Chapter Eight

Héy! Itt is vagyok, egy nagyon hosszú részt hoztam most nektek, remélem örültök!!:) Köszönöm a komenteket amiket írtatok, nagyon jól esett;) Ehhez is várom a véleményeket, a feliratkozókat!:D Kellemes olvasást!
Öleléés<3

- Hova megyünk? – pillantottam rá, mikor leparkoltunk

- Keresünk valami jó pub-ot. – én csak bólintottam, kiszálltunk a kocsiból és sétálni kezdtünk. Szinte mindenhol tömve volt a bárok, éttermek, mindenki most indult el bulizni, rengeteg ember az egész városban. Nagyon szeretem Budapestet, imádok itt lakni. Szeretem a pörgést, azt hogy mindenki jön-megy, a nagy várost, és a város szépsége is lenyűgöz.

- Úgy nézelődsz, mintha most először járnál itt. – nevetett fel Kristóf jóízűen

- Csak szeretem a várost, imádok még csak sétálni is itt. – mosolyogtam rá

- Ugyan így vagyok vele.

- De azért Pécset is szereted, nem? 

- Hát nem rossz, de azért nem Pest. – húzta el a száját

- Akkor miért jelentkeztél oda? – érdeklődtem tovább

- Anya. Minden áron azt akarta, hogy jogra menjek. –sóhajtott – Hogy az ő kicsi fiacskája aztán ügyvéd lehessen. – hangjában némi gúnyt fedeztem fel

- Miért mentél bele akkor? – szaladt fel a szemöldököm. Hiszen Kristóf 24 éves, csak el tudja dönteni, hogy mit akar az életével kezdeni, nem?

- Mert hülye voltam. Mindegy. Elvégzem ezt a pár évet, aztán majd lesz belőlem valaki. – nevetett fel erőltetetten

- Azzal foglalkozz, amivel akarsz, nem azzal, amivel ők akarják, hogy foglalkozz.

- Ez nem olyan egyszerű, Zsófi. – állította le mondandómat ingerülten. Aprót bólintottam, és csak csendesen sétáltam tovább, miközben a várost figyeltem.

- Bocs, csak tudod, elég sok hülyeség csináltam régebben, ők húztak ki mindig a bajból, és én - úgy mond – tartoztam nekik ennyivel. Meg akartam mutatni, hogy tényleg képes vagyok felnőttek módjára viselkedni, érted?

- Igen, persze. – biccentettem – Mit akarsz valójában csinálni?

- A sport foglalkoztat úgy igazából.. Valami edző vagy nem tudom, csak sport legyen. – elmosolyodtam kijelentésén

- Azt el tudnám képzelni. – néztem rá őszintén

- Igen? – ráncolta meg homlokát, mire én csak megvontam a vállam.

- Az illik hozzád. Ki tudja? Lehet, hogy te csinálnál a gyerekekből világbajnokokat. Majd az állna az újságokban: Farkas Kristóf  a híres mittudomén Kis Pistának az edzője – mutogatta a kezemmel az ég fele, mintha csak valami csodát mutatnék, mire Kristófból kitört a röhögés – Most mit röhögsz? – fordultam felé a legkomolyabb arcommal, nehezen visszatartva a mosolyomat.

- Semmi, semmi. Kösz, hogy ezt mondod. – nézett ő is komolyan, aztán csak magához húzott és oldalról megölelt. Hirtelen mozdulatától forogni kezdett velem az ég, a szívverésem is felgyorsult és próbáltam leplezni zavartságomat. Úgy döntött, hogy nem akar elengedni, vállamat oldalról átölelve sétálgattunk az utcákon. Végül a Deák térnél leültünk az egyik kiülős bárhoz. Késő este volt már, szerintem már éjfél is elmúlt, mégis ugyan olyan sokan voltak még mindig az utcákon.

- Sziasztok! – jött oda a pincér, hogy felvegye a rendelésünket – Mit hozhatok?

- Mondanám, hogy borozzunk, de én még vezetek, de te nem kérsz? – emelte fel a fejét felnézve az itallapból.

- Nem, akkor én sem kérek. Akkor én szeretnék egy pohár Coca Cola-t. – adtam vissza a pincérnek az itallapomat

- Én pedig egy mentes sört. – válaszolt Kristóf. A pincér egy „mindjárt hozom” mondat után lelépett tőlünk.

- Ez durva. Rohadt feltűnően bámult ez a pasas. – hüledezett. Én csak értetetlenül pillantgattam felé, mert szerintem egyáltalán nem nézett rám másképpen, mint a többi vendégre.

- Szerintem nem. De ha nézett volna is, mi lett volna? Azért van szeme, hogy lásson. – kuncogtam fel

- Nem is érdekel, hogy nézett?

- Ugyan, miért kéne vele foglalkoznom?! – mosolyogtam tovább, mire Ő is mosolyra húzta a száját.

- Édes, amikor így mosolyogsz! – figyelt engem, én meg nem tudtam mit mondani, csak folyamatosan pirultam és idétlenül vigyorogtam. Gondolom észrevette, hogy milyen zavarba hozott és csak tovább nevetett.

Egész este bókolgatott nekem, én meg nem tudtam hova fordulni, hogy ne nézzek ki olyan hülyén, hogy állandóan vigyorgok és megállás nélkül pirulok. Egyszerűen éreztem, hogy szinte ég az arcom, már amikor rám néz. Hogy lehet, hogy ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem?

Több, mint egy órát ültünk ott kint. Volt amikor a legnagyobb hülyeségeken röhögtünk, és amikor nagyon is komolyan tudtunk beszélgetni szinte mindenről. Be nem állt a szánk, állandóan beszélgettünk, soha nem volt az a „kínos csend”.  Egy óra után úgy döntöttünk, hogy megyünk, mert már nekem a bőrdzsekim sem volt elég, annyira lehűlt az idő. Igaz, hogy is gondoltuk, hogy március elején kiülünk oda?! Oda mentünk a pulthoz, hogy fizessünk, én kivettem a zsebemből a pénzemet, mire Kristóf azonnal megrázta a fejét.

- Nem. Én hívtalak meg. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd elém lépett, hogy tudjon fizetni.

- Köszönöm szépen. – virultam még mindig folyamatosan.

- Ez csak egy üdítő volt. – vonta meg lazán a vállát. – Viszont.. bepótolhatnánk a borozást.– mosolygott pimaszul.

- Borozgatás? – gondolkodtam, hogy most mi is lenne a helyes válasz. – És mi van, ha meglát anyukád?

- Mi lenne? – nézett furán.

- Nem lesz belőle baj? Mégis csak az osztályfőnököm. - húztam el a számat.

- Dehogy lesz belőle baj! – vágta rá. – Akkor? – én bólintottam és elindultunk hozzájuk. Remélem, hogy nem fogja észrevenni Vera tanárnő, mert szerintem nem örülne neki.

Pár perc múlva egy hatalmas kertes ház elé értünk, ami nagy szó, mert nem található a városban olyan sok. A házat már kívülről láttam már egy párszor, de belül még soha.

Kristóf beparkolt a kocsival, aztán bementünk a házba. Amikor beléptél egy folyosón találtad magadat, aztán meg már a nappaliba, ahonnan nyílt a konyha. Amíg Kristóf kiment a konyhába a borért meg pohárért, addig kicsit jobban körül tudtam nézni. Minden nagyon ízlésesen volt berendezve, gondolom Vera volt a lakberendező. A falon képek a családról, Kristófét azonnal kiszúrtam, ahol egy focilabdát tart a kezében és olyan 4-5 éves lehetett.

Elmosolyodtam amikor megláttam, hiszen már akkor is annyira aranyos és helyes volt.

- Na, jössz, vagy még tovább akarod nézni a fénykoromat? – próbált komolyan hangzani, de láttam, hogy összefutnak az arcán a nevetőráncok. Megfordultam és követtem őt, fel az emeletre. Az utolsó szoba volt az övé az emeleten. Tipikus fiú szoba. A fal színe krémszínű, volt egy íróasztala, egy franciaágya, egy hatalmas tévéje, egy ruhás szekrénye, tehát semmi különös. Ami felkeltette a figyelmemet, azok a képek voltak a falon. Egy egész falnyi kép városokról.

- Mennyi kép. – ámuldoztam.

- Ja, nagyon szeretem őket.

- Mindig imádtam utazni, bárhova. – fordultam hátra hozzá, aki éppen a ruháit próbálta egy kupacba gyűjteni.

- Én is. Szeretnék egyszer eljutni azokra a helyekre. – mondta.

- De rég láttam ezt a filmet. – tértem át a DVD-hez – Mennyire imádtam. – emeltem fel a Lopott időt.

- Igen, nekem is az egyik kedvencem. Láttad már a Z Világháborút? – megráztam a fejemet, ő meg bedugta a tv-be a pendrive-ot.

- Megnézzük? – kérdezte, én meg belementem.

Kibontottuk a bort, beültünk az ágyába és elkezdtük nézni Brad Pitt új filmjét. Szerintem arra számított, hogy majd hozzá fogok bújni, mert ijesztő lesz a film, de tévedett. Nagyon is élveztem a filmet, amúgy is szeretem az akciókat.

- Azt hittem félni fogsz. – méregetett némi mosollyal. Csak megráztam a fejemet összeráncolt szemöldökkel.

- Miért kellett volna félnem? Szeretem az ilyen filmeket.

- Tényleg? – úgy nézett rám, mintha csak valami elképesztő dolgot mondtam volna, én meg csak felröhögtem.

- Azt hitted, hogy én csak az „Ó Rómeó, miért vagy ilyen Rómeó” típusú filmeket nézek? – pillantgattam rá elképedve, ő meg csak a vállát megvonva bólintott.

- Annyi mindenben más vagy. – mondta komolyan, én pedig ezen az estén már sokadszor újra elpirultam.

- Hogy érted? – kortyolgattam az édes boromat. Kristóf miután kivette a tévéjéből a pen-drive-ot visszamászott mellém az ágyba és felém fordult.

- A többi lány egész este csak magáról beszélt volna, meg azonnal rám mászott volna. Te meg pont ezeknek az ellenkezője vagy, ami jó. – mondta. Szégyenlőségemben az egyik tincsemet kezdtem el tekergetni. Kicsit közelebb hajolt hozzám annyira, hogy éreztem ahogy veszi a levegőt, én pedig csak azt reméltem, hogy nem hallja meg a szívem dobogását. Az egyik tincset a fülem mögé tűrte, majd lassan közelített az arcomhoz. Én még mindig lefagyva néztem őt, és mikor feleszméltem, hogy ne csak álljak itt, mint egy bábú, szintén közelebb hajoltam arcához. Az ajkam sarkába adott egy puszit majd az arcomra, onnan tovább haladt és a fülem mögött majd a nyakamon is hagyott egy nyomott. Egyik kezemet a tarkójára helyeztem, a másikkal pedig végig simítottam arcán. Apró borostája szúrta a kezemet, de még ez is jól esett. Most én kezdtem el apró puszikkal behinteni az arcát, amit csak mosolyogva díjazott. Végül kicsit elfordította a fejét így ajkaink összeértek.

 Éjszaka csókolózáson kívül nem történt más. Nem akartam, hogy most bármi történjen, amit később megbánunk. Aztán olyan hajnali háromkor berakta a Lopott időt, azon mind a ketten be is aludtunk.

Reggel Kristóf karjai közt találtam magamat. Oda nyúltam a telefonomért, ügyelve, hogy fel ne ébresszem és megnéztem az időt. 10:32-t mutatott és láttam, hogy volt egy nem fogadott hívásom is. Lenémítottam az éjszaka a telefonomat, hogy ne is csörögjön reggel. Csak Olívia hívott, gondolom azért, mert tegnap nagyon hamar leléptem. Majd később visszahívom – gondoltam magamban. Kristóf is mocorogni kezdett. Édes volt ez a „most keltem fel, mindenki hagyjon békén” arca.

- Jó reggelt! – mocorgott.

- Neked is!

- Mennyi az idő? – ásítozott.

- Fél 11 múlt.

Kimásztam az ágyból és a fülbevalómat kerestem, amit leraktam a földre, amikor valaki kopogás nélkül csak úgy berontott a szobába. Majdnem szívrohamot kaptam. Egy magas, kábé velem egy idős srác lépett be a szobába, aki szinte ugyan úgy nézett ki, mint Kristóf, csak fiatalabb változatban.

- Kristóf, anya szólt, hogy… - befejezni már nem tudta a mondatot, mert észrevett engem és azonnal sűrű bocsánatkérések közepette ki is ment a szobából. Csak halkan felröhögtem és összenéztem Kristóffal.

- Zsoltinak látom nem sikerült megtanulni a kopogás fogalmát. – mászott ki az ágyból majd felkapott magára a szekrényéből valami más ruhát. – Bocs.

- Semmi gond.

- Megyünk reggelizni?

- Nem hiszem, hogy olyan jó ötlet lenne. Anyukád szerintem rossz néven venné.

- Ugyan, mit? – nézett rám kérdőn

- Hogy itt voltam. Azt gondolná, hogy mindenki ágyába csak úgy belemászok, és ezt nem akarom, mert én tényleg nem vagyok olyan. – szégyenlősen lehajtottam a fejemet, mire ő oda lépett mellém és megcsókolt.

- Mindenki azt hisz amit akar, engem nem érdekel. – húzott magához és egy puszit nyomott a fejem „búbjára”.

- Akkor is kihagyom szerintem a reggelit. – mosolyogtam rá. Csak megértően bólintott, aztán felajánlotta a hazavisz.  Miután rendbe szedtük magunkat lefele indultunk, én még utoljára vettem egy mély levegőt és Kristőf után siettem.

- Jó reggelt! – üdvözölte a lent ülőket Kristóf. Akkor én még a lépcsőn álltam és egy pillanatra megálltam, hogy mély levegőt vegyek. Látta rajtam Kristóf, hogy elég zavarodott vagyok, ezért csak rám mosolygott és intett egyet a fejével. Oda sétáltam mellé és akkor találkoztam Zsoltival és… Vera tanárnővel. A konyhában ültek és reggeliztek. Mikor meglátott teljesen lefagyott és a kanál is kiesett a kezéből.

- Jó reggelt! – intettem zavartan.

- Szia..sziasztok! – nézett még mindig minket lefagyva és szerintem nem tudta ő sem, hogy most mit kellene csinálnia. Zsolti csak kajánul mosolyogva figyelte a szituációt, Kristóf pedig teljesen lazán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga felvette a kabátját és a cipőjét. Vera tanárnő feleszmélt és kedvesen odaszólt.

- Nem reggeliztek? – igazán kedvesen hangzott, de nem akartam egy kínos beszélgetésbe keveredni. Csak megráztam a fejemet és próbáltam a legkedvesebb hangomon megszólalni:

- Köszönöm szépen, de inkább megyek. Anya nemsokára jön haza.

- Oh.. értem. Akkor majd legközelebb. – bólintott. Igen, feltehetően ha lesz „legközelebb”.

- Hazaviszem Zsófit. Majd jövök! – szólt Kristóf és kinyitotta nekem az ajtót.                      

- Csókolom! Szia! – köszöntem el tőlük Egy „na, ezen is túl vagyunk” sóhajtás után beszálltam Kristóf kocsijába és elindultunk hazafele.

- Hol együnk? – kérdezte hirtelen.

- Nem, miattam nem. Én annyira nem is vagyok éhes.. – kezdtem el szabadkozni.

-Persze, gondolom, hogy tegnap délután óta nem vagy éhes.. –nézett rajtam keresztül.. – Akkor?

- Válassz te! – hagytam rá a döntést.

- Nem. Az este én választottam, most te. – közölte. Némán töprengtem, hogy mi is lenne az a hely ahova mehetnénk, végül egy hely jutott eszembe.

- Meki? – kérdeztem félve. Bólintott majd a következő McDonald’s-nál megálltunk. Kértünk egy- egy McReggelit, aztán pedig leültünk az egyik asztalhoz. Megint nem hagyta, hogy én fizessek, ami persze jófejség tőle, de nem akarom, hogy mindig mindenhol ő fizessen.

- Köszönöm a reggelit!

- Nincs mit köszönnöd.

- Látom még mindig nem heverted ki a találkozást. – húzta széles mosolyra a száját.

- Miért gondolod? – kérdeztem szégyenlősen.

- Látom. Amúgy anya nem olyan gonosz, mint hiszik.

- Én soha nem mondtam, hogy „gonosz”. – néztem rá döbbenten.

- Nem mondtam. – mosolygott. – Csak sokan azt hiszik. De nem olyan. – vonta meg a vállát

- Mikor kell visszamenned Pécsre? – tereltem a témát. Nem akartam már az osztályfőnökömről beszélgetni. Én tényleg soha nem mondtam, hogy gonosz, csak ítélkező.

- Hát.. ma szombat van, ugye? – bólintottam. – Akkor kedden. Miért?

- Csak kérdeztem. – kaptam be egy falatot a reggelimből. Úgy látszik tényleg éhes voltam már tegnap délután óta.

Amint befejeztük a reggelit visszaindultunk a kocsihoz.

- Szóval rendezvényszervező? – ráncolta homlokát.

- Igen, szerintem azt választom. – még tegnap este kérdezte, hogy hova akarok tovább menni. - Még nem tudom biztosan, hogy hova jelentkezzek, mert még a menedzser szak is szóba jött. Majd még eldöntöm.

- Illene hozzád, szerintem.

- Mármint melyik? – kérdeztem

- Mind a kettő. – felelte. Halványan elmosolyodtam majd tovább kortyolgattam a kávémat.

A házunk elé érve láttam, hogy a virágbolt nyitva van, gondolom anya már hazajött.

- Akkor majd beszélünk. – kezdtem elköszönni. Nem tudtam, hogy most mit csináljak.. Csókoljam meg vagy ne is csináljak semmit, csak szálljak ki a kocsiból. Nem tudtam eldönteni, hogy most mi volt ez köztünk. Végül csak egy puszit nyomtam az arcára. Már kinyitottam az ajtót amikor gyengéden megfogta a karomat és rám mosolygott.

- Kösz, hogy itt voltál amíg próbáltam kiheverni Renit. – szinte sokkot kaptam amikor ezt meghallottam. Én csak arra voltam neki jó, hogy elfelejtessem vele az a csajt? Egy pótlék voltam mindvégig és nem is akar többet? Ő végig szívatott? Még mindig sokkolva néztem rá, ő meg csak értetlenül, hogy én miért nézek így rá.

- Mivan? – szólaltam meg végül.

- Tudod, most szakítottunk Renivel és valahogy el akartam felejteni egy kicsit.. – nem szóltam semmit, csak kiszálltam a kocsiból, becsaptam az ajtót és bementem a házba.

Még mindig nem hiszem el, hogy csak egy pótlék voltam..

Se szó, se beszéd nélkül felmentem a szobámba, bedugtam a fülembe a fülest és zenét kezdtem el hallgatni. Át kellett gondoljam most, hogy mi is történt az elmúlt napokban..