Chapter Twenty-ninth

Hát ez is eljött. Az utolsó rész. Igen, az utolsó. Úgy voltam vele, hogy nem szeretném tovább húzni. Sajnálom, hogy megint ilyen későn hoztam a részt, igazából nem szeretnék semmilyen mentséget felhozni, egyszerűen nem úgy alakultak a dolgaim, ahogy szerettem volna.
Szeretnék köszönetet mondani nektek! Köszönöm, hogy ennyien itt voltatok velem, hogy nem hagytatok cserben, még akkor sem, amikor olyan későn hoztam a részeket. Köszönöm a feliratozókat - soha nem gondoltam volna, hogy ennyi rendszeres olvasóm lesz- , köszönöm a kommenteket, hogy visszajeleztetek nekem. Nagyon sokat jelentettek! Hálás vagyok mindenért, tényleg! :') Annyira jó volt veletek lenni, annyira szerettem ezt a történetet írni, és bár ennek most itt vége, de az új történetem már 'szövődik' a fejemben!
Szeretnék még egyszer köszönetet mondani mindnyájatoknak, hogy itt lehettem veletek, és hogy ezt a történetet megoszthattam! Szeretném megköszönni a barátnőimnek, hogy mellettem álltak mindvégig és bátorítottak. #loveyou !
Végezetül pedig itt van a rész, ami nem lett túl hosszú, sem pedig csöpögős, egyszerűen csak a búcsúzás.
Mindenkinek szép nyarat kívánok!
Öleléés, Eszter!
csak, mert szeretem!

Sokszor én sem értem magamat. Nem a szívem szerint cselekszem, de még csak az eszem szerint sem. Valami tuti nincs rendben velem, olyan dolgokat teszek amiket át sem gondolok, csak megyek és azonnal ledöntök mindent, ami jó, vagy jó lehetne. Kiskoromban az unokatesóm mindig tökfejnek szólított. Igaza van, egy igazi tökfej vagyok. Ugyan akkor tényleg nem értem, miért kellett neki jelenetet csinálnia mindenki előtt, tudta jól, hogy nem véletlenül nem mondtam el senkinek.

A gondolatimat próbáltam másfelé irányítani, de rosszul döntöttem, amikor felhívtam Olíviát.

- Most már eltudod mesélni, hogy mi volt? – kérdezte rögtön azután, hogy felvette.

- Bence próbált beadni valamit nekem szombat este. Ez történt. Emiatt volt kiakadva Kristóf, és emiatt nem akarok többet suliba menni.

- Te jó ég Zsófi! És te ezt nem akartad elmondani senkinek?? Sajnálom, hogy Kristóf nem ütötte agyon! Na, csak holnap találkozzunk…. – fakadt ki magából, egy nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy ez lesz.

- Ezért nem akartam elmondani senkinek, mert nem akartam ügyet csinálni belőle. Nem akartam, hogy botrány legyen, csak el akartam felejteni azt az estét és kész. Érted?

Az ajtó csengője megszólalt, feltápászkodtam, mire egy újabb csöngetés, egymás után nem tudom hányszor.

- Várj egy picit, valaki mindjárt betöri az ajtót.

Elfordítottam a kulcsot a zárban, közben Olívia még mindig magyarázott, de most már valami gázsprayről, azt hiszem kicsit elvesztettem a fonalat.

Szinte kiesett a telefon a kezemből, amikor megláttam Kristófot az ajtóban,egy fekete nadrágot és egyszerű cipzáros felsőt viselt,kezét zsebre dugta és a kapucnija alól nézett rám. Pont, mint az első találkozásunkkor.

- Olívia… később visszahívlak. – bámultam megállás nélkül Kristófot.

- Hát persze, soha nem tudom végig mondani a mondandómat, pedig fontos lenne. – az utolsó mondatára már nem is figyeltem, kinyomtam a hívást és a zsebembe csúsztattam a telefonomat.

- Tudod, nem bánom, hogy megütöttem. Egyáltalán nem. Mikor megláttalak szombat éjjel azon a környéken, teljesen egyedül, és amikor láttam azt a kétségbeesést rajtad, azt hittem, hogy kiszállok a kocsiból és addig nem ülök vissza, amíg nem találom meg azt a férget és nem verem félholtra. És amikor ma megláttam egyszerűen nem is gondolkodtam, csak oda mentem hozzá. Nem fogok bocsánatot kérni azért.

- Nem várom el.. – próbáltam szóhoz jutni.

- Nem fogok bocsánatot kérni, mert megütöttem, megérdemelte. Nem neked akartam rosszat, nem azt akartam, hogy mindenki rólad beszéljen, nem akartam jelenetet rendezni, de amikor ocsmányságokat kezdett el összehadoválni, hatalmas türelem kellett ahhoz, hogy ne verjem össze. Azért csak megúszta egy pofonnal. Tudod, az egyetlen dolog amitől a legjobban félek az, hogy valami bajod esik. Sok idő kellett, hogy rájöjjek, te vagy az egyik gyengepontom. Nem tudom mit csinálnék, ha veled történne valami. Sokat gondolkodtam rajtunk, és tudom, hogy elszúrtam egy jó párszor, de szeretlek, nagyon. És ez volt most életem legrosszabb szerelmi vallomása, azt hiszem. – sütötte le a szemét kínosan.

Könny szökött a szemembe, egyszerűen levegőt sem tudtam venni, nemhogy megszólalni.

- Tudom, hogy én is sok mindent elszúrtam, tudom, hogy sokszor – a legtöbbször – rossz döntéseket hoztam és csak annyit kérek, hogy bocsáss meg! – egyik kezével kisimított egy tincset az arcomból, azonnal közelebb hajoltam hozzá, még mindig a könnyeimmel küszködve, mire ő csak letörölte a könnyeimet és egy puszit adott a homlokomra.

- Szeretlek. – mondtam, majd megcsókoltam.

- Akkor ez most azt jelenti, hogy minden oké köztünk ? – kérdezte.

Halványan elmosolyodtam, megfogtam a kezét, majd beljebb vezettem.

                                                                      ***

3 hónappal az érettségi után.

Nem sokkal az érettségi után Kristóf felvetette, hogy a pesti egyetem helyett, menjek én is Pécsre és akkor összeköltözhetnénk. Először azt hittem, hogy csak viccel, de miután még mindig várta a válaszomat, rájöttem, hogy nem.

A lakása közel van szerencsére az egyetemhez, 10 perc alatt oda lehet érni, és viszonylag minden máshoz is, Kristóf elmondása szerint.

- Hány doboz van még kint? – kérdezte Kristóf, mikor elvette tőlem a kezemben tartott dobozt.

- Már csak 2!

- Mindjárt behozom őket!

- Nem, hagyd csak, te már úgyis behordtad a nagy részét!

Kiléptem a lakásból visszasétáltam a kocsihoz, majd azt a két dobozt kivettem a csomagtartóból. Nagyot sóhajtottam mikor a kezembe vettem őket. Elindultam vele vissza, de valaki kacagások közepette leemelte az egyik dobozt.

- Tudtam, hogy nem fogod elbírni. – nyomott egy puszit a homlokomra, majd sarkon fordult.

- Elfelejtettem, hogy ebbe raktam a könyveimet.

- Azt hittem kevés cuccot hozol. – nézett körbe a lakásban, ahol mindenhol csak dobozokat lehetett látni.

- Majd hagyok neked is egy polcot. – nyújtottam ki rá a nyelvem, mire csak felhúzta a szemöldökét.

- Óóó, nagyon is jól ismerem ezt a nézésedet, Kristóf, meg ne próbáld. – emeltem fel rá a mutatóujjamat, mintha ez annyira félelmetes lenne.

- Micsodát is? – közeledett felém, én meg egy lépést hátra. Beleütköztem valamibe, hátrébb már nem tudtam menni, ő meg még mindig csak azzal a kaján mosollyal az arcán közeledett.

Egy pillanat volt az egész, mire kinyitottam a szemem már Kristóf karjai között voltam. Lefektetett az ágyra, már akkor nevettem, aztán felém hajolt adott egy puszit a számra, majd elkezdett csikizni. Tudta jól, hogy nagyon csikis vagyok, és ezt minden alkalomkor eljátszotta, afféle „büntetésként”.

- Szóval, hol akarod kezdeni a pécsi túrádat? – kérdezte Kristóf, miután kicsit pihentünk.

- Nem tudom, mehetünk bármerre, nem túl sok mindent ismerek itt, szóval még a kisbolt is újdonság lesz számomra. – húztam el a számat.

- Akkor azzal kezdjük! – kacsintott, majd kiugrott mellőlem az ágyból.

Körbenéztem a szobában, nem volt túl nagy, de pont megfelelő volt. A falak világosak voltak, amit nagyon szerettem, már csak azért is, mert akkor még fényesebbnek tűnik a szoba. Van még egy szoba, Kristófnak a korábbi lakótársa lakott ott (de persze nem azért ment el, mert én beköltöztem), oda bepakoltunk egy pár dobozt, ami nem fért már el máshol. A konyha és a fürdő elég picike, van még egy szoba, az pedig nappaliként ’üzemel’. Igazából ez a lakás Kristóf egyik családtagjáé volt, így csak a vizet, a gázt meg egyéb dolgokat kell fizetni.

Úgy terveztem, hogy elkezdek valami munkahelyet is nézni, amit az egyetem mellett tudok csinálni.

- Na, indulhatunk? – dugta be a fejét az ajtón Kristóf, mire csak bólintottam egyet, majd felkaptam az egyik cipzáros felsőm, és utána indultam.

Kristóf már az ajtóban állt, a telefonját meg a kulcsait a kezében tartva. Egy pillanatra megálltam, és csak néztem őt.

Érdekes, hogy az ember hogy tud ragaszkodni a másikhoz. Mennyire nem tudja elengedni, mennyire nehéz elengednie. De én rájöttem, hogy nem akarom és nem is tudom elengedni őt. Sokszor túl dramatizáljuk a dolgokat, másképpen gondoljuk őket, mint ahogy történnek igazából. Pedig egyszerű lenne a dolog: Ha szereted és ő is szeret, légy vele.

Rossz dolgok mindig is lesznek, mindig lesznek akadályok, de ha ketten vagyunk már egyszerűbb minden. Tudom, hogy számíthatok rá bármikor, mert Ő ott lesz mellettem. Tudom, hogy fogunk még veszekedni, mert nincs olyan kapcsolat amibe nem lenne, de azt is tudom, hogy ha akarjuk, megtudjuk oldani őket. Szeretem Őt, és csak ez számít!