Chapter Two

Hey!:) Nagyon örülök, hogy már ennyien rákattintottatok az oldalra, de még jobban örülnék, ha valami visszajelzést is kapnék, jöhet hideg-meleg. Itt a következő rész, remélem tetszeni fog!:)

Kellemes Olvasást és ne maradjatok csöndben!:)

Öleléés<3! 

a kép csak illusztráció

- Éjfélig kint lehettek, de aztán alvás van! Rendben? – kérdezte Tibor tanár úr. Mi mint a kis gyerekek vadul bólogattunk,majd elkezdtünk sétálgatni ott azon a részen.

Eléggé fáztam már tizenegy körül, ezért visszasétáltam a házhoz, hogy hozzak valami pulcsit. Mikor mentem fel a lépcsőn pont belebotlottam Kristófba. Ő pont lefele igyekezett és a telefonját bogarászta.

- Bocsi.. – szóltam oda, mert nem hiszem, hogy észrevett és nem szerettem volna, ha nekem jön.

- Jaa, bocs, nem láttalak.. – nézett rám a vak sötétben, de még így is kitudtam venni az arcvonásait és a gyönyörű tengerkék szemeit. Nem szóltam többet csak elmentem mellette,bementem a szobánkba és felvettem a fekete magas nyakú felsőmet. Lefele lépkedtem a lépcsőn a telefonomat keresve a zsebembe, hogy megnézzem, hogy jött-e valami üzenetem, amikor majd nem neki mentem megint valakinek. Na, ki lehetett vajon az? Hát persze, hogy Kristóf állt a lépcső alján és mire leértem mellé zsebre dugta a telefonját és felém fordult.

- A többiek? – elállt a szavam, komolyan nekem mondta? Lehetséges, hogy engem várt meg? Ez megtörténhet velem? Hirtelen nem tudtam kinyögni egy értelmes szót sem, nem jöttek a szavak a számra.

- Arra vannak, beljebb. – mutattam előre, ő csak bólintott. Nem tudtam, hogy most mit csináljak hívjam magammal vagy csak induljak el? Teljesen úgy éreztem magam, mint egy tizenegy éves kislány, pedig tizenhét vagyok, a mindenit!

Nem akartam ott hülyének nézni ezért inkább csak elindultam vissza a többiekhez. A sötétben nem igazán láttam, hogy ki van ott, vagy ki van mellettem. Szinte ugrottam egyet, amikor valaki megszólalt mellettem

- Szia aranyom! – szólt hozzám egy srác aki talán pár évvel lehetett idősebb nálam. A gyér világításnál láttam az arcát. Hosszú haja csapzottan állt össze-vissza, arca átlagos volt,  kissé szakadt nadrágot és egy hatalmas pólót viselt. Nem szóltam vissza neki csak a tempómat sietősebbre vettem. – Jaaaj, miért vagy morci? – simított végig karomon, mintha régóta ismernénk egymást.

- Azonnal tűnj el a közelemből! – rántottam el karomat. Volt bennem egy kis félelem, mert egyedül voltam és azt sem tudtam, hogy merre induljak el.

- Mi az cicaa? - már nem is félelem, hanem inkább düh volt bennem, hogy így beszél velem, pedig nem is ismer. Nem vagyok holmi háziállat..

- Hagyj már békén! – kiáltottam rá.

- Mi van itt? – jött egy hang kicsit messzebbről, Kristóf volt az. – Azonnal menj el innen és hagyd békén őt. – hangját nem emelte fel mégis tekintélyt határozó volt. Menten nyugodtabb voltam, hogy itt volt és segített.

- Kösz. – fordultam oda hozzá.

- Az ilyenekkel nem kell foglalkozni. Szaros kölykök. – vonta meg a vállát. Szóval ránk is csak úgy gondol, mint  „szaros kölykökre”? Szép kilátásaim vannak. Bár, én vagyok a hülye, hiszen mit akarnék egy sráctól aki huszonnégy éves, tehát hét(!!) évvel idősebb nálam. Zsófii, ne legyél már ennyire naiv! Kristóf úgy gondolta most már inkább csatlakozik hozzám és vissza kísér a többiekhez.

- Minek is tanulsz? – szakítottam meg a csöndet.

- Jogásznak, de ki tudja, hogy mi lesz belőle még..

- Te jogásznak? - ráncoltam a homlokom

- Igen, miért? – nézett rám

- Hát.. csak.. öö.. nem tudlak úgy elképzelni. – hebegtem össze-vissza zavaromban

- Miért? Minek tudsz elképzelni? – húzta mosolyra a száját.

- Nem is tudom. Ne értsd félre – torpantam meg egy pillanatra. – Nem azért mondtam.

- Igen, tudom. – nézett még mindig engem mosolyogva, amitől én még csak rosszabbul voltam. Annyira zavarba voltam, hogy levegőt venni is elfelejtettem. A gyomromban ezer pillangó akart kiszabadulni és őrült módjára csapkodtak, a szívem is őrült módjára kalapált. Teljes zűrzavar!

Pár perc múlva odaértünk a többiekhez akik valamin nagyon röhögtek. Oda sétáltam Szoni és Olívia mellé és leültem közéjük egy székre.

- Jó, szóóvall most jön a felelsz vagy mersz, kicsit felpörgetve. – vigyorodott el kajánul Bence. Ő mindig kicsit nagyra volt magától, mindig úgy látta magát, hogy ő mindenkit megkaphat és hogy ő itt valaki. Igazából helyes srác volt, de a túlságosan nagy egója nem igazán jött be mindenkinek. Rövid aranybarna haj, barna szem és mindig ízlésesen öltözködött.

- Hogy érted, hogy „kicsit felpörgetve” ? – idézte szavait Dóri, a másik osztálytársam. Vele mindenki jól ki jön, igaz, hogy kicsit magának való. Bence és Sanya – Bence legjobb haverja – felröhögtek, mintha valami vicceset mondott volna valaki, majd kicsit komolyabban Sanya folytatta:

- Ha nem felelsz, vagy nem csinálod meg a feladatot, innod kell! – mindenki elkezdett „húú”-zni, bár nekem annyira nem jött be az ötlet. Kristóf előtt nem igazán volt kedvem bármit is megtenni vagy elmondani, féltem, hogy leégek előtte. Így is kis „szaros kölykök” vagyunk az ő szemében.

Megengedték, hogy tábortűzt gyújtsunk, ezért a köré gyűltünk.

- Jó, menjünk körbe. – tapsolt kettőt Fruzsi, hogy rá figyeljünk. – Judit, veled kezdünk!

Mivel a „mersz”-et választotta, azt a feladatot kapta, hogy menjen oda valakihez – mindegy, hogy fiú vagy lány e- , és énekelje el neki az Aranka Szeretleket. Dávidot választotta, és egy kis aláfestő segítő zenével énekelt és táncolt ott neki. Szerencsére mindent láttunk és fel is vették a többiek videóra. A következő Anna volt és így tovább..

Másfél óra múlva már mindenkiben volt egy pohárka ital, vagy több is.. Eközben Kristóf is beszállt a játékba, és ő is ugyan úgy megcsinálta a feladatokat.

  A körben újra én következtem.. A felelést választottam, az nem szokott olyan durva lenni.

- Ohh.. Zsófii! – vigyorgott rám pimaszul Bence. – Ki jön be neked a társaságból? – húzogatta a szemöldökét.

Egy pillanatra lefagytam. Biztos, hogy nem fogom kimondani azt a bizonyos nevet. Inkább fogtam a Jim Bean-t és ittam belőle egy kortyot. Éreztem azt a keserű ízt ahogy szétáramlik a testemben, és egy kicsit már a fejembe is száll, mivel nem ez volt az első pohár.

- Kristóf jön! – kiáltott fel hirtelen Dávid. Kristóf a merést választotta majd csak ilyen „ nézzük, mit tudtok még kitalálni” arckifejezéssel bámulta a fiúkat, akik valami nagyon „brutál durva” – az ő szavaikkal élve- dolgot akartak kitalálni.

- Szóval. Ez egy egyszerű feladat. – intett egyet Sanya – a lényeg tehát, hogy választasz egy lányt, aki lehetőleg szimpatikus neked – jajjjj nee – gondoltam magamba- nem akarok látni vele más lányt!

- 7 perc a mennyországban! - ugrik fel Anna izgatottan, meg sem várva, hogy Sanya befejezze a mondatot. Kristóf egy ideig bámult rájuk, majd felállt és körbe nézett…