Chapter Ten

Hey! Köszönöm a komikat, nagyon jól estek! Remélem ehhez is kapok véleményt!:) Kellemes olvasást!:) #tivagytokalegjobbak

Öleléés<3!

Hétfőn gyomorgörccsel keltem, mert féltem, hogy Vera tanárnőnek lesz valami megjegyzése a szombaton történtekkel kapcsolatban. Nehezen kivánszorogtam a fürdőszobába, hogy valami emberi arcot varázsoljak magamra. A hajamat oldalra fontam be, raktam magamra egy minimális sminket, nehogy megijedjenek tőlem az emberek, felvettem egy fehér kötött pulcsit meg egy piros csőnadrágot a fehér Vans cipőmmel. Mivel már így is késésben voltam, átmentem anyához, hogy megkérdezzem, hogy ma elvihetem-e a kocsit.

- Nekem fél háromra el kell menjek anyagokért. Addigra vissza tudod hozni? – kérdezte én pedig némán bólintottam. A kezembe nyomta a kocsi kulcsokat én pedig nyomtam egy puszit az arcára és kiviharoztam a kocsihoz. Kivételesen nem volt olyan nagy dugó, ahhoz képest, hogy hétfő van, és ez nagy szó.

Csengetésre éppen hogy beértem az osztályterembe és kezdődhetett az osztályfőnöki óra.

- Szia! – estem be a padba Szonja mellé. Csak hümmögött valamit és vissza is temetkezett a telefonjába. Gondolom megint Bálint..

Vera nagy ajtócsapkodással jelezte, hogy megérkezett, mire mindenki abbahagyta amit csinált és a tanárnőt figyelte.

- Jó reggelt mindenkinek! – üdvözölt minket – Tehát, hallottam, hogy mindenki jól érezte magát a bálon, szépen feldíszítettétek, és köszönjük Zsófi anyukájának a virágokat. – erre a mondatára felkaptam a fejemet és elmosolyodtam. Óra végéig szinte csak arról beszélt, hogy most már mindenki kezdjen el tanulni az érettségire, mert lassan itt van a „nyakunkon”. Fellélegeztem, amikor meghallottam a csengő hangját és elkezdett mindenki pakolászni.

- Megyünk le? – jött oda Olívia hozzánk

- Menjünk. – egyeztünk bele és kifele igyekeztünk. A küszöböt is átléptük amikor visszahívott Vera tanárnő. Félve léptem oda hozzá, hogy na most jön az, hogy „nem szégyenlem magamat?” kiosztás, de ehelyett csak megsimította a karomat és így szólt:

- Órák után odaadnék valamit, majd gyere le hozzám!

- Rendben! – biccentettem és visszasétáltam a lányokhoz.

Amint vége lett az óráimnak gyorsan összepakoltam és lesiettem a tanári elé. Amúgy is sietnem kellett, mert megígértem anyának, hogy fél háromra hazaviszem a kocsit és már háromnegyed kettő volt. Ledobtam a cuccaimat a szemben lévő kanapéra és bekopogtam.

- Gyere Zsófi! – vágta rá azonnal, fel sem nézve a papírokról. Egyedül ő volt bent a tanáriban, aminek most kifejezetten örültem, mert legalább nyugodtan tudtunk beszélni. – Ezt akartam oda adni neked. – nyomott a kezembe egy papírt – Ez egyfajta köszönetnyilvánítás anyukádnak, mert segített a díszítésben.

- Odaadom majd neki. Köszönöm! – megfordultam, de visszafordultam is fordultam

- Öhmm.. – kezdtem bele nem túl magabiztosan, mire ő rám emelte tekintetét és érdeklődve nézett engem. – Elnézést szerettem volna kérni a szombaton történtek miatt.. – hajtottam le a fejemet szégyenlősen

- Emiatt nem kell bocsánatot kérj. Ez, ha úgy nézzük nem tartozik rám. – vont vállat - Csak rátok!  

- Ezt akartam csak mondani, akkor megyek is. Csókolom!

Persze, ehhez az idilli pillanathoz mi tartozott még? Mintha a világ szövetkezne ellenem, Kristóf jelent meg az ajtóban, és mivel mind a ketten nagy hévvel jöttünk, egymásnak ütköztünk, vagyis pontosabban én a mellkasának.

- Szia. – nézett mélyen a szemembe, aminek nem tudtam ellenállni. Mintha csak egy szó sem akart volna kijönni a torkomon, lefagytam. Végül -mivel én ugye haragszom rá-, erőt vettem magamon és visszaköszöntem.

– Szia anya! – intett a hátam mögött ülő nőnek is, aki figyelemmel kísérte, hogy mi is fog most történni. Eléggé zavarban voltam és nem is tudtam, hogy mit csináljak/mondjak.

- Én nem is zavarok tovább. – léptem oldalra, hogy elférjek mellette, de ugyan ekkor ő is lépett oldalra egyet, így megint csak vele kerültem szembe.

- Beszélhetünk? – fúrta tekintetét az enyémbe. Csupán némán bólintottam egyet majd intett, hogy üljek le, mindjárt jön. Helyet foglaltam a kanapén és idegesen tördeltem az ujjaimat.

Pár perc múlva leült mellém és felém fordult.

- Tegnap valami bajod volt? – kérdezte

- Nem. Mer’? – kérdeztem vissza unottan

- Mert úgy beszéltél. – megvontam a vállam és mivel már nem volt mit válaszolnom rá felkaptam a cuccaimat és indulni készültem.

- Most mi a franc bajod van? – bámult döbbenten

- Semmi. – mentem egyenesen vissza a kocsimhoz.

Az udvarig jött utánam, aztán elém ugrott, hogy ne tudjam kikerülni.

- Mi a franc bajod van már napok óta?

- Nem is emlékszel mit mondtál szombaton? – szaladt fel a szemöldököm, ő meg gondolom próbálta visszaidézni azt a napot. Megrázta a fejét.

- Tudod rohadtul nincs szükségem arra, hogy én csak egy „pótlék” legyek, amíg te elfelejted Renikét. – mondtam szemrehányóan, azzal ott hagytam őt. Egy pillanatra lefagyott, aztán megint utánam eredt.

- Ahaa.. szóval ez a bajod. – húzta óvatos mosolyra a száját. Mélyen néztem bele szemeibe, és próbáltam valamit kivenni az arcából de nem sikerült, így bólintottam majd kikerülve őt a kocsihoz igyekeztem.

- Akkor találkozunk este? –szólt utánam én pedig mintha meg se hallottam volna beültem a kocsiba. Elővettem a telefonomat, mintha azon írnék valami üzenetet, pedig csak próbáltam visszatartani a könnyeimet és szidtam magamat, hogy-hogy lehetek mindig ilyen naiv és befolyásolható. Ott álltam pár percig, aztán kinyitódott az anyós ülés felőli oldalon az ajtó. Oda kaptam a szívemhez annyira megijedtem. Kristóf pattant be mellém és vigyorogva bámult engem.

- Neked mi nem vésődik be a fejedbe? Nem érted, hogy nem egy barbie baba vagyok. Arra, hogy kielégítsék a „vágyaidat” keress más embert. Ne velem szórakozz! – fakadtam ki teljesen. Mintha semmit nem mondtam volna, tovább bámészkodott. Már azt hittem, hogy nem is fog megszólalni többet, inkább beindítottam az autót, mivel nekem már rég otthon kellene legyek és elindultam. Kitolattam az udvarból, majd újra megálltam, hogy kiszálljon.

- Boccs. – szólalt meg végre valahára

- Kiszállsz? – kérdeztem, mintha csak meg sem hallottam volna az előbbi mondatát.

- Igazad van. Tényleg egy rohadt szemétláda voltam meg minden. De el akartam felejteni Renit.

- Akkor keress mást, hogy segítsen ebben. Te tudod milyen kihasználva érzem magam? Szállj ki a kocsimból. Most! – parancsoltam rá idegesen. Közelebb hajolt hozzám, talán, hogy adjon egy puszit, de elhúzódtam tőle. – Igazából nem is rád haragszom.. –húztam le az ablakot, miután ő kiszállt– hanem magamra, hogy bedőltem neked.

Gyorsan el is hajtottam onnan, és addig tartottam magam amíg ki nem értem a suli területéről. De azután kicsordult egy könnycsepp azt pedig követte a többi.

A házunk elé leparkolva megtöröltem a szememet, meg egy kicsit megigazítottam a sminkemet aztán egyenesen bementem a virágboltba.

- Ohh.. kicsim. Végre, hogy itt vagy. – szedte össze a cuccait

- Bocs hogy késtem. – próbáltam kerülni a szemkontaktust, mert ha észreveszi, hogy valami baj van, akkor hajlamos, hogy túl aggódja magát. Kivettem a táskámból a papírt amit küldött Vera tanárnő és az asztalra raktam.

- Ez mi? – nézett rá fél szemmel

- Vera küldte.

- Szuper. – mondta tetetett izgatottsággal és pakolt tovább

- Itt tudnál maradni egy kicsit amíg elmegyek valamit elintézni?

- Igen, de hova mész?

- El kell intéznem valamit. – rázott le – Majd jövök. Szeretlek! – nyomott az arcomra egy puszit és kiviharzott a boltból.

Mivel nem volt valami nagy a forgalom a boltba előszedtem a füzeteimet és elkezdtem tanulni holnapra az anyagot. Nyitódott az ajtó, én pedig fel sem nézve, csak leírtam még egy mondatot.

- Szia! – köszöntem előre, majd leraktam a tollamat és a füzetemet majd felnéztem. Mai újabb meglepetésemre Kristóf állt ott velem szemben.

- Szeretnék egy csokorvirágot kérni. – közölte, mintha nem is ismernénk egymást – Egy olyan lánynak lesz akit megbántottam és szeretném ha nem haragudna rám. – nézegette a rózsákat. Szerinte én tudni akarom, hogy hogy akarja visszahódítani Renit? Hát pont nem..

- Tudsz valamit ajánlani? – mosolygott szemtelenül

- Nem tudom, hogy a lány mit szeret. – vontam meg a vállam, mintha nem is ismerném őt. Végig úgy beszéltünk, mintha idegenek lennénk. Komolyan azért jött ide, hogy még jobban felidegesítsen? Mert akkor sikerült.

- Ezt választom. – mutatott fel egy rózsacsokrot. Oda sétált a pénztárhoz én pedig beálltam a kassza mögé.

- 1300 Ft lesz. – közöltem, mire a kezembe nyomta a pénzt és kisétált az ajtón, köszönés nélkül.

A pult alatt kezdtem keresni egy papírzsepit, hogy letöröljem a szempillaspirált ami elkenődött az arcomon, mire újra ajtónyitódást hallottam. Felálltam, hogy megnézzem, hogy ki jött, erre Kristóf állt előttem azzal a virágcsokorral amit az előbb vett meg. Azt hittem, hogy nem tetszik neki és csak visszaakarta hozni, de ehelyett csak belépett mellém a pulthoz és a kezembe adta a csokrot.

- Ezt a virágcsokrot azért hoztam neked, hogy bocsánatot kérjek megint, mert így viselkedtem. Egyedül magamra gondoltam, és ez rohadtul nagy önzőség tőlem. Tényleg sajnálom! – szólt meggyötört hangon. Elöntött a boldogság amikor ezt mondta, és hiába döntöttem el, hogy nem fogok neki megbocsátani, ezzel mégis levett a lábamról.. megint.