Chapter Six

Sziasztok! Kicsit szomorú voltam, hogy egy komi sem érkezett az ötödik részhez. :( Nem tetszett?! Azért nagyon örültem, hogy van még egy olvasó, itt köztünk és, hogy már 1000+-on néztetek be az oldara. Na, nem is tartalak fel titeket, kellemes olvasást, és hagyjatok magatok után nyomot.;)
Öleléés<3!

a kép csak illusztráció

A telefonom 6:35-kor csörgött én pedig azonnal nyomtam rá egy „szundit”. Igazából 6:40-kor szoktam kelni, de így hozzászoktatom magam a gondolathoz, hogy 5 perc múlva kelnem kell. Igen, tudom, hülyeség, de én mindig így csinálom. Mikor behunytam a szemeimet előjöttek a tegnap este történteknek a képei a fejemben.

Az amikor a sötétben kerestem, vagy amikor a karjai körém fonódtak, majd amikor megcsókoltam.  Mikor újra megcsörrent a telefonom kikecmeregtem a pihe-puha ágyamból és egyenesen a fürdő felé vettem az irányt. Arcot, fogat mostam, barna hajamat egyszerűen lófarokba kötöttem majd felvettem a sötét kék színű virágmintás pólómat ami hátul csipkés egy fekete nadrággal és a fekete Vans cipőmmel. Sietősre vettem a figurát, mert nem akartam lekésni a buszt. Igazából már van egy jó ideje jogsim, de mivel anya elvitte az autót, így nem tudok azzal menni. Mikor megkaptam a jogosítványomat nem akartam saját kocsit, mert szerintem nem lett volna még akkor semmi értelme. Nekem nagyon is jó úgy, hogy anya is meg én is együtt használjuk az autót és apámtól sincs értelme pénzt kérni, mert tudtam, hogy úgysem fog adni egy fillért sem. Anya és apa még akkor váltak el amikor 10 éves voltam. Engem annyira nem viselt meg az, hogy ők különmentek, hiszen apával soha nem voltunk olyan apa-lánya kapcsolatban, hogy én kiöntsem egyszer is a szívem neki vagy bármi más. Ő most Szegeden lakik, de elég sokat van itt Pesten a munkája miatt. Tervező és sokat jön-megy. Szoktunk havonta kétszer- háromszor találkozni, de csak beülünk valahova enni vagy kávézni. Nem szeretek oda menni hozzá Szegedre, mert ugye mondtam, hogy nem olyan jó a viszonyunk és nem akarok véletlenül sem veszekedni vele, a másik ok pedig, hogy nem bírom elviselni a barátnőjét. Egyszerűen szörnyű az a nő, de komolyan. Állandóan nyafog, hogy kell neki valami és ha valami nem úgy van, vagy nem kap meg valamit akkor azonnal kitörik a harmadik világháború. Nem is értem, hogy apám mit eszik úgy nagyon rajta. Persze én soha nem mondtam neki semmi rosszat, meg apa se tudja, hogy nekem bármi bajom is van Bettivel – úgy hívják -, nem akarok semmi veszekedést és ez így jó. Elég amikor nyáron egy hétig látom. Az bőven elég.

A suliban már mindenki alig fért a bőrébe. Mindenki az esti bált tervezgette. A lányok azt mesélték egymásnak, hogy mit vesznek fel és hogyan csináljak meg a hajukat, sminkjüket, néhány fiú azt beszélte, hogy kivel akarnak összejönni.. tehát csak a szokásos. Én csak a fülhallgatót a fülembe téve sétálgattam a folyóson belemerülve a gondolataimba, ami persze, hogy megint csak Kristóf körül forgott. Az őrületbe kerget!

Valaki erősen rácsapott a jobb vállamra amitől kis híján kiugrott a szívem. Két tengerkék szempárral találtam magam szembe ami olyan ártatlanul meredt rám, mintha nem is ő tette volna.

- Embeer! – nyögtem fel fájdalmasan. – Ez fájt!

- Bocsika! – vigyorgott tovább.

- Na, mi történt? – kérdeztem, látva a mosolyán, hogy nem attól van ilyen jó kedve, hogy erősen –nagyon erősen- megütött.

- Képzeld – nézett rám csillogó szemekkel. – Dávid elhívott a bálba. – mondta ujjongva.

- Juuuj, Olííív, ez nagyon jó! – szálltam be én is ebbe az „ugráljunk, mint a retardáltak” dologba. Olívia már évek óta bele van zúgva Dávidba, és bár Dávid nem mondta, de mindenki tudta, hogy neki is Olívia tetszik és végre négy év után történik is valami. Ők aztán biztos nem sietik el a dolgokat. – gondoltam magamban amitől csak még jobban kellett vigyorognom.

- Szóval, megvettem a múltkor azt a fehér ruhát, abban fogok menni, a hajam féloldalasan lesz befonva, de persze nem úgy, hogy hülyén nézzek ki, hanem lazán de annál különlegesebb legyen. – dőltek a szavak Olíviából miközben bioszra siettünk.

- Aha, az jó! – bólintgattam, mint aki nagyon figyel, de jelenleg csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó is lenne, ha én Kristóffal mehetnék.

- Figyelsz? – lóbálta meg előttem a kezét Olívia. – Na, ott tartottam, hogy nem tudom, hogy melyik cipőmet vegyem. A fehér magas sarkút vagy a feketét. A fekete sokkal kényelmesebb, de a fehér meg jobban passzol hozzá, nem?!

- De, igen. – válaszoltam, mintha tudtam volna, hogy miről beszélünk. Nem azt mondta, hogy felfogja a haját?

- Jó, látom, hogy nem figyelsz, akkor majd beszélünk később. Páá. – intett egyet majd helyet foglalt Anna mellett.

Leültem Szonja mellé aki a telefonjába volt nagyon belemerülve és észre sem vette, hogy leültem mellé. Biztos a barátjával sms-ezik, Bálinttal. Nem ide jár suliba, így csak délután tudnak találkozni és úgy látszik ők addig nem bírják ki és állandóan sms-eznek. Úgy tudom, hogy a srác tavaly végzett és most elkezdett valahol dolgozni, de csak ennyit tudok.

- Reggelt. – üdvözöltem Szonit.

- Szia. Mi a helyzet? – kérdezte, a telefonjáról egy pillantra sem levéve a szemét.

- Hmm.. képzeld Olív és Dávid együtt jönnek este! – újságoltam boldogan.

. Igen, tudom! Már mondta. – nézett fel rám.

- Bálinttal beszélsz? – tereltem el a témát más irányba.

. Igen. – mosolygott. – Most írt, hogy megy dolgozni és hogy mennyire hiányzom neki, meg hogy alig várja, hogy délután találkozzunk. – mesélte és biztos voltam benne, hogy nagyon oda van ezért a fiúért.

- Te mit csináltál tegnap? Írtam az este facebook-on, de nem voltál fent. – jegyezte meg.

- Ja, igen, mert jött Kristóf, hogy elvigyük a virágokat a tornaterembe. – válaszoltam, mintha ez olyan mindennapi dolog lenne.

- Vera Kristófja? – vigyorgott sejtelmesen. Aprót bólintottam. – Nanaa, és mi történt? – faggatott.

- Semmi. – rántottam vállat. – Elvittük a virágokat és kész. Csak már fáradt voltam.

- Nehogy azt hidd, hogy áttudsz verni. – nézett át rajtam.

- Majd elmesélem.. – szóltam csendesen, mert Vera tanárnő belépett az osztályba.

- Zsófi! Gyere ide, kérlek. – hangzott el az első mondata mihelyst belépett. Oda sétáltam hozzá és kedvesen rá mosolyogtam. – Köszönöm, hogy elvittétek a virágokat! Mondta Kristóf..

- Igazán nincs mit. Mondott valamit Kristóf? – mikor kimondtam a kérdést már bántam. Minek kell folyton megszólalnom?

- Hogy érted? – nézett rám kérdőn.

- Mármint úgy értem, hogy nem volt neki nagy gond, hogy még fáradtan el kellett jönnie a virágokért? – próbáltam kitalálni valami normálist, de csak erre futotta.

- Nem, dehogy. Mondta, hogy elbeszélgetetek addig. – mosolygott rám.

Jó, persze gondoltam, hogy nem fogja azt mondani, hogy „Ja, bepakoltuk a virágokat, aztán meg csókolóztam az egyik diákoddal”. Gyorsan a helyemre siettem és óra végéig lapítottam.

Aztán szünetben letámadott Szoni és Olív, hogy meséljek el mindent. Az utóbbi onnan tudja, hogy Szoni írt neki egy üzenetet órán, hogy találkoztunk Kristóffal. Mindent szinte szóról szóra elmeséltem, ők pedig tátott szájjal néztek engem, és azt hajtogatták felváltva, hogy „Ezt nem hiszem el”, „te jó ég”.

- És mi lesz most? – hadonászott a kezével(?) Olívia.

- Nem tudom. – néztem rájuk gondterhelten.

- Biztos keresni fog. – bíztatott Szonja.

- Ugyan miért tenné? Hiszen, lányok. Én vagyok aki elszúrta..

- Ugyan miért szúrtad volna el? – néztek rám kérdőn.

- Mert.. megcsókoltam.

- Elhúzódott? – megráztam a fejem – Ellökött? – újra megráztam a fejem. – Kidobott a kocsijából?

- Nem. – válaszoltam.

- Akkor meg miért keseregsz? Nem. Csináltál. Semmi. Rosszat. – mondta szótagolva az utolsó mondatot Olívia. Bólintottam, majd kihúztam magam magabiztosan – Szonja mindig azt mondja: Mindig húzd ki magadat magabiztosan, akkor azt hiszik, hogy minden rendben van és hogy nem tud téged kiborítani semmi. Ebben tényleg volt valami!

Órák után haza siettem, hogy elkészüljek estére. Letusoltam, hajat mostam, majd felvettem a direkt erre az alkalomra vett ruhámat. A ruha bézs színű volt, és csipkével bevont, a mell alatt pedig volt egy gyöngyökből kirakott öv féleség. Szerelem volt első látásra, ha lehet annak nevezni.

Egyenes, hosszú hajamat enyhén begöndörítettem és hagytam, hogy a loknik a vállamra hulljanak. Az arcomra rá kentem egy kis pirosítót, a szememet kihúztam tussal, a szemhéjamra ezüstös- barnás szemfestéket kentem, és szempillaspirált raktam még fel. A számra csak mentolos ízű (az a kedvencem) szájfény raktam.

Hatra már teljesen készen voltam és már csak Szonját vártam, hogy ide érjen. Bálint ma este nem ért rá, mert dolgozott és nekem se volt senki akivel mehetnék, ezért megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Ő úgy sem szokott inni ilyenkor mondva, hogy „ kell, hogy legalább egy normális ember legyen köztünk” . Két dudálást hallottam az utcáról és tudtam, hogy ez Szonja lesz. Felvettem  a szintén bézs színű platformos magassarkúmat, a kistáskámba beraktam a telefonomat, a szájfényemet és egy kis pénzt – soha nem lehet tudni mikor kelhet. Miután bezártam az ajtókat még be dobtam a kulcsokat is.

- Aztaaa! – tátotta el a száját Szonja mikor beültem mellé. – Fantasztikusan nézel ki!

- De nem olyan fantasztikusan, mint te. – dicsértem meg. Fehér, térdig érő ruhája volt, az oldalán egy fekete masnival. A haja fel volt kontyolva és oldalról egy tincs be volt fonva, úgy volt odatűzve. Sminkje is nagyon elegánsan festett. Tényleg nagyon szép volt!

- Indulhatunk? – indította be a kocsit miután ki csodálkoztuk magunkat.

- Semmi kedvem nincs menni. – vágott egy fájdalmas arcot, mire elmosolyodtam.

- Ez az utolsó bálunk! Nem ronthatja el semmi és senki!

- Megértettem.

A tornateremben már dübörgött a zene pedig csak fél hét volt. Folyton jöttek az emberek és láttam olyat is aki már biztos, hogy nem itt tanul.

- Hogy, hogy itt vannak azok is akik nem járnak ide? – kérdeztem zavarodottan.

- Azok is jöhetnek akik ide jártak, de már végeztek.

- Zsófi, Szonja! – kiabált a terem másik végéből Olívia. Oda sétáltunk hozzá és a mellette álló Dávid mellé, aki Bencével és Sanyával beszélgetett.

- Sziasztok. – köszöntünk Szonjával. A fiúk mind szinte egyforma öltönyben álltak egymás mellett és Sanya telefonján néztek valami videót. Olívia gyönyörű kék színű gyöngyös, térdig fölé érő ruhában volt és – ahogy mondta reggel – befonta a haját. Gyönyörűen nézett ki, mintha csak egy újságból lépett volna ki.

- Húhaa, de jól néztek ki. – ujjongott.

- Te is nagyon jól nézel ki! – viszonoztuk dicséretét, és tényleg úgy is gondoltuk.

- Nagyon jól nézel ki. – pillantott rám Bence.

- Te is jól kicsípted magadat. – mosolyogtam rá.

- Ki jön táncolni? – állt meg mellettünk Anna és Gréti. Mindannyian bólintottunk majd a terem közepébe siettünk a tömeg közé, hogy elvegyüljünk. Calvin Harris és Ellie Guliding közös száma az I need your love ment, mi meg csak táncoltunk és énekeltünk az egyik kedvenc zenémre.

- Mindjárt jövök! – üvöltöttem túl a zenét, majd kisiettem a tömegből, hogy igyak valamit. A poharamba öntöttem egy kis üdítőt. Mikor jobbra pillantottam akkor vettem észre Őt. Ott állt fekete öltönyben, lazán zsebre dugott kézzel, mintha csak ő lenne James Bond. Elképesztően festett. Biztosan azért van itt, mert ide járt és ők is eljöhetnek. Mintha csak megérezte volna, hogy nézem és elfordította a fejét, így találkozott a tekintetünk.. 

Örülnék egy-két véleménynek!:)