Chapter One

Üdvözöllek titeket az oldalamon! Nagyon új vagyok még, szóval a kinézet és egyéb dolgok is még változni fognak, csak idő kérdése.:) Itt a legelső rész, remélem elnyeri a tetszéseteket! Kellemes olvasást, és várom a véleményeket! 

Ölelés<3! 

Zuhogó eső, a szél is mindjárt fog, és elrepít minket. Igen, így kezdődött a csodálatos –remélem érezhető az irónia- osztálykirándulásunk első napja. Eljöttünk Budapestről Pécsre, mellesleg két napra. Úgy volt, hogy elmegyünk megnézni két múzeumot meg valami kiállítást, de nem hiszem, hogy bármelyik is megfog valósulni.
Mindenki két nagy táskával a kezében összekuporogva várta a buszra, ami nem úgy tűnt, mintha jönni akarna.. Húsz perce késik, mi huszonöt perce itt állunk és várjuk a „csodát”. Itt már elege van mindenkinek, Veronika tanárnő, az osztályfőnökünk meg még mindig azt hajtogatja, hogy „Oh, gyerekek, ez később olyan vicces lesz. Ez olyan muris! „ Ha neki ez olyan „muris” akkor álldogáljon csak egyedül az esőben.
- Elegem van már! A cipőm teljesen átázott, a ruhámból meg facsarni lehet a vizet.. Már elegem van ebből a tanárból is. – vágott Olívia egy grimaszt Verának- mi titokban csak így nevezzük- , aki hála Istennek pont nem látta.

Olívia és Szonja a legjobb barátnőim. Már régóta ismerjük egymást és imádom őket, bármit megtennék értük. Olívia- vagyis Kováts Olívia- hosszú, méz szőke hajával és tengerkék szemével mindenkit azonnal levesz a lábáról. Szoninak -teljes nevén Nagy Szonja-szőkés-barna haja, szintén kék szemével és széles vigyorával mindenkire olyan angyalian néz, hogy mindenki elájul tőle.

- Mi lenne, ha inkább visszafordulnánk? Lehet, hogy már nem jön a busz.. – szólalt meg Martin, az egyik osztálytársam, aki eddig csak néma csendben álldogált.

- Jaaaj, gyerekek! De hát kihagyni a pécsi Bazilikát? Mindjárt jön a busz, ne legyetek ilyen türelmetlenek! – intett le minket,majd visszafordult beszélgetni a kísérő tanárral, Tibor tanár úrral, aki a testnevelés tanárunk. Ők ketten azok, akik befértek az ereszek alá, ezért egyáltalán nem lettek vizesek. Bezzeg mi..

10 perc múlva még sehol semmi..

- Ha az ajtó nyitva lesz, halkan osonok, senki nem fog észrevenni, megyek, párna az arcába és kész vége. – beszélt szerintem magába Szonja, bár nem tudtam figyelmen kívül hagyni az előbbi mondatát.

- Hmm? – fordultam hozzá oda.

- Most terveztem el Vera – vagyis Veronika tanárnő- halálát. – mosolygott ördögien, amitől én is felkacagtam.

- Gyerekeek! Gyertek, menjünk vissza, hiszen ki tudja, hogy mikor jön ez a fránya busz. – mindannyian lesokkolva néztünk rá, amolyan „ez most komoly?” stílusban, hiszen már több, mint fél órája itt álldogáltunk az esőben, erre most benyögi, hogy akkor vissza. Meg áll az eszem, komolyan. Már senki nem ellenkezett, inkább csak vettünk egy 180 fokos fordulatot és visszaindultunk a szállásunkra.

Mindenki kifáradva dőlt le az ágyba, miután átöltöztünk, és rendbe szedtük magunkat. A lányok mind egy szobában voltak, a fiúk pedig a mellettünk lévő szobát foglalták el. A szállásunk nagyon egyszerű volt, a házak panziókra hasonlítottak, és itt több ilyen ház volt felsorakozva egymás mellett. A szobákban 8 ágy volt – ugyan így a fiúknál is – meg volt egy fürdőnek nevezett helység, ami elég érdekesen festett, ezért inkább, ha nem volt muszáj akkor távol tartottunk magunkat tőle.

Egy óra múlva az eső el állt és az idő is kitisztulni látszott, úgy döntöttünk nem maradunk bent többet, ha nem muszáj. Körbe jártuk az ott lévő részt, megnéztük a tavakat.

Vera tanárnő említette, hogy jön a nagyobbik fia, Kristóf, aki itt van egyetemen –mármint Pécsen, és most velünk lesz ezalatt a két nap alatt és velünk is jön haza. Vera tanárnő nem is jött velünk,–aminek örültünk is- , mert várta Kristófot. Én soha nem találkoztam vele, csak hallottam róla egy pár dolgot Olíviától, aki viszont ismeri az egész családot.

Állítólag ő tipikusan a „lányok álma”, a rosszfiú, aki mindenkit megkaphat, biztos valami beképzelt lehet..

- Mi lenne ha most így fognálak és belöknélek a vízbe? – lépett mellém Szoni majd megfogta a csuklómat és kicsit meglökött.

- Magammal rántalak. – vigyorogtam rá.

- Gyerekeeek! Nagy ötletem vaan! – kiabált át a tökkel ütött Dávid a másik oldalról – Éjjel egykor kijövünk ide és fürdüüüüünk! – ordibált. Hát igen, Dávid a „túl” okos dolgairól volt híres, neki mindig ilyen ötletei voltak..

A hátunk mögött léptek hallatszottak, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, inkább csináltak egy pár képet Annáról és Grétiről, akik mindenféle idióta pózba beálltak a fényképező előtt.

- Anyáááás. – szólalt meg Gréti, és a hátam mögé nézve, ekkor hátra pillantottam és észre vettem Őt..

Egyszerű fekete nadrágba, szürke cipzáros felsőbe volt, a fején egy baseball sapka, ami még lazábbá tette őt. Barna haja hihetetlenül jól állt neki, és nem tudtam eldönteni, hogy ez természetesen néz ki ilyen jól vagy be van neki állítva. Lazán odasétált hozzánk zsebre dugott kézzel Vera –titokban egy szólítjuk az ofőt- mellett, aki valamit nagyon magyarázott neki. Éreztem az arcomon, hogy lángba borul, annyira elpirultam, nem akartam annyira feltűnő lenni ezért el is kaptam a fejemet és inkább csináltam a többiekről egy pár képet. Persze azonnal mindenki oda gyűlt köré és vele kezdett el beszélgetni, vagy csak ott állt mellette és hallgatta őt. Én nem mertem oda nézni sem, nehogy úgy nézzek rá, hogy azonnal látszódjon rajtam, hogy „te jó ég! Megőrülök tőle!”

- Minden rendben van, Zsófi? – lépett mellém Tibor tanár úr, mert már elég régóta nem akartam még csak oda pillantani sem.

- Ohh, persze, minden! – kaptam az arcomhoz és angyalian elmosolyogtam.

- Tudom, hogy milyen ez… - szólalt meg néhány másodpercnyi csönd után. Lesokkoltam, hogy ennyire látszódna rajtam?!

- Micsoda? – kaptam oda zavartan a fejemmel.

- Most úgy érzed, hogy csak egyedül szeretnél lenni, vagy egyenesen bele ugrani a tóba..

- Miről tetszik beszélni? – szakítottam őt félbe

- Mi? Én? Hát arról, hogy ne érezd azt, hogy egyedül vagy, mert mi itt vagyunk melletted.. – veregetett hátba.

- Micsoda? Én nem érzem, hogy egyedül lennék és nincs velem senki, egyszerűen nem akartam oda menni a többiekhez.. – teljesen összezavart. Mivan? Hova akarok én ugrani és miért?

- Jajj, elnézést. Csak tudod a kamaszok ilyenek..

- Nincsen semmi bajom. – mosolyogtam rá. Tizenhét évesen azért nincsenek ilyen problémáim, hogy bele akarjak ugrani a tóba. Érdekesek ezek a tanárok.

Vettem a bátorságot és odasétáltam hozzájuk. Amikor ránéztem hirtelen nagyon furcsa érzés kapott el. Remegtem és szédültem, mintha nem lennék normális. Zsófi nyugodj már le az istenért! – mondogattam magamban.

- Szia! – köszöntem neki kedvesen.

- Hello. – de édes hangja van-gondoltam magamban, majd el is fordultam a fiúk felé akik szóltak,hogy csináljak már róluk egy pár „menő” képet, miközben kacsáznak.

- Mi van veled? – fogott karon Olívia visszafele menet.

- Velem? Ugyan mi lenne?

- Látszik rajtad, amióta megjött Kristóf azóta vagy ilyen.. – nézett rám sejtelmesen. Kész, lebuktam, ha ő egyszer így néz akkor mindent tud..

- Teeee! Kristóf miatt vagy ilyen? – húzta mosolyra száját. Én gyorsan lecsitítottam, nehogy valaki meghallja.

- Jó, igen, egy picit! – pirultam el, és lopva egy gyors pillantást vetettem rá aki elől sétált Veronika tanárnővel.

- Hát.. Kristóf ilyen, mindenkit levesz a lábáról azonnal. – vonta meg a vállát miközben ő is vetett rá egy pillantást.