt akarja, hogy költözzek hozzá.. bár azok után amit mondtam neki, már nem biztos.

- Szegedre? – bólintottam. - Mit mondtál neki?

- Hogy nem akarok, majd odáig fajult a dolog, hogy.. elmondtam, hogy mit is érzek valójában.. – haraptam el a mondat végét.

- Nem akarsz Szegedre járni egyetemre? – heves fejrázásba kezdtem, mire felröhögött.

- Nem szeretnék Miss Mindentakarok-al élni. Már csak az kéne. Meg amúgy is, itt van mindenki aki számít. – vontam meg a vállamat. – Nem is akarok erről most beszélni.

- Holnap mész vissza? – tereltem a témát.

- Yap. Gyere menjünk le enni valamit. – kulcsolta rá az ujjait az enyémre, amitől nekem azonnal felgyorsult a légzésem. Na, nem mintha eddig egyenletes lett volna, valahogy amikor Kristóf közelébe kerülök folyton ez történik velem.

Lebattyogtunk a lépcsőn, egyenesen a konyhába és figyeltem mit ügyködik. Élvezet volt nézni, ahogy össze-vissza járkál, mert persze, semmit nem talált meg. Izmos teste jól kirajzolódott pólóján, melegítő nadrágja csípőjén lógott, ami még szexisebb hatást nyújtott. Arcán apró borosták éktelenkedtek, ami neki kifejezetten jól állt. Ajkamba harapva figyeltem őt, teljesen elbambulva. Gondolataimból egy hatalmas káromkodás ébresztett föl.

- Mit csináltál? – léptem oda, hogy megnézzem a sebesültet.

- Semmit. – morgolódott tovább

- Na, mutasd már! – emeltem fel mutatóujját, amin egy vágás nyom díszelgett. – Megmaradsz. – nyugtattam meg, majd nyomtam egy puszit az ujjára.

- Na, menj arrébb. Nem akarom, hogy egy uborkafelvágás miatt a kórházban kössünk ki. – gúnyolódtam vigyorogva, ő meg csak „sértődötten” figyelt.

- Mit szeretnél enni? – kérdeztem tőle

- Lepj meg!

Úgy döntöttem csinálok egy kis görög salátát, meg rántott csirkét, az hamar megvan. Előszedtem a hozzávalókat és csendben dúdolászva kezdtem el készíteni a vacsorát. Kristóf nem is mozdult mellőlem, leste minden mozdulatomat.

- Mi lenne, ha segítenél? – bámultam rá felhúzott szemöldökkel, már kezdett zavarni, hogy folyton bámul, az én arcszínem meg már végig járta a piros szín összes változatát.

- Áá.. én teljesen jól megvagyok itt. – kacsintott rám. – De van egy ötletem.

A konyhából nyíló nappaliba lépkedett, majd benyomta a zenelejátszót. A hangszóróból Rúzsa Magdinak a Szerelem című száma kezdődött el, belőlünk meg kitört a röhögés. Biztos voltam benne, hogy nem a fiúk hallgatnak ilyeneket.

- „Én még semmit sem ettem, mert szerelmes vagyok belééééd!”” – énekelte a szöveget Kristóf, amitől még csak még jobban röhögtem. Kristóf középre állt, hogy jól lássam, és mintha csak egy színpadon lenne elkezdte énekelni Rúzsa Magdival együtt. Rémesen hamisan, idiótán mozogva, mintha valami primadonna lenne. Folyamatosan röhögtem, a vége felé meg már vele együtt énekeltem. Szép látványt nyújthattunk. Abba-nak a Mamma Mia című száma következett. Kristóf oda lépett hozzám, az egyik kezét odanyújtva nekem.

- Hölgyem, megtisztelne egy tánccal?– nyomott egy apró csókot ujjbegyeimre

- Természetesen, Uram. – bólintottam egyet, akárcsak az Uri hölgyek, és kecsesen lépkedtem oda a „tánctérre”. A refrénnél mi is bekapcsolódtunk és mintha csak egy színdarabot adtunk volna elő, énekeltünk.

-„ Mamma Mia, here I go again, my my, how can I resist you?” – kezdtem bele színpadiasan.

- „Yeees, I’ve been brokenhearted, Blue since the day we parted..”- folytatta, amitől már nem bírtam tovább és kitört belőlem az újabb röhögő görcs. Úgy voltunk vele, elég a „Mamá”-ból, így ugrottunk a következőre. Bon Jovi It’s my life című dala következett, mi meg örültünk, hogy végre valami normálisabb is.

- Na, most csak te, aztán bekapcsolódok! – vigyorgott rám Kristóf és leült a kanapéra engem bámulva. Én meg azonnal elkezdtem énekelni, hiszen az egyik kedvenc számom.

- „This ain’t a song for the broken hearted..” – próbáltam előadni mint valami igazi macsó, Kristóf meg csak röhögve bámult engem. – „it’s my life, it’s now or never…” – üvöltettem,ugrándoztam, ide már beszállt mellém és teljesen kikellve magunkból kezdtünk el üvölteni.

  Kifulladva sétáltam vissza a konyhába, miután vége lett a számnak, Kristóf pedig halkabbra vette a zenelejátszót.

- Gyerünk, asszony! – csapott a fenekemre egyet, mire ijedtemben ugrottam egy nagyot – Soha nem lesz kész a vacsora! – morgott erőszakosan, visszafojtott röhögéssel bólintottam egy nagyot és folytattam a tevékenységeimet.

- Gyere, segíts! – Lassan jött közelebb, mint akinek most akarják húzni a fogát. – Figyelj! Hatalmas dolgot bízok most rád! – bámultam rá nagyon komolyan. – Azt kell csinálnod, hogy a húst belemártod a tojásba és a lisztbe. Menni fog? 

- Nehéz feladat, de talán megbirkózom vele, bár, miután most annyira megsérültem.. – nyögött fel fájdalmasan, csak mosolyogva megforgattam a szemeimet és tovább készítettem a salátát.

- Kitudja, lehet a végén még szakács leszek. – elmélkedett, nekem pedig akaratomon is kívül mosoly kúszott arcomra.

- Reméljük, nem. – röhögtem fel, mikor megláttam, hogy mit is művel a hússal. – Kristóf! Fordítva csinálod. Először tojásba, majd aztán lisztbe. – csaptam magam homlokon.

- Upsssz. – bűnbánó arccal nézett rám, mint egy kisfiú, én meg szinte azonnal olvadozni kezdtem. Közelebb léptem és inkább segítettem neki.

- Köszönöm! – vigyorgott, nagyon gyanúsan, aztán a következő pillanatban a tojásos-lisztes kezeit az arcomra nyomta és jól végig húzta az arcomon.

- Húú, ezt de megbánod! – szóltam fenyegetően és megismételtem a mozdulatát az arcán. Ott kentük össze az arcunkat ahol csak tudtuk, az egész arcunk tojásos-lisztes cuccal volt bekenve, mintha csak valami krémpakolás lenne. Hangos ajtócsapkodás zavarta meg a „játékunkat”, mire mind a ketten abbahagytuk a másiknak a piszkálását és az ajtó irányába fordultunk. Zsolti lépett be a nappaliba és amikor meglátott minket teljesen megriadt.

- Jesszus! – kapott a szívéhez riadtan, mi meg csak röhögtünk megállás nélkül. – Mi a franc..? – bámult minket értetlenül, végül neki is mosolyra húzódott a szája.

- Mi? Mi éppen vacsorát csinálunk! – vonta meg a vállát Kristóf, majd visszaállt a húsokhoz, gondolom, hogy megmutassa, hogy ő mennyire ügyes ebben.

- Tudod mit? Ezt inkább hagyd rám, mert megint fordítva csinálod.. – toltam arrébb, inkább megcsinálom én.

- Aha.. látom nagyon benne vagytok a „munkában”. – mutatott az arcunkra – de mi ez a zene? – grimaszolt, aztán odalépett a zenelejátszóhoz és kinyomta.

- Inkább azt mond, hogy hol voltál. – szólt Kristóf az öcsének, felvéve az aggódó bátyus szerepét.

- Edzeni. – válaszolta.

- Ennyi ideig? Már több, mint két órája vége kellett legyen.

- Ki a csaj? – szólaltam meg, kicsit illetlenül. Zsolti el is pirult, Kristóf meg csak homlokráncolva nézett minket, neki még nem esett le a dolog.

- Uhh.. ilyenkor olyan vagy, mintha már elmúltál volna 40 éves. – kuncogtam fel.

- igen? 40 éves?! – tetettet felháborodást, a következő percben pedig fölkapott a vállára. Röhögve ütögettem a hátát, majd mikor ez nem hatotta meg, belecsíptem a fenekébe. Erre ő is belecsípett az enyémbe. Felnyikkantam, a következő pillanatban pedig megint csak a földön voltam.

- De azért az én 40 évesem. - Lábujjhegyre állva odahajoltam hozzá és szűzies csókot nyomtam ajkaira.

 - A tied. – nézett mélyen a szemembe.

- Ne előttem, gyerekek. – hurrogott le minket Zsolti

- Mondod ezt te, Rómeó. – oltotta vissza Kristóf – El sem hiszel, hogy becsajoztál. Folyton a gép előtt ülsz, mégis hogy találtál rá?! Ő is egy Tini Ninja? – húzta tovább az agyát, mire Zsolti neki dobott egy konyharuhát. Miközben hallgattam őket, még befejeztem a vacsorát is.

- Köszönöm a vacsorát! – állt fel az asztaltól Zsolti és felsietett az emeletre.

- Isteni volt! – hajolt oda hozzám Kristóf és arcon csókolt

- Ügyes volt a segítőm.

- Azt meghiszem. – bólogatott helyeslően

- Haza kéne menjek. Még kikell dolgoznom tételeket. – húztam el a számat a tanulásra gondolva. – mi lenne ha ma te aludnál nálunk? – csillantak fel szemeim erre az ötletre.

- Szeretnéd?

- Igeen!

- Mennyire? – vigyorgott

- Nagyon!

- Nagyon? – szórakozott tovább, én meg csak bólintottam. – Ha már ennyire szeretnéd.. – csókolt meg. Kezeimet hajába túrva húztam magamhoz közelebb, mire elmosolyodott. Ha nem lett volna most velem, biztos vagyok benne, hogy a szobámban, begubózva sírnék. De ő itt volt, és mindent elkövetett, hogy felvidítson. Sikerült neki. 

Chapter Seventeen

Ááááááá el sem hiszem!!*-* Nem tudom jobban hangsúlyozni, hogy mennyire szeretlek titeket!<3 Köszönöm a komikat, az új feliratkozókat.. komolyan hihetetlenek vagytok <3 Köszönöm!:) A következő rész is nagyon hosszú lett, talán az eddigi leghosszabb!:) Várom a véleményeket, remélem összehozunk megint legalább 6 komit - rajtam kívül- :$ Kellemes Olvasást! Ne maradjatok csöndben!;D
Ölelééés<3!

Egészen szíven ütött amit a folyosón mondott Vera tanárnő. Ez lenne rólunk a véleménye? Hogy úgy sem fogunk sokáig együtt maradni, még egy-két hónap, aztán úgyis szakítunk?! Bár, ha belegondolunk nem szakíthatunk, mert nem járunk. Úgy látszik van olyan dolog, amiből még Vera is kimaradt. Ő sem tudja, hogy mi volt köztünk, vagy, hogy pillanatnyilag mi van. Valószínűleg nem beszélnek erről túl sokat, Kristóf amúgy sem az a „mindent megosztok” fajta ember.

Egész nap próbáltam nem ránézni az osztályfőnökömre, kerültem a tekintetét. Nem akartam azt mutatni, hogy nem is érdekel, hogy ő mit mondott, teljeséggel hidegen hagy az ő véleménye, de nem is akartam semmiféle grimaszt, vagy flegmaságot mutatni vele szemben. Próbáltam mindent kizárni órák közben és csak a tananyagra koncentrálni, mert két hónap múlva érettségizni fogok. Egyenes célom, hogy rendezvényszervező legyek. Kinéztem magamnak három egyetemet, három különböző városban. Az egyik itt van, Pesten, a másik Szegeden, és a harmadik pedig Győrben. Talán a legjobb lenne itt maradni Pesten, akkor nem kéne sehova költöznöm, itt lennék közel mindenkihez, és bármikor találkozhatnék anyával, meg Kristóffal. Amikor erre gondolok, azonnal eszembe jut Vera tanárnő meg a „ez nem fog sokáig működni” mondata. Lehet, hogy tényleg így van. Nem sokára jön a nyár, és ő meg csak simán „passzolni” fog. Beleborzongtam még a gondolattól is, hogy egyszer odaállít elém és azt mondja, hogy „ennek itt most vége”.

- Zsófi.. – bökött meg Olívia, én meg egy fejrázással jeleztem, hogy figyelek. – Verácska szól. – suttogta, én pedig a tekintetemmel kerestem a tanárt, akit végül megpillantottam az ajtóban, széles mosolyra húzva a száját, mintha minden rendben lenne. Lassan feltápászkodtam a székből, majd oda sétáltam mellé.

- Beszélhetnénk most? – suttogta, mintha csak arról akarna beszélni, hogy megakarja semmisíteni a világot és nekem kellene benne segíteni. Magamban jót röhögtem ezen, de a legkomolyabban bólintottam. Szó nélkül sétáltunk végig a tömött folyóson, ahol mindenki a következő órájára sietett, mi pedig egyenesen a tanári szobába mentünk, ahol meglepő módon senki nem tartózkodott bent. Becsukta mögöttünk az ajtót, összefonta a két karját, a tekintetét az égre emelte (ilyen esetben a falra),majd egy nagy sóhaj hagyta el a száját. Néma csöndben néztem ahogyan keresi a szavakat, hogy mit mondjon, nekem viszont eszembe sem volt megszólalni.

- Én téged nagyon szeretlek! – simított végig a karomon,  itt már rosszat sejtettem..

- Nem akartalak ma egyikőtöket sem megbántani, csak.. – itt elhallgatott, vett egy mély levegőt, majd másik mondatba kezdett. – Tudod vannak az embereknek rossz napjai és nekem ez most így kezdődött.

- Én nem haragszom, hiszen csak elmondta a véleményét.. – szólaltam meg először.

- Nem! Nekem nem ez a véleményem! – hárított azonnal, nekem pedig felszaladt a szemöldököm hirtelen reakciójára – Kicsit feszült voltam ma, és csak kicsúsztak ezek a szavak. Én örülök nektek, ha ti boldogok vagytok. Én nem állok az utatokba, nem mondom meg, hogy mit tegyetek és mit ne. Ez a ti dolgotok. Csak mindent jó alaposan gondoljatok át, rendben? – arcvonásai kicsit megenyhültek miután ezt kimondta, lehet, hogy egész nap erre készült. Értékeltem azt, hogy oda jött hozzám, örülök, hogy akkor ezt megbeszéltük, legalább nincs köztünk ’tüske’, vagyis részemről.

- Figyelj csak! Mi lenne ha elmennénk együtt vásárolni? – kérdezte, nekem meg kiült a döbbenet az arcomra. Most komolyan azt mondta, hogy menjünk együtt vásárolni? Nagyokat pislogtam végül, csak megvontam a vállam.

- Rendben. – egyeztem bele. Igaz, hogy Vera tanárnő fiatal, olyan 45 éves lehet, és nagyon jól tartja magát, de azért ez mégis nagyon fura, hogy komolyan elhív vásárolni? Hirtelen mekkora puszipajtásnak képzel.

- Nekem mennem kell vissza, órára! – szóltam és hátrafele vettem az irányt, de még hátra fordultam hangjára.

- Zsófi, mindig szívesen látunk téged nálunk! – vigyorgott szélesen, én pedig egy „köszönöm, viszlát” után elhagytam a szobát. Kikaptam a nadrágzsebemből a telefonom és gyorsan bepötyögtem Kristófnak egy üzentet.

10:13

 Én : Anyukád éppen most hívott el magával vásárolni..:D

10:13

Kristóf: Komolyan?:D:D

10:14

 Én: Úgy látszik hamar megváltozott a véleménye.

10:15

 Kristóf: A lényeg, hogy minden ok.

10:15

 Én: Igen

10:16

 Kristóf: nem tudja a házirendet, kisasszony? :D

10:16

 Én: Sajnálom Uram, de van mentségem!!

10:16

Kristóf: Igen? Még pedig?

10:17

Én: Ön állandóan elvonja a figyelmemet mindenről! Így nem tudok figyelni.:( Tehát, mindenért te vagy a hibás!:)

10:19

Kristóf: Maga sem jobb nálam! Folyton itt mászkál a fejemben..

Nem tudtam volna elrejteni sehogy a mosolyomat, annyira boldognak éreztem magam. Ajkamba haraptam és a pad alatt írtam neki vissza, hogy a tanár nehogy észrevegyen. Bár, szerintem András tanár úrt, -a kémia,fizika tanárunkat – annyira nem érdekli, hogy ki mit csinál. A lényeg, hogy mindenki maradjon csöndben, hogy ő eltudja mondani a tananyagot. A többi nem érdekli.

10:21

Én: Ennek örülök..:)

10:23

Kristóf: órák után csörgess meg és megyek érted, jó?

Már bepötyögtem, hogy „rendben, hívlak majd”, de aztán eszembe jutott, hogy apa írt, hogy találkozzunk, így hát kitöröltem és kissé szomorúan írtam vissza.

10:25

Én: Jól hangzik, de nem fog most menni. Tudod, apa írt még az éjszaka, hogy találkozzunk.

10:25

Kristóf: Nem gond.;)

10:27

 Én: Azután?

10:27

Kristóf: Azután hívj!:)

10:30

Én: Most mennem kell, hív a kötelesség, vagyis inkább csak a tanár..:/:D

10:30

Kristóf: Ne hozz rám szégyent!!:D

10:31

Én: Soha!

András tanár úr kihívott az asztalhoz, hogy segítsek neki valami kísérletben. Odasétáltam, mire ő azonnal a kezembe nyomott két csőt, hogy tartsam a láng fölé, amíg az egyik nem kezd el habozni, majd aztán figyeljem meg, hogy mit csinál a másik. Érdekes, eddig azt hittem, hogy kémián szoktunk kísérletezni. Várjunk csak.. most kémiánk van? Gyorsan a többieknek a padjára néztem, hogy ők milyen könyveket hoztak. Nos, volt akinél matek könyv volt, vagy rajz felszerelés(?!), kémia, és fizika. Jó, tehát akkor nem vagyok előrébb. Végülis teljesen mindegy, hogy milyen óránk van, mert ha csak kísérletezünk akkor nem gond.

- Csajok! Nem megyünk sütizni? – karolta át a vállunkat Bence, miközben pakoltunk össze órák után.

- Deee! Menjünk! – vidult fel azonnal Szonja

- Bocsi, nem tudok menni.. – húztam el a számat szomorúan.

- Ne máár! Most az egyszer találkozzatok máskor Kristóffal, mond meg neki, hogy nem érsz rá! – talán végig sem gondolta, hogy mit mond ki, megint hamarabb beszélt mielőtt gondolkodhatott volna. Idegesen néztem őt, mire rájött és egy hatalmasat csapott a szájára.

- Kristóf? Milyen Kristóf? – ingatta a fejét köztünk Bence, mi pedig csak némán néztünk össze. – Várj! Ez az a Kristóf akire én gondolok? – tágultak ki a pupillái azonnal. – Komolyan Vera fiacskájával hemperegsz?  – akadt ki látványosan. Ha tudtam volna ölni a szememmel már nem élne. Mégis hogy beszélhet?

- Nem, félreérted a helyzetet. Kérlek ne mondj senkinek semmit! – kérleltem, mire csak unottan megforgatta a szemeit.

- Ezt nem gondoltam volna rólad. Azt hiszed, hogy ő bármit is akar tőled? Csak szórakozik veled! – közölte magából kikelve

- Mégis mi a frász bajod van? Semmi jogod nincs ilyeneket mondani, és ilyenekkel megsérteni. Normális vagy?? – fakadtam ki magamból, a táskámat a vállamra dobtam és a könnyeimmel küszködve siettem ki az osztályból.

- Én csak az igaz tényt mondom. – kiáltott utánam, de már nem is fordultam vissza, csak jól becsaptam a termük ajtaját. Az aulában elővettem a telefonomat és felhívtam apát.

- Szia kicsim!

- Szia! Láttam az üzenetedet. Merre vagy?

- Itt voltam az egyik cégnél Pesten, menjek érted? – kiabált a telefonba, azlrt a telefont távolabb is tartottam a fülemtől, nem akartam, hogy beszakadjon a dobhártyám. Megint kivagyok hangosítva

- Igen, itt vagyok a suli előtt. Mikor érsz ide?

- 10 perc és ott vagyok.

- Itt várlak. Szia! – kinyomtam a telefont és leültem a padra. Előszedtem az egyik könyvemet, hogy addig is hasznosan töltsem az időt. Pár perc múlva egy alak állt előttem elvéve a csöppnyi fényt, amit még kaptam.

- Sajnálom. Csak kicsúszott a számon. – Szonja szomorú tekintetével találtam szembe magam. Leguggolt elém és onnan nézett engem bánatosan, mint egy kiskutya.  Képtelen voltam rá haragudni, tudom, hogy nem szándékosan tette.

- Semmi baj. Nem is rád haragudtam, hanem Bencére. – öleltem át, miután helyet foglalt mellettem.

- Hagyd már, csak féltékeny. De tényleg ne harizz rám!

- Nem haragszom! – mosolyogtam rá bíztatóan

- Szóval most vele találkozol?

- Nem- ráztam a fejemet – apával. Beszélni akar velem. – húztam el a számat, rosszat sejtően.

- Nem hiszem, hogy valami rossz hír lenne. Akkor már rég hívott volna. – vonta meg a vállát – Mi van Kristóffal? – lökött meg egy picit, én meg elröhögtem magam.

- Minden oké köztünk. – bólintottam meggyőzően. Egy ideig csak felhúzott szemöldökkel bámult, mint aki nem hiszi el, hogy ez az igazság, majd beletörődve kezdett el fecsegni Bálintról. Figyelmesen hallgattam az ámuldozását, hogy Bálint milyen aranyos, kedves, odafigyelő, szerető.. és, ööm, valami állatnévvel becézte, talán cukimókus, vagy valami  hasonló. Örülök, hogy ők jól megvannak egymással.

Apa több, mint negyed óra múlva ott volt a suli előtt, és miután gyorsan elköszöntem Szonjától beültem a fűtőt autóba. Szinte észre sem vette, hogy beültem, tovább nyomkodta a telefonját.

 - Szia apa! – lendítettem meg előtte a kezemet, felnézett rám egy pillanatra, majd vissza is fordult.

- Ohh, várj egy pillanatot. Vissza kell hívnom Bettit. Már vagy ötvenszer hívott..Pszt!! – csitított le, a füléhez emelte a telefont és várta amíg felveszi a barátnője.

- Csók drágaságom! – szólt bele – Nem, még itt vagyok Pesten. Egy óra múlva indulok haza. Most találkozok Zsófival. Igen, itt van mellettem. Nem, drágám, nem mással találkozom. – rázta meg a fejét, mintha csak látná Betti a vonal túlsó végéből. – Zsófi, köszönj Bettinek! – tartotta felém a készüléket, én meg elfintorodtam, majd benyögtem egy „hello”-t.

- Hát tényleg te vagy az Zsófikám. – sóhajtott egyet megkönnyebbülve

- Ja, én vagyok. Miért kire számítottál? Britney Spears-re? – húztam gonosz mosolyra az ajkaimat, apa meg azonnal leteremtett.

- Sajnálom, édes. Tudod milyenek a kamaszok.. – nézett rám rosszallóan, én meg az arcomat a sálam mögé próbáltam rejteni. Na, nem amiatt, mert elszégyelltem magam, hanem, hogy elrejtsem az arcomon lévő vigyort.

- Szóval, mi újság? – kérdeztem tőle vigyorogva, mintha semmi nem történt volna. Nem szólt semmit, még egy kicsit biztos pipa volt rám, hogy így beszóltam Bettinek.

- Komoly dologról akartam veled beszélni, Zsófi!

- Mi lenne az?

- Szeretném, ha hozzám költöznél. – közölte teljes egyszerűséggel, nekem meg kihagyott a szívem egy ütemet. Kikerekedett szemekkel bámultam rá, de ő rám se hederített, csak tovább figyelte az utat.

- Micsoda?

- Hol szeretnél enni? – vágott bele egy másik témába, de jelenleg egyáltalán nem tudtam ennivalóra gondolni.

- Nem vagyok éhes.

- Muszáj enned, nagyon vékony vagy! Szóval, hol akarsz enni? – kérdezte újra, ellenkezést nem tűrő hangon

- Akkor együnk a Mekiben. – mondtam megadóan – Tehát.. milyen költözés?

- Ezt mindjárt megbeszéljük. Addig bírd ki.

Duzzogva dőltem hátra az ülésben, előszedtem a telefonomat, megnyitottam a ma legtöbbet használt ikont és írtam egy üzenetet Kristófnak.

15:11

Én: Jól kezdődik ez az egész „apa- lánya” délután. Bahh..

15:12

Kristóf: Kitartás!

Nem válaszoltam, visszacsúsztattam a készüléket a zsebembe és némán bámultam az utcán lévő embereket. Péntek lévén még többen voltak mindenhol, mindenki sietett haza, mindenki örült, hogy itt a hétvége és lesz egy kis nyugalom.

Apa parkolóhelyet keresve furikázott jobbra-balra, mígnem végre valahol nagyon messze a McDonald’s-tól talált helyet.

- Még jó, hogy nem Ausztriában parkoltál le. – jegyeztem meg gúnyosan

- Akkor máskor te vezetsz. – szólt vissza enyhe éllel a hangjában 

- Na, most már elmondod? – türelmetlenkedtem. Nem voltak sokan a gyors étteremben, így hamar sorra kerültünk és idejében meg is kaptuk az ennivalónkat. Leültünk egy asztalhoz, egymással szemben.

- Azt akarom, hogy hozzám költözz.

- Igen, ezt már mondtad. – „világosítottam” fel, ő meg csak megforgatta a szemeit, majd hozzá látott az ennivalóhoz.

- Nem sokára egyetemre mész, akár jöhetnél Szegedre és akkor ott lakhatnál nálunk. – felhúzott szemöldökkel,  egy szót sem szólva néztem őt, majd miután összeszedtem magam megszólaltam.

- Azt akarod, hogy ott éljek veled meg Bettivel? – kérdeztem újra

- Igen. Jó lenne. Végre többet lehetnénk együtt! – mosolygott rám bíztatóan

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. – ráztam a fejemet tiltakozásképpen

- Mert?

A legegyszerűbb magyarázat, az, hogy nem akarok vele meg az idegesítő barátnőjével élni. De ezt nem mondhattam meg neki, mert megharagszik.

- Tudod, nekem itt van anya, meg a barátaim, és én jól érzem itt magam. – szóltam kicsit halkabban. Ez tényleg így van, itt az egész életem. Ő meg egy hónapban egyszer felhív, hogy megkérdezze élek-e még. Nem is akarok arra gondolni, hogy mi lenne, ha ott laknék.

- Szegeden ott lennék én, Betti és szereznél új barátokat.

- Betti? Te most viccelsz, ugye? Szerinted én akarok Bettivel együtt lakni? – dünnyögtem, apa arcára meg kiült a döbbenet.

- Mégis hogy mondhatsz ilyet? Mit képzelsz te magadról, hmm? – kelt ki magából teljesen, én meg éreztem, hogy kicsit elvetettem a sulykot, de ezt már nem lehetett vissza forgatni.

- Bocsánat. – hajtottam le a fejemet, nehogy rá keljen néznem, én viszont éreztem magamon dühös pillantásait.

- Mi aki törődünk veled.. –folytatta, felkaptam a fejem erre a mondatára, legszívesebben elröhögtem volna magamat

- Micsoda? Hogy ti törődtök velem? Mikor? Mert én semmi törődés félét nem veszek észre.. – emeltem égnek a tekintetemet

- Hogy merészeled ezt mondani? Annyira hálátlan vagy!! – csattant fel, nekem meg tátva maradt a szám az utolsó mondata hallatán.

- Még hogy én hálátlan?! – szólaltam meg pillantok múlva – Soha semmit nem veszel nekem, a születésnapomat sem tudod. Egy hónapban egyszer ha eszedbe jutok és felhívsz, amúgy mindig én szoktalak. Mikor hívtál, hogy menjek hozzád Szegedre? Vagy mikor mondtad, hogy elviszel bárhova is magatokkal, hogy így is többet legyünk együtt? Soha!! Mondtam akármikor is, hogy ez nekem mennyire fáj? Hogy a saját apámat jobban érdekli a barátnője, mint az egyetlen lánya. Mondtam egyszer is? Nem. – fakadtam ki teljesen. Minden egyes szó igaz volt, amit kimondtam, semmi túlzás nem volt benne. Nagyokat pislogva bámult engem, megszólalni sem bírt a meglepettségtől, ahogyan én sem. Némán töprengtünk mind a ketten, magunk elé bámulva, az immáron kihűlt mekis kaját érintetlenül hagyva.

-  Jobb lesz, ha megyek. – dörzsöltem meg a homlokomat

- Sajnálom. – mukkant meg végre valahára. Szomorúan elmosolyodtam, nyomtam az arcára egy puszit, majd ott hagytam. Egyáltalán nem volt bennem semmi harag, düh, egyszerűen csak szomorúság. Kiléptem a zuhogó esőbe és mielőtt hagytam volna, hogy a könnycseppek az esővel együtt szétáztassák az arcomat, gyorsan felhívtam Kristófot.

- Szia! – köszönt bele vidáman, hangjától pedig máris jobban éreztem magamat

- Szükségem van rád! – szipogtam, nem is tudtam tovább visszatartani a könnyeimet

- Hol vagy??? – hangja azonnal megváltozott, idegességet véltem benne felfedezni

- Nincsen semmi bajom. Otthon vagy? – kérdeztem félve

- Igen, de elmegyek érted.

- Nem, maradj csak. Megyek taxival. – jelentettem ki

- Várlak! – szólt még bele utoljára, majd köszönés nélkül kinyomtam a telefonomat és hívtam egy taxit. Beálltam egy eresz alá, távolabb a McDonald’s-tól, hogy apa véletlenül se vegyen észre, meg ne ázzak el teljesen. Már csak az kellene, hogy meg is fázzak. A taxi rekord gyorsasággal érkezett meg, ezt külön meg is köszöntem neki, miután lediktáltam neki a címet, kifújva magamat dőltem hátra az ülésben. Lehet, hogy nem kellett volna ezt így az arcába vágnom ezeket a dolgokat, jobb lett volna, ha megtartom magamnak, ahogy eddig is tettem. Rosszul esett, hogy azt mondta, hogy én vagyok a hálátlan, miközben szinte nem is ismer. Semmit nem tud rólam. Azon is meglepődtem, hogy tudja, hogy most végzős vagyok. Fogalmam sincs, hogy miért akarja most, hogy oda költözzek hozzá, hiszen eddig egyszer sem mondta. Pedig a tízen akárhány év alatt lett volna rá lehetősége. Annyira elvoltam foglalva a gondolataimmal, hogy észre sem vettem, hogy időközben Kristófék elé értünk. Fizettem, szélsebesen kipattantam és az ajtóhoz siettem. Mire odaértem Ő már kint várt az ajtóban, kabát nélkül . Kinyújtotta karjait én meg szó nélkül odabújtam hozzá. Fejemet mellkasába fúrtam, a könnyeim meg patakokban folytak, de nem tolt el, nem mondott semmit, csak ölelt és a hajamat simogatta.

- Teljesen összekönnyeztem a pólódat. – húzódtam el tőle, ő csak elmosolyodott és lágy csókot lehelt ajkaimra.

- Ez legyen a legkisebb bajom. Gyere, nem akarom, hogy megfázz. – kulcsolta rá az ujjait az enyémekre és befele indult. A házba beérve levettem a cipőmet és a kabátomat a fogasra helyeztem, azután követtem őt fel az emeletre.

- Többiek?

- Csak egyedül vagyok itthon. – vigyorodott el perverzül, amitől nekem is mosoly csúszott arcomra. – Van is egy ötletem. – kérdőn néztem rá

- Meg is osztod velem?

- Fürödjünk együtt! – csillogtak a szemei, én meg teljesen megbabonázva néztem rá, majd egy aprót bólintottam.