Megérkeztünk az utolsó előtti (előtti) részhez, remélem még valaki olvasni fogja, és tetszik majd.;)
Remélem mindenki egyben van, most, hogy túl vagyunk a sulin és jöhet a Nagybetűs NYÁR. #love2
Remélem mindenkinek szép nyara lesz, sok utazással -vagy sok pihenéssel -, és teljesülnek a vágyai! :)
Kellemes olvasást, és szép nyarat! :))
Még jelentkezem nem sokára!
Ölelés, Eszter
A Nap sugarai simogatták arcomat, ahogyan besütött az
ablakon keresztül. Nehéznek éreztem a fejemet, a szemeimet sem akartam
kinyitni. Azonnal hunyorogni kezdtem, mikor belesütött pont a szemembe a Nap.
Nem lehetett olyan korán, mert már magasan helyezkedett el az égen.
Megdörzsöltem a szemeimet, egy hatalmasat ásítottam, majd oldalra fordultam.
Csak akkor szembesültem a ténnyel : nem a saját ágyamban fekszem.. és nem
egyedül. Kristóf felém fordulva feküdt a hasán, a keze a fejem mellett pihent.
Békésen szuszogott, azt hiszem egész nap tudtam volna nézni, megállás nélkül.
Hogy nézhet ki valaki már korán reggel így? A háta csak félig volt betakarva,
így betekintést nyerhettem kidolgozott testére. Félve pillantottam a takaró
alá. Egy póló volt rajtam, alatta pedig csak a fehérneműm. Semmire nem
emlékszem, úgy látszik nagyon kidőltem az éjszaka. De várjunk. Kitudja, hogy ki
hallott minket az éjszaka? Óvatosan, nagyon lassan emeltem fel a plédet, hogy
kimásszak az ágyból. Kiültem az ágy szélére, egy ideig csak bámultam ki az ablakon,
próbáltam magam összeszedni, a tegnap este történt képek újra előjöttek és
kirázott tőle a hideg, ha csak lejátszottam magamban a jelentet. Egy kéz
gyengéden megszorította az enyémet, amitől azonnal jól eső érzés fogott el.
Hátrafordultam és ránéztem. Ugyan úgy feküdt, szemeit se nyitotta ki, de
mosolygott.
- Hová mész? – kérdezte még mindig csukott szemekkel.
Imádtam ezt a reggeli rekedtes hangját.
- Elkéstem, sietnem kell . – álltam fel az ágyról és egy
nagyon nyújtóztam. Hát nem kellett volna. A pólóm felcsúszott a köldökömig,
szinte azonnal odakaptam és szégyenlősen húzogattam.
- Honnan késtél el? – könyökölt fel, és álmosan
pillantgatott rám.
- A suliból. – adtam a számomra legegyértelműbb választ, de
ő csak elkezdett kacagni. Istenem, de szeretem ezt a hangot!
- Van rá egy napod, hogy odaérj. Ma vasárnap van. – rázta a
fejét még mindig szórakozottan.
- Micsoda?? Te jó ég! Teljesen elfelejtettem. – kaptam a
fejemhez. Kristóf nem értette hirtelen felindulásomat, nem pont erre a
reakcióra számított szerintem.
- Ez miért is baj? – értetlenkedett.
- Mert itthon vannak a szüleid. Te jó ég, ha meglátnak itt,
mégis mit fognak gondolni? Kristóf, mégis hogy hozhattál ide?? – tört ki
belőlem, de ő csak tovább nevetett. Fel-le járkáltam a szobájában, közben
idegesen rágtam a körmömet, már el is képzeltem magam előtt, ahogy rosszallóan
megrázzák a fejüket.
- Mit fognak gondolni rólam??? Hiszen tudják, hogy mi nem
vagyunk együtt.. te jó ég!! Azt fogják hinni, hogy… - mire betudtam volna
fejezni a mondatomat, Kristóf félbeszakított:
- Zsófi, nyugodj le.
– csitított le. Megálltam szembe az ággyal és néztem ahogyan ő is felül,
halál nyugodtsággal.
- Először is: az éjszaka elaludtál az úton, és nem akartalak
felébreszteni. Másodszor: felesleges paráznod, mert anyáék elmentek valami
csoportos túrára, így már régóta nincsenek itthon.
Nagy kő esett le a szívemről, örültem, hogy nem kell magamat
cikis helyzetbe hoznom. Az is gáz lett volna, ha találkozok velük, meg az is,
ha próbálok kisurranni.
- Jó, de azért felébreszthettél volna. – folytattam tovább a
’dacolást’, mire ő csak felnyögött majd nagy lendülettel visszadőlt az ágyba.
Mosolygásra késztetett mozdulata, volt, hogy már direkt hecceltem őt.
Megfordultam, kerestem a cipőmet, ha egyáltalán itt volt. Ennyi idő alatt egy
párna közeledett felém, későn kapcsoltam, így eltalált.
- Héé! – fordultam „támadóm” irányába, aki mostanra már csak
röhögött, majd megpaskolta maga mellett a helyet. Néztem pár másodpercig,
igazából hezitáltam. Nem voltam benne biztos, hogy elég jó ötlet-e most újra
befeküdnöm mellé, de mielőtt jól meggondolhattam volna a lábaim mintha saját
életre keltek volna elindultak az ágy felé. Bemásztam a takaró alá, és szembe
fordultam vele. Attól féltem, hogy meghallja a szívem dobogását, úgy dübörgött
belül, olyan volt, mintha először feküdnék itt mellette.
- Hogy vagy? – kérdezte halkan, és tudtam, hogy ezt nem csak
olyan felszínesen gondolta.
- Nem akarok a tegnap estére gondolni, és nem akarok vele
sem találkozni holnap. – a gyomrom összeszorult, amint elképzeltem a holnapi
napomat, amikor egy osztályban kell legyek vele egész nap. Alighogy befejeztem
a mondatomat a telefonom újra elkezdett rezegni. Behunytam egy pillanatra a
szemem, tudtam, hogy ki az. De azt is tudtam, hogy soha többet nem akarok vele
beszélni.
- Felvegyem én? Hidd el, akkor soha többet nem is mer majd rád
nézni. – mondta, mintha csak a gondolataimban olvasna.
- Nem. Inkább megmondom neki én.
Kezemmel a padlón lévő telefonomat kerestem, ami még mindig
némán rezgett.
Nem tévedtem, a telefonom kijelzőjén Bence neve és száma
villogott.
- Zsófi, végre, hogy felvetted. – „köszöntött”. – Annyira
aggódtam érted.
- Bence, kérlek, soha többet ne keress engem. – lassan,
higgadtan ejtettem ki a szavakat, hogy jól meg tudja emészteni és reméltem,
hogy felfogja.
- De hát miért? – ez komoly?? Még ő csodálkozik rajta?
- Nem is tudom, talán azért mert megpróbáltál BEDROGOZNI!! –
az utolsó szót már szinte kiabáltam, de próbáltam magam visszafogni. Nem
akartam zajt kelteni a házban.
- Sajnálom. Nem tudom mi ütött belém. Csak szerettem volna,
ha ellazulsz és nem azon a hülyegyereken gondolkodsz.
- Te normális vagy?? Bocsánat, nem is tudom, hogy miért
kérdezem, hiszen nyilvánvaló, hogy nem! Engem örökre felejts el, ne szólj
hozzám, ne gyere a közelembe.
- Zsófi, én annyira sajnálom!
Teljesen ki voltam akadva. Még ő a sértődött, mert csak
szeretetett volna „jót” tenni velem. Végül is, teljesen normális bedrogozni
valakit, nem?! – iróniát remélem lehet érezni.
***
- Köszönök neked mindent. – fordultam Kristóf felé, amikor
leparkolt előttünk.
- Nem tettem semmit. – vonta meg a vállát, ajkaival
gyöngéden elmosolyodott.
- De. Nekem köszönhetem hogy most itt vagyok, és nem egy
sikátorban. – röhögtem fel kényszeredetten. Közelebb hajoltam hozzá és egy
puszit nyomtam az arcára, majd gyorsan elköszöntem és kiszálltam a kocsiból.
***
Másnap úgy döntöttem nem megyek suliba. Talán egy kicsit
gyávaságból sem akartam menni. Nem akartam találkozni vele, tudtam, hogy úgyis
beszélni akar majd velem, én meg egyáltalán nem akartam, még csak egy levegőt
se akartam vele szívni.
Anyának mondtam, hogy most nem érzem magam jól, ő meg csak
rábólintott és vissza küldött az ágyba.
Délelőtt tanultam, próbáltam behozni a lemaradásomat, és
legalább addig se kellett másra gondoljak. Nem a kedvencem a tanulás, de
valahogy olyankor teljesen megfeledkezem másról.
- Kicsim, hozzak neked valamit a boltból? – kopogott anya be
a szobámba, majd be is lépett. Felnéztem a jegyzeteim közül és megráztam a
fejemet.
- Nem, köszi! – mosolyogtam rá.
- Miért nem akartál ma suliba menni? – ült le velem szemben
az ágyam szélére.
- Tényleg nem éreztem magam jól. – hazudtam, és megint a
jegyzeteimet babráltam.
- Aha.. és ennek nincs véletlenül köze a szombati bulihoz? –
vette el a „mindentudó” nézését.
Nagy levegőt vettem, és aprót bólintottam.
- Talán, egy kicsit.
- Mi történt? – nézett rám aggodalmasan.
- Semmi különös, egyszerűen csak Bence túl lépett egy
határt. De nem történt semmi baj, komolyan. Ne aggódj. – halvány mosolyt
küldött felém, láttam rajta, hogy megnyugodott.
- De miért nem hívtál engem?
- Nem tudom. Egyszerűen nem akartalak felébreszteni..
- Tényleg nem bántott?
- Anya, tényleg. Jó? Csak nem akartam ma vele találkozni. –
vontam meg a vállamat. Nem akartam anyát feleslegesen stresszelni, van elég
baja nélkülem is.
- Jó, értem. De máskor szólhatsz nekem is, nem kell
feltétlenül Neki. – indult kifele a szobából.
- De várj.. Te honnan tudod, hogy Őt hívtam?
Nem válaszolt, csak elmosolyodott és kisétált.
Délután fél három lehetett, amikor úgy voltam vele, hogy
tartok egy kis pihit, már nem is tudtam volna több mindent belenyomorgatni az
agyamba.
Miközben öntöttem egy kis vizet a poharamba, megcsörrent a
telefonom. Láttam, hogy Olívia az, így gyorsan rá is kattintottam a
„fogadásra”.
- Szia! – köszöntem, miközben kortyolgatni kezdtem a
poharamban lévő folyadékot.
- Nem fogod elhinni, hogy mi történt ma!! – kezdte köszönés
nélkül. Hallottam a hangján az izgatottságot, de tippem se volt, hogy mit akar
mondani.
- Mesélj!
- Először is, valamit nagyon elfelejtettél mesélni.. nem
gondolod? – hangja számon kérő volt, és még így telefonon keresztül is
elszégyelltem magam.
- Ne haragudj. Csak nem akartalak feleslegesen
felidegesíteni. De várj.. te honnan tudod, hogy mi történt?
- Más eléggé kiborult ma.
- Miről beszélsz? – kérdeztem, mert most már egyáltalán nem
tudtam, hogy mi történt.
- Egy átlagos napnak indult a mai.. – kezdett bele a
’mesélésbe’.
- Olívia, a lényegre légy szíves! – forgattam meg a
szemeimet.
- Na jó, pedig, az úgy lett volna jó. – sóhajtott fel
drámaian. – Ma bejött Kristóf a suliba és hát.. ömm..
- Olívia, nyögd már ki! – könyörögtem. Fel-alá járkáltam a konyhában, szinte
éreztem, hogy mindjárt felrobbanok az idegességtől.
- Nem tudom hogy kezdődött, én még a folyóson voltam, amikor
hallottam, hogy Kristóf kiabál az osztályban. Először azt hittem, hogy veled
ordibál, de eszeveszetten, mint egy nem normális, ezért is rohantam be.
Bencével ordítozott, közben meg mindenki ott állt, lefagyva.
- Ezt nem hiszem el! – kaptam a homlokomhoz. Nem tudom, hogy
dühösnek kéne legyek, vagy inkább örüljek, hogy ezt tette értem.
- Várj! Még nincs vége. Szóval ott állok, semmit nem értek,
nem tudom, hogy mi van, miért veszekednek. Csak azt tudom, hogy te ma nem
jöttél suliba. Teljesen megrémültem, hogy történt veled valami, komolyan, már
az is eszembe jutott, hogy egy kórházban fekszel, vagy mit tudom én. De közben
Bence is undorítóan beszélt, amit Kristóf megelégelt és behúzott neki.
- MIT CSINÁLT??? – most már biztos vagyok benne, hogy dühös
vagyok.
- Még mondott valamit neki, azután kiment az osztályból.
Beavatnál engem is??
Percekig csak ott álltam némán, egy helyben és nem tudtam
megszólalni.
- Zsó, itt vagy? Hallóóó??!!!
- Majd visszahívlak! – ennyit mondtam, majd megszakítottam a
hívást. Tudom, hogy nagy szemétség tőlem, hogy csak így rányomtam a telefont,
de egyszerűen nem lettem volna képes most megint elmesélni az egészet.
Gondolkodás nélkül kikerestem Kristóf számát a telefonomba, és felhívtam.
- Szia Zsófi! – vette fel a telefont, pont akkor amikor már
ki akartam nyomni.
- Te képes voltál bemenni a sulimba, csak azért, hogy
jelenetet rendezz? – kérdeztem köszönés nélkül.
- Képes voltam.
- Nem hiszem el. Minek kellett beleavatkoznod? Mondtam, hogy
ez az én ügyem, nincsen semmi bajom, és egyedül is képes vagyok túllépni rajta.
- Aha, ezért nem mentél ma, ugye?! – hangja gúnyos volt,
csak olyankor szokott így viselkedni mikor dühös, már pedig nem neki kéne, hogy
dühös legyen.
- Nem akartam, hogy tudják az emberek, hogy mi történt, erre
te bemész és…
- Szerinted hagynom kellett volna? – szakított félbe
idegesen. – Szerinted csak úgy túl kellett volna lépnem azon, hogy megpróbált
bedrogozni?
- Igen, túl kellett volna rajta lépned!
- Hát akkor cseszd meg!
Telefonon keresztül is éreztem, hogy mekkora feszültség van
köztünk, szinte már kiabáltunk egymással.
- Kristóf, az lesz a legjobb, ha most letesszük és békén
hagyjuk egymást… örökre. – szóltam pár hosszúnak tűnő néma másodperc után. Nem
mondott semmit, nem hiszem, hogy tudott volna. A szemem megtelt a könnyeimmel,
mert tudtam. Itt a vége.
jajjj de jo végre uj rész mar kezdtem azt hinni h nem lesz semmi!!!! Kristóf milyen aranyos h ezt tette mar en is kezdek beleszeretni!!!!! <3 kerlek hozd hamarabb a következő reszt kb ug ma :D
VálaszTörlésHello!
VálaszTörlésLehet rendelni Kristófot? Ha igen, akkor engem írj fel, mert sürgősen kell egy!
Majdnem arra nyomtam, hogy nem tetszett. Mi az, hogy "Itt a vége."? Ez így nagyon nem jó, nagyon nem. Egyébként nagyon tetszett, azt hiszem szerelmes lettem! A fiú neve K-val kezdődik ristóf a vége. Mennyire cuki már egy tízes skálán? Majd én megmondom: 10/11. Jól tette, hogy kiosztotta Bencét. (taps, taps) Ha már Bencénél tartunk; egy igazi ősbunkó! Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen?
Könyörgöm, Zsófi! Bocsáss már meg annak a tökkelütött idiótának! Szerencsétlen mennyire próbálkozik már.
Most, hogy kiéltem magam és beszéltem a valóságban nem létező karakterekhez, írok Neked is! Nagyon jól írsz, de ezt nem most írom először -és utoljára. Akkor hány rész is van még hátra? A fejezet tényleg nagyon tetszett és sajnálom, hogy "Itt a vége.", de tudom, hogy már nem lehetne tovább húzni. Ez így kerek és tökéletes! Már megvan a következő történet a fejedben?
Bocsi, hogy most írtam, de lusta vagyok túlságosan is.:)
Puszi
L*