2013. október 29., kedd

Chapter Nineteen

Halihóó!:D Bocsi a késésért, nézzétek el nekem! Biztosan mindenki örül most egy kis pihinek, használjátok ki ezt az egy hetet!;D A rész is nyugis lett, várom a véleményeteket!:)
Ölelééés<3


Két hét telt el azóta, hogy utoljára Kristóféknál jártam. Vészesen közeleg az érettségi így szinte minden időmet elveszi a tanulás. Van, hogy éjjel egy-kettőig fent vagyok, hogy kidolgozzam a tételeimet. Az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy Kristóf valamilyen szinten mindig ott van a fejemben. Van, hogy eszembe jut róla valami és csak úgy elkezdek vigyorogni. Mivel nagyrészt ő is az egyetemen van, nem találkozunk sokat, hétvégenként pedig csak egy kis időt töltünk együtt. Tekintettel van arra, hogy sokat kell tanulnom ahhoz, hogy sikerüljön a vizsga.

Szombat lévén korán nekikezdek tanulni, hogy hamar végezzek vele.
Az irodalmat jegyzetelem amikor megcsörren a telefonom. Mihelyst meglátom a kijelzőn a nevét, hatalmas mosolyra húzom ajkaimat és azonnal a fogadás szóra kattintok.
- Szia! – szól bele álmosan. Ó, a reggeli most-keltem-fel hangjától eláll a lélegzetem.
- Szia! – köszönök én is, hangom vidáman cseng. – Most keltél fel?
- Aha. De úgy hallom, te nem.
- Hamar keltem, hogy hamar befejezzem a tanulást. – vonom meg a vállam
- Szuper. Akkor délután elrabolhatlak? – kérdezi
- Nem kell, megyek én magamtól is. – kuncogok fel, és érzem, hogy ő is elmosolyodott.
- 5-re ott vagyok érted. – közli egyszerűen
- Rendben. Szia! – köszönök el, még megvárom amíg ő is elköszön majd kinyomom a telefont. Gondolataim kicsit elkalandoznak Kristóf felé, de észbe kapok és újra visszatérek a tételeimhez. Hurrá..

- Szia! – pattanok be szélsebesen az anyós ülésére és lágy csókot nyomok Kristóf szájára. Megdöbbenti aktivitásom, és mikor megkérdezi, hogy mi történt velem, én csak megvonom a vállamat.
- Örülök, hogy látlak. – pirulok el, ő mosolyogva vissza húz és újra megcsókol, ezúttal sokkal szenvedélyesebben.
- Mit csinálunk? – kérdezem, miközben elindulunk
- Te döntesz. Mit szeretnél csinálni?
- Őszintén? Semmit. Úgy értem jó lenne most egy kis nyugalom, veled. – pillantottam fel rá, ő a szabad kezével végig simított arcomon és bólintott.
- Nem baj?
- Dehogyis. Miért lenne? – mosolygott rám megnyugtatóan. Belekezdtem volna más témába amikor éreztem, hogy rezeg a telefonom a zsebemben. A telefon kijelzőjén Bence mosolygott vissza rám, csodálkoztam, hiszen nem sokszor szokott hívni, sőt szinte soha.
- Szia Bence! – vettem fel a telefont. Kristóf felhúzott szemöldökkel nézett rám, én meg csak megvontam a vállamat jelezve, hogy nem tudom mit akar.
- Szia. Otthon vagy? – kezdte minden bevezetés nélkül
- Ne haragudj, nem. Miért?
- Kellett volna egy kis segítség. De akkor mindegy.
- Miben? – kíváncsiskodtam tovább
- Ömm.. Mindegy. Nem fontos. Majd beszélünk. Szia. – csapta rám a telefont, meg sem várva, hogy elköszönjek.
- Hát, ez érdekes volt.. – bámultam még mindig értetlenül a  telefonomat
- Miért?
- Hát kellett volna neki segítség, de azt már nem mondta, hogy mi. Aztán meg rám csapta a telefont.
- Bepróbálkozott már? – kérdezte hirtelen. Meghökkenve néztem rá, hiszen erről szó sem volt most.
- Nem. – röhögtem fel – Miért?
Nem szólt semmi, csak megvonta a vállát. Eszembe jutott, amikor az osztálykiránduláson részegen szerelmet vallott nekem Bence, Kristóf meg csak annyit mondott „részegen a legőszintébb az ember”. A váltón lévő kezére raktam rá az enyémet és bíztatóan rámosolyogtam. Még csak nem is tudom, hogy jut ez eszébe. Hiszen más nekem még eszembe sem jut. Annyi érzés van bennem, de félek neki elmondani. Mi lesz ha azután azt mondja „bocs, de akkor ez így nem fog menni, én nem érzek többet” . A gondolattól is megborzongtam. Kristóf értetlenül nézett engem, hogy mi történt velem, én csak rámosolyogtam, jelezve, hogy minden oké.
A Margitszigetre mentünk. Ahhoz képest, hogy már születésem óta Budapesten élek, talán egyszer vagy kétszer jártam itt. Akkor is még kicsi voltam. Mennyit változott ez a hely is. Szerencsére napos idő van, így a szökőkút is üzemel, sokan jöttek ki csak úgy sétálni, piknikezni – bár szerintem ahhoz most még hideg van.
Sétáltunk egy ideig, majd leültünk az egyik padra és onnan nézelődtünk tovább. Hihetetlen mekkora feltöltődés volt ez nekem. A kilátás, az idő, minden annyira szép volt. El is felejtettem, hogy mennyi tanulnivalóm van, vagy, hogy éppen még azt sem tudom, hogy melyik egyetemre akarok menni, csak szívtam magamba a D-vitamint, és ellazultam.
- Mindig tudod mire vágyom. – fordultam oda Kristófhoz. Elmosolyodott és megcsókolt. Megfordultam, átvetettem az egyik lábamat a padon és nekidőltem a mellkasának. Kezeit körbefonta derekam körül, ott pihentette őket.
- Nem fázol? – kérdezte, mire én hevesen megráztam a fejemet.
- Nem. Így nagyon jó. – ’fészkelődtem’, hátha jobban odatudok hozzá bújni.
- Nem is voltunk együtt több napot.. – töprengett
- Hogy érted? – néztem fel rá
- Hát, úgy, hogy elmehetnénk valahova, ketten, több napra. – mondta, nekem pedig a légzésem felgyorsult, és a pillangóim újult erővel próbáltak volna minden áron kiszabadulni. Ajkamba harapva bólintottam, majd megcsókoltam. Kristóf telefonja szakított miket szét, kicsit elhúzódtam, ő pedig kivette a készüléket a zsebéből, megnézte, hogy ki hívja, majd felvette.
- Hello. – köszönt – Nem, mondjad. Ma? Hát, nem hiszem. Mikor? – itt rám pillantott, mintha valamin nagyon hezitálna – Nem, ma kihagyom. Majd máskor. Bocs. Oké, csá haver. – szakította meg a beszélgetést.
- Miért nem mész? – kérdeztem, ő csak megvonta a vállát. – Hívd vissza és mond meg neki, hogy elmész. – néztem rá bíztatóan.
- Nem fontos dolog, amúgy is, máskor is tudok velük lenni. Veled viszont nem.. – nézett mélyen a szemembe. Tudom, hogy nem sokat vagyunk együtt mi sem, de nem akarom, hogy én legyek az, aki közéjük áll.
- Figyelj, menj ma el velük. Hiszen te sem találkozol velük, csak hétvégenként. Nyugi, nem fogok én sem unatkozni, mert nekem is tanulnom kell. – röhögtem fel erőltetetten. Egy ideig némán bámult, majd elvigyorodott és újra megcsókolt. Nem értettem hirtelen felindulását, de visszacsókoltam. Gondolom, ez azt jelenti, hogy elmegy. Tudom, hogy neki sem könnyű az egyetem, neki is kell egy kis kikapcsolódás, ami a haverjaival van.
- Annyira más vagy! – kémlelte a szememet
- Ez jó vagy rossz? – ráncoltam a szemöldökömet szórakozottan
- Csodálatos!

Egy ideig még ott ücsörögtünk a padon, beszélgettünk, majd mikor kezdett már hűvösödni inkább elindultunk hazafele.
- Nem akarsz vezetni? – kérdezte hirtelen a kocsi előtt megállva. Nem értettem, hogy ez most hogy jött neki.
- Megengeded? – kérdeztem vissza.
- Persze. – válaszolt, majd a kezembe nyomta a kocsi kulcsot, majd beült az anyósülésre. Még egy pillanatig értetlenül bámultam utána, majd széles mosolyra húzódtak az ajkaim. Beültem a kocsiba, bedugtam a  kulcsot, elindítottam a kocsit és szépen, lassan elindultam. Fura volt még egy kicsit, hiszen ez az autó jóval nagyobb, mint a miénk. Egyenletes tempóban jöttünk végig, imádtam vezetni.
- Hogy jött most ez neked, hogy én vezessek? – kérdeztem az útról le sem véve a szememet.
- Legalább így nézhetlek. – mondta. Ugyan nem láttam magamat, de éreztem, hogy arcomat elönti a pír, amitől neki is szélesebbre húzódott a mosolya. Nem hiszem el, hogy ennyi idő után is képes még így zavarba hozni.

A házunk előtt leparkoltam, és mind a ketten kiszálltunk. Már sötét volt, az lámpák világították be az utcát, én pedig még jobban összehúztam magamon a kabátot. Kristóf neki dőlt a kocsi oldalának, megfogta a karomat és egy könnyed mozdulattal odahúzott magához. Kezeit átkulcsolta derekamon, fejemet nyakába fúrtam, úgy álltunk ott kint percekig. Gyengéden megpuszilta a homlokomat, az arcomat, és utoljára hagyta a számat.
- Hívj később! – néztem rá boci szemekkel, Kristóf bólintott, utoljára megcsókolt majd elhúzódott és beült a kocsiba. Megvártam amíg kiér az utcából, aztán gyorsan besiettem, mert szinte már majd megfagytam kint.
Anya az étkezőasztalnál nézegetett valami virág díszítős újságot. Mikor beléptem felnézett, az újságot félretolta és már csak rám figyelt.
- Szóval szereted? - kérdezte, miután végig hallgatta a mondanivalómat, az érzéseimet, s mindent ami csak úgy hirtelenjében kijött belőlem.

- Igen. Azt hiszem szeretem.. – ismertem be neki. 

8 megjegyzés:

  1. Nagyon jo<3*-* mikor lesz kövi?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm<3! hétvégén megpróbálok hozni!:)

      Törlés
  2. Jaj,szia! :)
    Most írok neked először kommentárt,pedig már egy jó ideje olvasom a blogodat!El kell mondanom,hogy nagyon,nagyon imádom ezt a történetet!Az első olyan történet,ami nem fanfiction,és én hajlandó voltam bele-bele olvasgatni,majd elolvasni,mert annyira megimádtam!Szóval,Te szeretteted meg velem a nem fanfiction blogokat is!Imádom a történetedet,csak így tovább!
    Siess a következő résszel! :)
    Már most imádlak! <3
    Pusza.
    Regina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyira jó ezt látni/olvasni!:) Nagyon örülök neki, hogy szereted a történetet, és, hogy ezáltal megszeretted a nem fanfic. sztorikat is.Sietek:) Ölelés<3

      Törlés
  3. Én leszek a vészmadár... Ha most Kristóf belekeveredik valamibe, vagy kiderül, hogy van valami balhéja, én itt fogok neked visítozni... Hidd el , megoldom!
    Annyira jó :) Nagyon tetszik, csk ne legyen balhés... legyen valami más csavar ! Kérlek !!
    Oké, várom , várom, várom a tvábbi részeket :) GYORSAN !!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dorci!
      Nyugi, ne izgulj miatta!:)
      Örülök, hogy tetszik! És tényleg ne aggódj Kristóf miatt.. Nagy fiú:D
      Sietek:k

      Törlés