Chapter twenty-eighth

Nossss.. Hosszú, hosszú kimaradás után újra itt vagyok. Sok minden volt az elmúlt hónapokban, de most, hogy túl vagyok az év végén, a ballagáson s a többin, újra itt lehetek köztetek. #love
Megérkeztünk az utolsó előtti (előtti) részhez, remélem még valaki olvasni fogja, és tetszik majd.;)
Remélem mindenki egyben van, most, hogy túl vagyunk a sulin és jöhet a Nagybetűs NYÁR. #love2
Remélem mindenkinek szép nyara lesz, sok utazással -vagy sok pihenéssel -, és teljesülnek a vágyai! :)
Kellemes olvasást, és szép nyarat! :))
Még jelentkezem nem sokára!
Ölelés, Eszter

A Nap sugarai simogatták arcomat, ahogyan besütött az ablakon keresztül. Nehéznek éreztem a fejemet, a szemeimet sem akartam kinyitni. Azonnal hunyorogni kezdtem, mikor belesütött pont a szemembe a Nap. Nem lehetett olyan korán, mert már magasan helyezkedett el az égen. Megdörzsöltem a szemeimet, egy hatalmasat ásítottam, majd oldalra fordultam. Csak akkor szembesültem a ténnyel : nem a saját ágyamban fekszem.. és nem egyedül. Kristóf felém fordulva feküdt a hasán, a keze a fejem mellett pihent. Békésen szuszogott, azt hiszem egész nap tudtam volna nézni, megállás nélkül. Hogy nézhet ki valaki már korán reggel így? A háta csak félig volt betakarva, így betekintést nyerhettem kidolgozott testére. Félve pillantottam a takaró alá. Egy póló volt rajtam, alatta pedig csak a fehérneműm. Semmire nem emlékszem, úgy látszik nagyon kidőltem az éjszaka. De várjunk. Kitudja, hogy ki hallott minket az éjszaka? Óvatosan, nagyon lassan emeltem fel a plédet, hogy kimásszak az ágyból. Kiültem az ágy szélére, egy ideig csak bámultam ki az ablakon, próbáltam magam összeszedni, a tegnap este történt képek újra előjöttek és kirázott tőle a hideg, ha csak lejátszottam magamban a jelentet. Egy kéz gyengéden megszorította az enyémet, amitől azonnal jól eső érzés fogott el. Hátrafordultam és ránéztem. Ugyan úgy feküdt, szemeit se nyitotta ki, de mosolygott.

- Hová mész? – kérdezte még mindig csukott szemekkel. Imádtam ezt a reggeli rekedtes hangját.

- Elkéstem, sietnem kell . – álltam fel az ágyról és egy nagyon nyújtóztam. Hát nem kellett volna. A pólóm felcsúszott a köldökömig, szinte azonnal odakaptam és szégyenlősen húzogattam.

- Honnan késtél el? – könyökölt fel, és álmosan pillantgatott rám.

- A suliból. – adtam a számomra legegyértelműbb választ, de ő csak elkezdett kacagni. Istenem, de szeretem ezt a hangot!

- Van rá egy napod, hogy odaérj. Ma vasárnap van. – rázta a fejét még mindig szórakozottan.

- Micsoda?? Te jó ég! Teljesen elfelejtettem. – kaptam a fejemhez. Kristóf nem értette hirtelen felindulásomat, nem pont erre a reakcióra számított szerintem.

- Ez miért is baj? – értetlenkedett.

- Mert itthon vannak a szüleid. Te jó ég, ha meglátnak itt, mégis mit fognak gondolni? Kristóf, mégis hogy hozhattál ide?? – tört ki belőlem, de ő csak tovább nevetett. Fel-le járkáltam a szobájában, közben idegesen rágtam a körmömet, már el is képzeltem magam előtt, ahogy rosszallóan megrázzák a fejüket.

- Mit fognak gondolni rólam??? Hiszen tudják, hogy mi nem vagyunk együtt.. te jó ég!! Azt fogják hinni, hogy… - mire betudtam volna fejezni a mondatomat, Kristóf félbeszakított:

- Zsófi, nyugodj le.  – csitított le. Megálltam szembe az ággyal és néztem ahogyan ő is felül, halál nyugodtsággal.

- Először is: az éjszaka elaludtál az úton, és nem akartalak felébreszteni. Másodszor: felesleges paráznod, mert anyáék elmentek valami csoportos túrára, így már régóta nincsenek itthon.

Nagy kő esett le a szívemről, örültem, hogy nem kell magamat cikis helyzetbe hoznom. Az is gáz lett volna, ha találkozok velük, meg az is, ha próbálok kisurranni.

- Jó, de azért felébreszthettél volna. – folytattam tovább a ’dacolást’, mire ő csak felnyögött majd nagy lendülettel visszadőlt az ágyba. Mosolygásra késztetett mozdulata, volt, hogy már direkt hecceltem őt. Megfordultam, kerestem a cipőmet, ha egyáltalán itt volt. Ennyi idő alatt egy párna közeledett felém, későn kapcsoltam, így eltalált.

- Héé! – fordultam „támadóm” irányába, aki mostanra már csak röhögött, majd megpaskolta maga mellett a helyet. Néztem pár másodpercig, igazából hezitáltam. Nem voltam benne biztos, hogy elég jó ötlet-e most újra befeküdnöm mellé, de mielőtt jól meggondolhattam volna a lábaim mintha saját életre keltek volna elindultak az ágy felé. Bemásztam a takaró alá, és szembe fordultam vele. Attól féltem, hogy meghallja a szívem dobogását, úgy dübörgött belül, olyan volt, mintha először feküdnék itt mellette.

- Hogy vagy? – kérdezte halkan, és tudtam, hogy ezt nem csak olyan felszínesen gondolta.

- Nem akarok a tegnap estére gondolni, és nem akarok vele sem találkozni holnap. – a gyomrom összeszorult, amint elképzeltem a holnapi napomat, amikor egy osztályban kell legyek vele egész nap. Alighogy befejeztem a mondatomat a telefonom újra elkezdett rezegni. Behunytam egy pillanatra a szemem, tudtam, hogy ki az. De azt is tudtam, hogy soha többet nem akarok vele beszélni.

- Felvegyem én? Hidd el, akkor soha többet nem is mer majd rád nézni. – mondta, mintha csak a gondolataimban olvasna.

- Nem. Inkább megmondom neki én.

Kezemmel a padlón lévő telefonomat kerestem, ami még mindig némán rezgett.

Nem tévedtem, a telefonom kijelzőjén Bence neve és száma villogott.

- Zsófi, végre, hogy felvetted. – „köszöntött”. – Annyira aggódtam érted.

- Bence, kérlek, soha többet ne keress engem. – lassan, higgadtan ejtettem ki a szavakat, hogy jól meg tudja emészteni és reméltem, hogy felfogja.

- De hát miért? – ez komoly?? Még ő csodálkozik rajta?

- Nem is tudom, talán azért mert megpróbáltál BEDROGOZNI!! – az utolsó szót már szinte kiabáltam, de próbáltam magam visszafogni. Nem akartam zajt kelteni a házban.

- Sajnálom. Nem tudom mi ütött belém. Csak szerettem volna, ha ellazulsz és nem azon a hülyegyereken gondolkodsz.

- Te normális vagy?? Bocsánat, nem is tudom, hogy miért kérdezem, hiszen nyilvánvaló, hogy nem! Engem örökre felejts el, ne szólj hozzám, ne gyere a közelembe.

- Zsófi, én annyira sajnálom!

Teljesen ki voltam akadva. Még ő a sértődött, mert csak szeretetett volna „jót” tenni velem. Végül is, teljesen normális bedrogozni valakit, nem?! – iróniát remélem lehet érezni.

 ***

- Köszönök neked mindent. – fordultam Kristóf felé, amikor leparkolt előttünk.

- Nem tettem semmit. – vonta meg a vállát, ajkaival gyöngéden elmosolyodott.

- De. Nekem köszönhetem hogy most itt vagyok, és nem egy sikátorban. – röhögtem fel kényszeredetten. Közelebb hajoltam hozzá és egy puszit nyomtam az arcára, majd gyorsan elköszöntem és kiszálltam a kocsiból.

***

Másnap úgy döntöttem nem megyek suliba. Talán egy kicsit gyávaságból sem akartam menni. Nem akartam találkozni vele, tudtam, hogy úgyis beszélni akar majd velem, én meg egyáltalán nem akartam, még csak egy levegőt se akartam vele szívni.

Anyának mondtam, hogy most nem érzem magam jól, ő meg csak rábólintott és vissza küldött az ágyba.

Délelőtt tanultam, próbáltam behozni a lemaradásomat, és legalább addig se kellett másra gondoljak. Nem a kedvencem a tanulás, de valahogy olyankor teljesen megfeledkezem másról.

- Kicsim, hozzak neked valamit a boltból? – kopogott anya be a szobámba, majd be is lépett. Felnéztem a jegyzeteim közül és megráztam a fejemet.

- Nem, köszi! – mosolyogtam rá.

- Miért nem akartál ma suliba menni? – ült le velem szemben az ágyam szélére.

- Tényleg nem éreztem magam jól. – hazudtam, és megint a jegyzeteimet babráltam.

- Aha.. és ennek nincs véletlenül köze a szombati bulihoz? – vette el a „mindentudó” nézését.

Nagy levegőt vettem, és aprót bólintottam.

- Talán, egy kicsit.

- Mi történt? – nézett rám aggodalmasan.

- Semmi különös, egyszerűen csak Bence túl lépett egy határt. De nem történt semmi baj, komolyan. Ne aggódj. – halvány mosolyt küldött felém, láttam rajta, hogy megnyugodott.

- De miért nem hívtál engem?

- Nem tudom. Egyszerűen nem akartalak felébreszteni..

- Tényleg nem bántott?

- Anya, tényleg. Jó? Csak nem akartam ma vele találkozni. – vontam meg a vállamat. Nem akartam anyát feleslegesen stresszelni, van elég baja nélkülem is.

- Jó, értem. De máskor szólhatsz nekem is, nem kell feltétlenül Neki. – indult kifele a szobából.

- De várj.. Te honnan tudod, hogy Őt hívtam?

Nem válaszolt, csak elmosolyodott és kisétált.

Délután fél három lehetett, amikor úgy voltam vele, hogy tartok egy kis pihit, már nem is tudtam volna több mindent belenyomorgatni az agyamba.

Miközben öntöttem egy kis vizet a poharamba, megcsörrent a telefonom. Láttam, hogy Olívia az, így gyorsan rá is kattintottam a „fogadásra”.

- Szia! – köszöntem, miközben kortyolgatni kezdtem a poharamban lévő folyadékot.

- Nem fogod elhinni, hogy mi történt ma!! – kezdte köszönés nélkül. Hallottam a hangján az izgatottságot, de tippem se volt, hogy mit akar mondani.

- Mesélj!

- Először is, valamit nagyon elfelejtettél mesélni.. nem gondolod? – hangja számon kérő volt, és még így telefonon keresztül is elszégyelltem magam.

- Ne haragudj. Csak nem akartalak feleslegesen felidegesíteni. De várj.. te honnan tudod, hogy mi történt?

- Más eléggé kiborult ma.

- Miről beszélsz? – kérdeztem, mert most már egyáltalán nem tudtam, hogy mi történt.

- Egy átlagos napnak indult a mai.. – kezdett bele a ’mesélésbe’.

- Olívia, a lényegre légy szíves! – forgattam meg a szemeimet.

- Na jó, pedig, az úgy lett volna jó. – sóhajtott fel drámaian. – Ma bejött Kristóf a suliba és hát.. ömm..

- Olívia, nyögd már ki! – könyörögtem.  Fel-alá járkáltam a konyhában, szinte éreztem, hogy mindjárt felrobbanok az idegességtől.

- Nem tudom hogy kezdődött, én még a folyóson voltam, amikor hallottam, hogy Kristóf kiabál az osztályban. Először azt hittem, hogy veled ordibál, de eszeveszetten, mint egy nem normális, ezért is rohantam be. Bencével ordítozott, közben meg mindenki ott állt, lefagyva.

- Ezt nem hiszem el! – kaptam a homlokomhoz. Nem tudom, hogy dühösnek kéne legyek, vagy inkább örüljek, hogy ezt tette értem.

- Várj! Még nincs vége. Szóval ott állok, semmit nem értek, nem tudom, hogy mi van, miért veszekednek. Csak azt tudom, hogy te ma nem jöttél suliba. Teljesen megrémültem, hogy történt veled valami, komolyan, már az is eszembe jutott, hogy egy kórházban fekszel, vagy mit tudom én. De közben Bence is undorítóan beszélt, amit Kristóf megelégelt és behúzott neki.

- MIT CSINÁLT??? – most már biztos vagyok benne, hogy dühös vagyok.

- Még mondott valamit neki, azután kiment az osztályból. Beavatnál engem is??

Percekig csak ott álltam némán, egy helyben és nem tudtam megszólalni.

- Zsó, itt vagy? Hallóóó??!!!

- Majd visszahívlak! – ennyit mondtam, majd megszakítottam a hívást. Tudom, hogy nagy szemétség tőlem, hogy csak így rányomtam a telefont, de egyszerűen nem lettem volna képes most megint elmesélni az egészet. Gondolkodás nélkül kikerestem Kristóf számát a telefonomba, és felhívtam.

- Szia Zsófi! – vette fel a telefont, pont akkor amikor már ki akartam nyomni.

- Te képes voltál bemenni a sulimba, csak azért, hogy jelenetet rendezz? – kérdeztem köszönés nélkül.

- Képes voltam.

- Nem hiszem el. Minek kellett beleavatkoznod? Mondtam, hogy ez az én ügyem, nincsen semmi bajom, és egyedül is képes vagyok túllépni rajta.

- Aha, ezért nem mentél ma, ugye?! – hangja gúnyos volt, csak olyankor szokott így viselkedni mikor dühös, már pedig nem neki kéne, hogy dühös legyen.

- Nem akartam, hogy tudják az emberek, hogy mi történt, erre te bemész és…

- Szerinted hagynom kellett volna? – szakított félbe idegesen. – Szerinted csak úgy túl kellett volna lépnem azon, hogy megpróbált bedrogozni?

- Igen, túl kellett volna rajta lépned!

- Hát akkor cseszd meg!

Telefonon keresztül is éreztem, hogy mekkora feszültség van köztünk, szinte már kiabáltunk egymással.

- Kristóf, az lesz a legjobb, ha most letesszük és békén hagyjuk egymást… örökre. – szóltam pár hosszúnak tűnő néma másodperc után. Nem mondott semmit, nem hiszem, hogy tudott volna. A szemem megtelt a könnyeimmel, mert tudtam. Itt a vége.