Chapter Sixteen

Sziasztook!:) Örülök, hogy -bár a komikkal nem-, de a új feliratkozókkal gyarapodtunk!:D Hurrááá!<3 

Extra hosszú részt hoztam nektek, remélem örültök. Várom a véleményeket, kellemes olvasást!

Öleléés<3!

Halkan lépkedtem a lakásban, nehogy felébresszem anyát. Gyorsan elmentem tusolni, majd egy csokival befeküdtem az ágyba és elindítottam a Két pasi meg egy kicsi egyik évadát. Nem tudtam elaludni, kattogott az agyam folyamatosan. Lehet, hogy rosszul tettem, hogy eljöttem, lehet, hogy csak én túlóztam el a dolgot. Háromnegyed kettőkor még mindig sorozatot néztem, amikor a telefonom elkezdett rezegni, mint mikor sms-em jön. Odanyúltam érte és megnyitottam az üzenetet.

01:46

Kristóf :

Beengedsz?

Értetlenül bámultam a kijelzőt és hirtelen nem értettem, hogy mégis mit akar. Aztán szélsebesen kiugrottam az ágyból, felvettem a mamuszomat és a bejárati ajtóhoz siettem. Lassan nyitottam ki az ajtót, majd mikor kitárult a hatalmas tölgyfa darab, akkor pillantottam meg Őt. Ott állt előttem, összeborzolt hajjal – ami mellesleg még így is nagyon jól állt neki - ,ugyanabban a nadrágban, mint amikor először találkoztunk, felül pedig egy vastag szürke pulcsit viselt. Szótlanul nézett, várta, hogy mit reagálok. Viszont én annyira meglepődtem, és egyszerre annyira szégyelltem magam, hogy olyan gyerekesen viselkedtem, hogy nem is mertem megszólalni.

- Egy barom vagyok! – törte meg a csöndet, majd közelebb lépett hozzám, arcomat kezei közé fogta, és hevesen megcsókolt. Meglepett hirtelen mozdulata, de nem utasítottam vissza, mert én is hibásnak éreztem magamat. Percekig ott álltunk kint, nem engedtük el egymást, csak még közelebb és közelebb akartam magamhoz húzni, míg végül a levegő hiánya el nem választott minket. Zihálva néztem tengerkék szemeibe, ami még a sötétben is szinte világított, és biztonság érzést fejezett ki. Bebotorkáltunk a szobámba, a tv-t kikapcsoltam és csak az éjjeli lámpát hagytam, hogy égjen, hogy lássunk is valamit. Befeküdtem az ágyba, és vártam Kristófot, aki levette a nadrágját és a pulcsiját, de ahogy húzta fel a pulcsiját, az alatta lévő póló is felcsúszott. Ajkamba haraptam és jól esően felsóhajtottam, mikor megláttam szépen kidolgozott testét. Felkacagott látványomon, mire én csak bíbor vörös arccal rámosolyogtam. Bebújt mellém az ágyba, én pedig azonnal hozzábújtam.

- Hogy érzed magad? – kérdezte és közben a hajamat kezdte el birizgálni

- Gyerekesen. – röhögtem fel erőltetetten – Nem kellett volna így viselkednem, hiszen ez a te dolgod, nincsen semmi közöm hozzá.

- Sajnálom, hogy hazudtam. Nem kellett volna, csak nem akartam, hogy emiatt is összevesszünk – bár mégis sikerült -, de nincs jelentősége a dolognak. Nem akarok már tőle semmit. – jelentette ki határozottan és tudtam, hogy nem hazudik.

- Felejtsük el a dolgot, oké? – suttogtam a szavakat. Éreztem ahogy bólint egyet, majd egy puszit adott a fejem „búbjára”. Lekapcsoltam a lámpát így már csak a hold kicsi fénye világította be a szobát.

- Nem gondoltam volna, hogy ide jössz, hajnali kettőkor – mondtam

- Először tényleg azt hittem, hogy nem érzed magad jól és inkább szeretnél aludni. Aztán az a mondatod amit akkor mondtál, mielőtt be nem szálltál a taxiba, rádöbbentett, hogy megint elszúrtam az egészet. Fél kettőig csak a telefonomat markolásztam és próbáltam rászánni magamat, hogy felhívjalak, de egyszerűen nem ment. Nem akartam ezt telefonon megbeszélni. Így inkább idejöttem. – óvatos mosolyra húztam ajkaimat, jól esett, hogy rajtam gondolkodott. Hiszen lehetett volna az, hogy csak simán úgy van vele, hogy „ja, majd beszélek vele, ráér.” De nem! Mert ő hajnali kettőkor ideállított csak azért, hogy elmondhassa, hogy „egy barom”, de az én barmom. Na jó.. ez csak egy vicc volt. Nem tudom, nem szeretni, ez az igazság.

- Próbálj meg aludni. Reggel kelned kell! – suttogta a szavakat, nekem meg bevillant, hogy reggel iskola van, és sajnos oda muszáj beérnem.

- El is felejtettem. Várj be is állítom az ébresztőt. – nyúltam telefonomért az éjjeli szekrényemre, és feloldottam. Az erős fénytől égni kezdett a pupillám, és azonnal be is kellett csuknom a szememet. Homlokráncolva nyitottam ki újra szemeimet és a képernyőre meredtem. Volt egy üzenetem, apától jött.

- Ez meg mi? – néztem értetlenül az üzenetet. Az üzenet nem volt hosszú, egy egyszerű mondat volt benne. „Holnap hívj fel, ha végeztél az iskoládban, és megyek érted!”

- Hmm? Micsoda? – kérdezte Kristóf is, mire oda tartottam a telefont, hogy olvassa el. – Nincsen benne semmi különös. – vonta meg a vállát – Mi olyan furcsa benne?

- Chh.. semmi. Meglepett. Soha nem szokott írni. Sőt hívni is legtöbbször én hívom. – nevettem fel kissé szégyenkezve, gyorsan beállítottam az ébresztőt és vissza bújtam Kristófhoz.

- Ő hol él?

- Szegeden.

- Egyedül?

- Nem, a barátnőjével. – fintorodtam el

- Nem szereted? – faggatott tovább

- Nincsen azzal semmi bajom, hogy van barátnője a válás után, mert szerintem ez normális, de az a csaj.. ááh. Borzasztó! Állandóan van valami baj.. „Jaj, Ákos – úgy hívják apámat – azt ígérted, hogy elviszel wellnesezni ma” – parodizáltam ki, Kristóf meg felröhögött

- Apád nem unja? – kérdezte csodálkozva

- Nem tudom. Nem is akarom tudni. Az ő dolga. – legyintettem – Csak az idegesít, hogy soha nem jut eszébe, hogy velem mi van..

- Gondolj arra, hogy vannak akiknek fontos vagy! – a szívem hatalmasat dobbant ezen a kijelentésén és a világ legboldogabb emberének éreztem magam.

Nem sokkal később már le is csukódtak a szemeim és mély álomba szenderültem.  

A telefonomból rikácsoló kakas hang szűrődött ki, én meg szinte felpattantam az ágyból. Ja,  ez csak az ébresztőm.

- Mi a … ? – nyitotta ki Kristóf is a szemét nyűgösen, majd nem is foglalkozva tovább a hanggal, megfordult, a fejére húzta a párnát, visszaaludni készült. Gyorsan kinyomtam a „kakast”, majd kapva az alkalmon Kristóf derekára másztam, majd lassan elkezdtem puszikkal elhalmozni,a hátától egészen a nyakáig. Mikor a füléhez közelítettem ledobta magáról a párnát, de továbbra sem mozdult. Arcához érve elmosolyodott, majd se perc alatt fordított helyzetünkön és most én kerültem alulra.

- Jó reggelt! – vigyorogtam megállás nélkül

- Neked is, édes! – lehelt egy csókot ajkaimra. Soha nem mondta még azt, hogy „édes” vagy bármilyen más becenevet nem használt. Igazából nem szeretem ha valakit úgy neveznek, hogy „béjbi” „nyuszi” „cica” vagy más állatnevekkel, de ez határozottan tetszett az ő szájából. Finoman helyezkedett el a derekamon, ügyelve arra, nehogy véletlenül összenyomjon. Kezeimet összekulcsoltam nyaka körül, jobban szemügyre tudtam így venni. A reggeli „most keltem fel” haj még így is olyan jól állt neki, mintha beállította volna, szemei most még fáradtan pislogtak rám, ajkait mosolyra húzta és közelített a nyakamhoz.

- Öltöznöm kellene. Elfogok késni. – húztam el a számat, jelezve, hogy el kellene engednie, de ő csak hevesen megrázta a fejét és ajkaimnak támadt. Belevigyorodtam csókunkban, azon, hogy már reggel milyen heves tud lenni. Viszont, nekem muszáj kelnem, ha nem akarok megint egy igazolatlant.

- Kristóf, el fogok késni! – toltam kicsit arrébb, de nem vagyunk egy súlycsoportban, ő pedig erősebbnek bizonyult.

- Majd beszélek anyámmal. – vonta meg a vállát és újra közelíteni kezdett felém, de megállítottam.

- És mit mondasz majd neki? Hogy éppen elvoltunk foglalva egymás szájával, ezért nem értem be? – ráncoltam a homlokomat, és próbáltam nagyon komolyan nézni rá, persze sikertelenül.. Az égnek emelte szemeit, majd megadóan elengedett. Még egy utolsó csókot nyomtam ajkaira,aztán kipattantam az ágyból és a szekrényem fele vettem az irányt. Kiválasztottam egy bézs színű magasított nyakú kötött pulcsit, egy farmer nadrággal. A fürdőszobába arcot, fogat mostam, a hajamat lófarokba kötöttem, majd felkentem egy kis szempillaspirált és szájfényt. Halkan kopogott be valaki az ajtón, majd egy „szabad” után be is lépett az illető.

Pimaszul rám mosolygott, mellém lépett, megnyitotta a csapot és meleg vízzel áztatni kezdte arcát. Elbambulva figyeltem mozdulatait, egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemeimet.

Mikor elzárta a csapot és felemelkedett odanyújtottam neki a kezemben lévő törülközőt.

- Én..én inkább megyek összeszedem a cuccaimat! – intettem az ajtó felé zavartan, majd gyorsan kimasíroztam a helységből. Berohantam a szobámba, a táskámba bedobáltam még a többi dolgomat ami hiányzott – persze tanultam a hétvégén! – és lebaktattam a lépcsőn. Az óra már negyed nyolcat mutatott, tehát már késésben vagyok. Fogtam a telefonomat és feltárcsáztam anyát, mert nem is beszéltem vele tegnap délután óta.

- Jó reggelt! – köszönt bele vidáman anya

- Neked is! A virágüzletbe vagy?

- Nem. El kellett jönnöm anyagokért. Hallottam, amikor hazajöttél az éjszaka.. meg amikor  vendéged is jött. – mondta komolyan, én pedig szégyenlősen az ajkamba haraptam

- Ja, hát anya.. bocsi. – nyögtem

- Nem zavar ha itt van. De mindjárt itt az érettségi. Az nagyon fontos! Nem mehet ez a dolog a tanulásod révére! – mondta szigorúan, és nem is kezdtem el ezen vitatkozni, mert igaza van. Tényleg nagyon fontos az érettségi, azt nem vehetem félvállról.

- Tudom, és hidd el, hogy nem is fog! – nyugtattam meg – de most mennem kell. Délután beszélünk. Puszi! – köszöntem el, mikor láttam, hogy Kristóf igyekezik le a lépcsőn.

- Mehetünk? – nézett rám mosolyogva, én pedig egy aprót bólintottam.

- Mit szeretnél enni? – kérdezte a kocsiban ülve

- Hát, mindig ki akartam próbálni, hogy milyen ez az amerikai filmekben.. – vigyorogtam, ő meg csak homlokráncolva figyelt engem.

- Sztárbáksz? – élesen, amolyan „ámerikaiul” mondta ki a kávézó nevét, én meg csak szégyenlősen megvontam a vállamat.

- De ez csak egy ötlet volt. Mehetünk egy pékségbe is.. amúgy is kevés időnk van. – a válasza csak egy röhögés volt, én meg nem értettem, hogy akkor most megyünk vagy nem?! Meg sem kérdeztem, inkább bekapcsoltam a rádiót. Kapcsolgattam folyamatosan, mert mindenhol csak hírek meg reklámok voltak, amíg nem találtam valami rendes csatornát, ahol éppen egy 30 Seconds To Mars szám ment. Azonnal felhangosítottam és elkezdtem énekelni, Jared Leto-val együtt. Imádom őket, a kedvenc bandám, és a jövendőbeli férjem is Jared. Ezt az apróságot inkább nem mondtam Kristófnak, inkább nem röhögtetem ki magam.

- Szereted őket? – utalt a zenére

- Viccelsz? Imádom őket! Minden vágyam egyszer elmenni egy koncertjükre! – mosolyogtam majd folytattam a dúdolását.

- Hátul van egy levél valahol az ülésen. Ide adnád légyszíves? – kérte, én pedig hátra hajoltam, csakhogy a levél túl messze volt tőlem, így muszáj volt a teljes testemmel hátrafordulnom. Érdekes látvány nyújthatott másoknak, hogy a fenekemmel kifelé vagyok. Egy csattanást éreztem a fenekemen, én meg azonnal elröhögtem magam.

- Héj! – szóltam rá, ő meg csak szemtelenül elmosolyodott

- Ezer bocsánat hölgyem, de akkor legyen szíves nem megmutatni mindenkinek a hátsó felét, mert a hímneműek nem tudják önről levenni a szemüket. – mondta komoran, én meg még jobban röhögtem.

- Már elnézést, de ön kért meg arra, hogy valami levelet keressek.

Visszamásztam az ülésre és odanyomtam neki a levelet, mire ő csak bedobta a kesztyűtartóba. Pár perccel később az egyik Starbucks utcájában parkolt le.  Gyorsan kipattantam az autóból majd őt bevárva kezdtünk el sétálni a kávézó fele. Nem fogtam meg a kezét, nem akartam, hogy azt higgye, hogy én már azt hiszem, hogy járunk, vagy, hogy nyomulok. Inkább megvárom, amíg ő teszi meg ezt a lépést. Ezen gondolkodva lépkedtem a már korán reggel zsúfolt utcákon amíg oda nem értünk a sarkon lévő Starbucks-hoz. Kinyitotta előttem az ajtót, én pedig vidáman lépkedtem be zöld és barna színű berendezésekkel teli házba. Igaz, hogy már ezerszer voltam itt, de most teljesen másképp éreztem magam. Mindig oda voltam az ilyen filmekért is, amikor reggel a napot az ilyen kávézókban kezdik, és most én is úgy éreztem magam. Mintha nem is Magyarországon lennék, hanem valahol Amerikában. Beálltunk a sorba, addig legalább eltudtuk dönteni, hogy mit szeretnénk.

- Mit szeretnél reggelizni? – bámulta ő is a falra kirakott óriási táblát, kicsit fintorogva.

- Nem szereted?

- Hát.. nem vagyok oda értük. – húzta el a száját – de ha te szereted, akkor nincsen semmi akadálya, hogy itt együnk.

Közben mi következtünk a sorban, így előrébb léptünk a pulthoz ahol egy magas, fiatal srác várta a rendelésünket.

- Mondjad csak. – szólt Kristóf

- Öm.. én szeretnék egy karamellás jegeskávét. – bámultam még mindig a kínálatot. A srác csak bólintott egyet, majd megkérdezte a nevemet – Zsófi!

- Hmm. Zsófi. Szép név. – vigyorgott rám, én meg kicsit kényelmetlenül álltam ott két fiú között. Kristóf felhúzott szemöldökkel bámulta a kiszolgálót, amolyan „nem látod, ember, hogy itt állok mellette?” stílusban.

- Én is ugyanazt szeretném. – szólt közbe Kristóf, akit már kezdett dühíteni, hogy a kiszolgáló, hogy bámul engem.

- Rendben! – a kiszolgáló egy „más valamit?” mondat után gyorsan kiszámolta, hogy ez mennyi lesz, én pedig már kezdtem elővenni a pénztárcámat, amikor Kristóf a kezét az enyémre helyezte, és megrázta a fejét.

- Rakd el! Én fizetek.

- Nem. Hadd fizessem ezt én. Mindig te fizetsz.

- Nem, és ügy lezárva.

- Köszönöm szépen! – néztem rá hálásan, mire csak megvonta a vállát és odanyújtotta a pénzt.

Kicsit arrébb álltunk, hogy a többi vendég elférjen tőlünk. Nem telt bele sok időbe mire egy nő rakta elénk a két műanyag poharat a kávéval.

- Köszönjük! – elvette a pultról a kávékat Kristóf és kifele igyekeztünk.

- Mi van a poharadon? – kérdezte furán méregetve. Megfordítottam, majd azonnal kitört belőlem a röhögés. A nevem alá egy telefonszám volt felírva, egy szívecskével megspékelve.

- Hát.. úgy látszik kaptam egy telefonszámot. – röhögtem még mindig, ő meg csak pislogás nélkül figyelt. Kicsit azért élveztem, hogy látom jelét annak, hogy végre ő is féltékeny, ha csak egy picit is, de zavarja a dolog.

- De nem látta, hogy ott állok melletted, beszarás.. – hitetlenkedett folyamatosan, aztán csak kitört belőle is a röhögés.

- Cserélünk? – kérdezte

- Felakarod hívni? – kérdeztem vissza, mert nem értettem, hogy min akad fent ennyire egy poháron.

- Nem.

- Akkor?

- Idegesít, hogy ott látom. – nem tudtam a nevetésemet visszatartani. Röhögtem azon, hogy a srác - mármint a kiszolgáló- komolyan azt hitte, hogy én majd őt felhívom, miközben  a világ leghelyesebb fiúja áll mellettem, meg azon, hogy Kristóf, hogy kiakadt ezen a hülyeségen.  

- Tessék, akkor cseréljünk! – tartottam felé a poharat, azt is sugallva, hogy engem egyáltalán nem érdekel a fiú, szóval, ha akarja nyugodtan oda adom neki.

- Áhh.. nem kell. – legyintett. Éreztem, hogy erre megy ki a játék, csak hogy megbizonyosodjon arról, hogy tényleg nem érdekel. Az órámra pillantottam ami már 7:50-et mutatott. Visszagondolva, hogy mi lesz az első órám csak vállat vontam, mert az első úgyis csak osztályfőnöki, azon meg nem hiszem, hogy baj lesz kések egy kicsit.

Az iskolához érve már senki nem volt kint, keményen folytak a hétfői fárasztó első órák, de minket annyira nem zavart.

- Bemegyek én is! – csatolta ki az övét, és velem együtt kiszállt a kocsiból.

A folyóson csak a mi tornacipőnk kopogása zavarta meg a csendet. Az osztályunk előtt megállva kaptam még egy „búcsúcsókot”, aztán halkan bekopogtam és benyitottam. Vera tanárnő a táblánál írt valamit és a mi érkezésünkre azonnal odakapta a fejét, ahogy persze mindenki más is. Zavartan ácsorogtam a küszöbnél,mintha csak most először állnék itt,  Kristóf meg csak lazán belépett, odaköszönt a többieknek, majd nyomott az anyja arcára egy puszit. Az osztályhoz fordulva kaptam egy pár irigy pillantást a lányoktól, de próbáltam nem is figyelni rájuk. Gréti szinte szikrákat szórt, gondolom, mert én az „ő drága barátjával” mertem együtt érkezni.

- Egy pillanatra ki kell mennem. Addig maradjatok csöndben, egy szót se halljak! – parancsolt oda Vera a többieknek, én pedig a padomhoz siettem, hogy helyet foglaljak, amikor visszaszólt – Zsófi, megkérhetnélek, hogy segíts nekem? – szégyenlősen bólintottam egyet és vissza igyekeztem. Ott vártak engem, és miután becsuktam az ajtót, Vera ideges pillantásaival találtam magam szemben.

- Mégis mit képzeltek? – kezdte a szidást halkan, de annál dühösebben. – Ez egy iskola. Ahova bekell járni, időben kell érkezni. – nézett rám kissé megvetően – Kristóf! Felnőtt ember vagy, mégis mit akarsz te ettől a lánytól, aki több évvel fiatalabb nálad? Szerinted ez normális dolog? – beszélt a fiához, úgy mintha itt sem volnék. Felhúzott szemöldökkel bámultuk őt vártuk, hogy végre befejezze a mondandóját. Én szinte végig lehajtott fejjel bámultam a cipőmet, mintha valami szörnyen érdekes dolog lenne rajta, Kristófot viszont szerintem kicsit sem hatotta meg az anyja prédikálása.

- Na jó.. anya befejezted végre? – vágott bele szavaiba, teljesen higgadtan. – Ahogy mondtad, felnőtt ember vagyok, eltudom dönteni, hogy mit akarok.

- Szerintetek ez meddig fog működni? Két, három hónapig.. ennyi. Tovább nem. – „jósolta” előre, bennem meg kezdett felmenni a pumpa. Mégis hogy képzeli, hogy ilyet mond?

- Anya, ahogy mondtam, ebbe ne avatkozz bele. – ismételte idegesebben Kristóf

- Zsófi, menj be az osztályba. – intett nekem, egy aprót bólintottam, Kristóf viszont visszahúzott és csókot lehelt ajkaimra.

- Később beszélünk! – mosolyodott el halványan, azt is mutatva, hogy nem érdekli, hogy mit mond az anyja. Visszamosolyogtam, majd rá sem nézve Vera tanárnőre besiettem az osztályba. Mihelyst beléptem azonnal minden szempár rám szegeződött és amolyan „mi történt? Mesélj máááár” pillantást vetettek rám.

- Hogy-hogy Kristóffal jöttél? – kérdezte, az első bátor jelentkező, Gréti.

- Nem vele jöttem, csak összetalálkoztunk. – hazudtam azt, ami a legelőször az eszembe jutott.

- És beszélgetettek?

- Igen.

- Miről? –  faggattak tovább

- Semmi érdekesről. – vontam meg a vállam

- Akkor miért nem mondod el? – húzta fel a szemöldökét Gréti, engem meg már kezdtek kihozni a sodromból.

- Mert nem tartozik rátok. – mosolyodtam el, majd többet ügyet sem vetve rájuk megfordultam és Szonjával kezdtem el beszélgetni.