Chapter Four

Héy! Először is elakarom mondani, hogy FANTASZTIKUSAK vagytok!! Még csak a harmadik rész van fent, de már van 6 feliratkozóm, kaptam egy díjat és több, mint 500an néztetek be. Nagyon hálás vagyok érte, KÖSZÖNÖM! Itt a következő rész - már nem bírtam magammal :D -, remélem, hogy tetszeni fog!  Írjátok meg véleményeteket, iratkozzatok fel.:) Kellemes olvasást, és ne maradjatok csendben!;)
Öleléés<3! 

U.I.: egy résznél behülyült a Word-öm, szóval külön rakta a mondatokat, remélem nem gond!

a kép nem teljesen igaz, de csak ezt találtam, sorry

Fél év múlva

- Zsófi! Vera tanárnő mondta, hogy mielőtt haza nem mész menj be az irodájába. – dugta be a fejét az osztályunk ajtaján Fruzsi. Csak sóhajtva bólintottam és tovább pakoltam a táskámba. Nem tudom, hogy mit akar már megint tőlem. Egész héten ide-oda ugráltatott, mintha az asszisztense lennék.

Lebattyogtam a tanári szoba elé, bekopogtam és benyitottam.

- Csókolom! Mondták, hogy keresni tetszett. – pillantottam érdeklődve osztályfőnököm felé.

- Igen! Még van egy kis dolgom, de addig foglalj helyet kint. – tessékelt ki.

Leültem a szemben lévő kanapéra és a elővettem a telefonomat. Pár perc múlva lépteket hallottam felém közeledni, de úgy voltam vele, hogy biztos csak egy gyerek, ezért fel sem néztem.

- Szia! – köszönt egy rég nem hallott hang. Mikor meghallottam Őt újra görcsbe rándult a gyomrom és úgy éreztem, hogy nagyon nehezen kapok levegőt. Felnéztem rá és magabiztosan - már ha lehet úgy- visszaköszöntem. Több, mint fél éve nem láttam és most el sem hiszem, hogy újra láthatom. A haja megnőtt, ami most jobban áll neki, mint régebben, de más változást nem láttam rajta.

Leült mellém, bár nem hiszen, hogy őt Vera néni küldené ki az irodából.

- Kire vársz? – kérdezte.

- Anyukádra. – mosolyodtam el.

- Szuper! Én is.

- Valahogy gondoltam. – mosolyogtam még mindig.

Csendesen beszélgettünk, hogy mi is történt velünk fél év alatt, teljesen sablonos dolgokról, amikor ki lépett Vera tanárnő.

- Meg is jöttél, Kristóf?! Na, akkor gyertek be. – mind a ketten feltápászkodtunk a kanapéról és bementünk az irodába.

- Szóval, Zsófi, akkor a virágok készen vannak? – szögezte nekem a kérdést.

- Igen! – feleltem. A helyzet az, hogy idén mivel mi vagyunk a végzősök, mi rendezzük a bált - ami holnap este lesz- , nekünk kell díszíteni, és mivel anyának virágboltja van, ő felajánlotta, hogy csinál virágkoszorúkat a díszítéshez.

- Nagggyon jó! – csapta össze a két tenyerét. – Eltudja őket hozni ma vagy holnap?

- Hát az a helyzet, hogy anya most egész héten nincsen otthon, mert el kellett utaznia tegnap, és így a virágokat nem tudja elhozni, de ott hagyta őket a virágboltba, így csak be kell menni érte. – vontam meg a vállam.

- Húúha, akkor most mi legyen? – húzta el a száját az ofő.

- Én is elmehetek érte.. – szólalt meg Kristóf, aki eddig csak némán figyelte a beszélgetésünket.

- Elmennél? –ráncolta össze a homlokát.

- Ja. Akár ma is. – rántotta meg a vállát.

- Jajj, de jó! Akkor legyen úgy, hogy ma este elmész érte, Zsófi kinyitja a virágboltot, kitudod, ugye? – bólintottam – és elhozzátok a virágcsokrokat és a koszorúkat ide a tornaterembe. – közölte. Micsoda? Hogy ő és én, csak ketten? Szédelegni kezdtem. Izgultam, de azt nem tudom, hogy miért, hiszen, csak bedobjuk a virágokat és megyek haza. Kész. Ennyi. Aztán ’ágyő’.

- Rendben! Zsófi eltudja mondani, hogy hol laknak és akkor este oda mész. Jó?

- Jójó, de előtte nekem foci edzésem van, szóval majd felhívlak hogy mikor végeztem. – pillantott rám, én pedig újra bólintottam. Túl sokat bólintgatok, nem?!

- Akkor ezt megbeszéltük. Megyek is, ha nincs más. – vettem a vállamra a táskát és kifele indultam.

-          Hééy!- Szólt utánam egy hang, mikor már a folyosó végén jártam. – Úgy hogy hívjalak fel, ha nincs meg a számod? – húzta mosolyra ajkait.

- Jaa, tényleg. Elfelejtettem. – csaptam a homlokomra.  A kezembe nyomta a telefonját, én pedig az enyémet és telefonszámot cseréltünk. Míg ott álltam előtte próbáltam nagyon lazán kezelni a dolgot, mintha nem is jelentene semmit ez.

- Akkor majd hívlak! – köszönt el, majd hátat fordított. Csak aztán vettem észre, hogy elfelejtettem levegőt venni. Kifújtam az addig bent tartott levegőt majd miután képes voltam megmozdulni haza indultam.

 Egész délután azon gondolkodtam, hogy-hogy öltözzek fel, vagy hogy vegyem fel a telefont.
„Szia Kristóf!” „ Hello, Zsófi vagyok!” „Szia, kivagy?” Mégis mi bajom van nekem?

Komolyan nem vagyok már normális.. Hiszen csak felkapjuk a virágokat elmegyünk a tornaterembe ahol még legalább másik húsz ember

lesz. Nyugii Zsófi, higgadj már le!
Délután megtanultam a holnapra való dolgokat, majd leültem a laptopomhoz. Megnyitottam a böngészőt és bepötyögtem a facebook-ot. Igazából nem szeretem, de van akivel csak itt tudok beszélni. Észre se vettem, hogy eltelt az idő, amikor hirtelen megszólalt a telefonom. Pár másodpercig csak lefagyva néztem a kijelzőt ami még mindig csörgött a kijelzőn pedig a „Kristóf” név állt. Vettem egy jó mély levegőt és rámentem a „fogadásra”.

- Szia. Na, akkor hova is menjek? – miután elhadartam a címet kikapcsoltam a laptopomat és mivel már nem volt időm, ezért csak felkaptam magamra egy vastag pulcsit és átmentem a virágboltba.

A virágbolt ott volt közvetlenül mellettünk azért nem kellett messze menjek. Anya mindig is imádta a virágokat és már kiskorom óta megvan ez a virágbolt. Azt mondta, hogy a virágokat hátravitte nehogy Reni, aki anya helyett tartja most a frontot, eladja őket véletlenül. Egy halom virágcsokor, koszorúk és kísérő virág volt sorban elhelyezve. Elkezdtem őket egyesével kihozni őket, nagyon vigyázva rájuk.

10 perc múlva hangos ajtó csapkodásra lettem figyelmes, majd kikukucskálva az egyik virágcsokor közül észrevettem Kristófot.

- Ohh, szia. – köszöntem neki.

- Bocs, elhúzódott az edzés. 

- Semmi gond. – vontam meg a vállam lazán.

- Várj, segítek. – vette át a kezemből a virágokat és kifele ment velük. Követtem őt a kocsijához majd a csomagtartóba kezdtük őket pakolgatni. Nem szóltunk egymáshoz sokat csak pakolgattuk be a virágokat.

- Úgy néz ki, hogy kétszer kell fordulni. – nézte a tele pakolt autót.

- Miért kéne?– ráncolta a homlokát. – Befér, simán. Rakhatunk a hátsó ülésre is. – hozta a többi virágot is

- Köszi. Kedves tőled, hogy segítesz. – mondtam félénken, mire nem mondott semmit, csak tovább pakolt.

Az osztálykirándulás után azt sem hittem volna, hogy még egyszer találkozunk, nem hogy azt, hogy majd a kocsijában fogok ülni..