Chapter Seventeen

Ááááááá el sem hiszem!!*-* Nem tudom jobban hangsúlyozni, hogy mennyire szeretlek titeket!<3 Köszönöm a komikat, az új feliratkozókat.. komolyan hihetetlenek vagytok <3 Köszönöm!:) A következő rész is nagyon hosszú lett, talán az eddigi leghosszabb!:) Várom a véleményeket, remélem összehozunk megint legalább 6 komit - rajtam kívül- :$ Kellemes Olvasást! Ne maradjatok csöndben!;D
Ölelééés<3!

Egészen szíven ütött amit a folyosón mondott Vera tanárnő. Ez lenne rólunk a véleménye? Hogy úgy sem fogunk sokáig együtt maradni, még egy-két hónap, aztán úgyis szakítunk?! Bár, ha belegondolunk nem szakíthatunk, mert nem járunk. Úgy látszik van olyan dolog, amiből még Vera is kimaradt. Ő sem tudja, hogy mi volt köztünk, vagy, hogy pillanatnyilag mi van. Valószínűleg nem beszélnek erről túl sokat, Kristóf amúgy sem az a „mindent megosztok” fajta ember.

Egész nap próbáltam nem ránézni az osztályfőnökömre, kerültem a tekintetét. Nem akartam azt mutatni, hogy nem is érdekel, hogy ő mit mondott, teljeséggel hidegen hagy az ő véleménye, de nem is akartam semmiféle grimaszt, vagy flegmaságot mutatni vele szemben. Próbáltam mindent kizárni órák közben és csak a tananyagra koncentrálni, mert két hónap múlva érettségizni fogok. Egyenes célom, hogy rendezvényszervező legyek. Kinéztem magamnak három egyetemet, három különböző városban. Az egyik itt van, Pesten, a másik Szegeden, és a harmadik pedig Győrben. Talán a legjobb lenne itt maradni Pesten, akkor nem kéne sehova költöznöm, itt lennék közel mindenkihez, és bármikor találkozhatnék anyával, meg Kristóffal. Amikor erre gondolok, azonnal eszembe jut Vera tanárnő meg a „ez nem fog sokáig működni” mondata. Lehet, hogy tényleg így van. Nem sokára jön a nyár, és ő meg csak simán „passzolni” fog. Beleborzongtam még a gondolattól is, hogy egyszer odaállít elém és azt mondja, hogy „ennek itt most vége”.

- Zsófi.. – bökött meg Olívia, én meg egy fejrázással jeleztem, hogy figyelek. – Verácska szól. – suttogta, én pedig a tekintetemmel kerestem a tanárt, akit végül megpillantottam az ajtóban, széles mosolyra húzva a száját, mintha minden rendben lenne. Lassan feltápászkodtam a székből, majd oda sétáltam mellé.

- Beszélhetnénk most? – suttogta, mintha csak arról akarna beszélni, hogy megakarja semmisíteni a világot és nekem kellene benne segíteni. Magamban jót röhögtem ezen, de a legkomolyabban bólintottam. Szó nélkül sétáltunk végig a tömött folyóson, ahol mindenki a következő órájára sietett, mi pedig egyenesen a tanári szobába mentünk, ahol meglepő módon senki nem tartózkodott bent. Becsukta mögöttünk az ajtót, összefonta a két karját, a tekintetét az égre emelte (ilyen esetben a falra),majd egy nagy sóhaj hagyta el a száját. Néma csöndben néztem ahogyan keresi a szavakat, hogy mit mondjon, nekem viszont eszembe sem volt megszólalni.

- Én téged nagyon szeretlek! – simított végig a karomon,  itt már rosszat sejtettem..

- Nem akartalak ma egyikőtöket sem megbántani, csak.. – itt elhallgatott, vett egy mély levegőt, majd másik mondatba kezdett. – Tudod vannak az embereknek rossz napjai és nekem ez most így kezdődött.

- Én nem haragszom, hiszen csak elmondta a véleményét.. – szólaltam meg először.

- Nem! Nekem nem ez a véleményem! – hárított azonnal, nekem pedig felszaladt a szemöldököm hirtelen reakciójára – Kicsit feszült voltam ma, és csak kicsúsztak ezek a szavak. Én örülök nektek, ha ti boldogok vagytok. Én nem állok az utatokba, nem mondom meg, hogy mit tegyetek és mit ne. Ez a ti dolgotok. Csak mindent jó alaposan gondoljatok át, rendben? – arcvonásai kicsit megenyhültek miután ezt kimondta, lehet, hogy egész nap erre készült. Értékeltem azt, hogy oda jött hozzám, örülök, hogy akkor ezt megbeszéltük, legalább nincs köztünk ’tüske’, vagyis részemről.

- Figyelj csak! Mi lenne ha elmennénk együtt vásárolni? – kérdezte, nekem meg kiült a döbbenet az arcomra. Most komolyan azt mondta, hogy menjünk együtt vásárolni? Nagyokat pislogtam végül, csak megvontam a vállam.

- Rendben. – egyeztem bele. Igaz, hogy Vera tanárnő fiatal, olyan 45 éves lehet, és nagyon jól tartja magát, de azért ez mégis nagyon fura, hogy komolyan elhív vásárolni? Hirtelen mekkora puszipajtásnak képzel.

- Nekem mennem kell vissza, órára! – szóltam és hátrafele vettem az irányt, de még hátra fordultam hangjára.

- Zsófi, mindig szívesen látunk téged nálunk! – vigyorgott szélesen, én pedig egy „köszönöm, viszlát” után elhagytam a szobát. Kikaptam a nadrágzsebemből a telefonom és gyorsan bepötyögtem Kristófnak egy üzentet.

10:13

 Én : Anyukád éppen most hívott el magával vásárolni..:D

10:13

Kristóf: Komolyan?:D:D

10:14

 Én: Úgy látszik hamar megváltozott a véleménye.

10:15

 Kristóf: A lényeg, hogy minden ok.

10:15

 Én: Igen

10:16

 Kristóf: nem tudja a házirendet, kisasszony? :D

10:16

 Én: Sajnálom Uram, de van mentségem!!

10:16

Kristóf: Igen? Még pedig?

10:17

Én: Ön állandóan elvonja a figyelmemet mindenről! Így nem tudok figyelni.:( Tehát, mindenért te vagy a hibás!:)

10:19

Kristóf: Maga sem jobb nálam! Folyton itt mászkál a fejemben..

Nem tudtam volna elrejteni sehogy a mosolyomat, annyira boldognak éreztem magam. Ajkamba haraptam és a pad alatt írtam neki vissza, hogy a tanár nehogy észrevegyen. Bár, szerintem András tanár úrt, -a kémia,fizika tanárunkat – annyira nem érdekli, hogy ki mit csinál. A lényeg, hogy mindenki maradjon csöndben, hogy ő eltudja mondani a tananyagot. A többi nem érdekli.

10:21

Én: Ennek örülök..:)

10:23

Kristóf: órák után csörgess meg és megyek érted, jó?

Már bepötyögtem, hogy „rendben, hívlak majd”, de aztán eszembe jutott, hogy apa írt, hogy találkozzunk, így hát kitöröltem és kissé szomorúan írtam vissza.

10:25

Én: Jól hangzik, de nem fog most menni. Tudod, apa írt még az éjszaka, hogy találkozzunk.

10:25

Kristóf: Nem gond.;)

10:27

 Én: Azután?

10:27

Kristóf: Azután hívj!:)

10:30

Én: Most mennem kell, hív a kötelesség, vagyis inkább csak a tanár..:/:D

10:30

Kristóf: Ne hozz rám szégyent!!:D

10:31

Én: Soha!

András tanár úr kihívott az asztalhoz, hogy segítsek neki valami kísérletben. Odasétáltam, mire ő azonnal a kezembe nyomott két csőt, hogy tartsam a láng fölé, amíg az egyik nem kezd el habozni, majd aztán figyeljem meg, hogy mit csinál a másik. Érdekes, eddig azt hittem, hogy kémián szoktunk kísérletezni. Várjunk csak.. most kémiánk van? Gyorsan a többieknek a padjára néztem, hogy ők milyen könyveket hoztak. Nos, volt akinél matek könyv volt, vagy rajz felszerelés(?!), kémia, és fizika. Jó, tehát akkor nem vagyok előrébb. Végülis teljesen mindegy, hogy milyen óránk van, mert ha csak kísérletezünk akkor nem gond.

- Csajok! Nem megyünk sütizni? – karolta át a vállunkat Bence, miközben pakoltunk össze órák után.

- Deee! Menjünk! – vidult fel azonnal Szonja

- Bocsi, nem tudok menni.. – húztam el a számat szomorúan.

- Ne máár! Most az egyszer találkozzatok máskor Kristóffal, mond meg neki, hogy nem érsz rá! – talán végig sem gondolta, hogy mit mond ki, megint hamarabb beszélt mielőtt gondolkodhatott volna. Idegesen néztem őt, mire rájött és egy hatalmasat csapott a szájára.

- Kristóf? Milyen Kristóf? – ingatta a fejét köztünk Bence, mi pedig csak némán néztünk össze. – Várj! Ez az a Kristóf akire én gondolok? – tágultak ki a pupillái azonnal. – Komolyan Vera fiacskájával hemperegsz?  – akadt ki látványosan. Ha tudtam volna ölni a szememmel már nem élne. Mégis hogy beszélhet?

- Nem, félreérted a helyzetet. Kérlek ne mondj senkinek semmit! – kérleltem, mire csak unottan megforgatta a szemeit.

- Ezt nem gondoltam volna rólad. Azt hiszed, hogy ő bármit is akar tőled? Csak szórakozik veled! – közölte magából kikelve

- Mégis mi a frász bajod van? Semmi jogod nincs ilyeneket mondani, és ilyenekkel megsérteni. Normális vagy?? – fakadtam ki magamból, a táskámat a vállamra dobtam és a könnyeimmel küszködve siettem ki az osztályból.

- Én csak az igaz tényt mondom. – kiáltott utánam, de már nem is fordultam vissza, csak jól becsaptam a termük ajtaját. Az aulában elővettem a telefonomat és felhívtam apát.

- Szia kicsim!

- Szia! Láttam az üzenetedet. Merre vagy?

- Itt voltam az egyik cégnél Pesten, menjek érted? – kiabált a telefonba, azlrt a telefont távolabb is tartottam a fülemtől, nem akartam, hogy beszakadjon a dobhártyám. Megint kivagyok hangosítva

- Igen, itt vagyok a suli előtt. Mikor érsz ide?

- 10 perc és ott vagyok.

- Itt várlak. Szia! – kinyomtam a telefont és leültem a padra. Előszedtem az egyik könyvemet, hogy addig is hasznosan töltsem az időt. Pár perc múlva egy alak állt előttem elvéve a csöppnyi fényt, amit még kaptam.

- Sajnálom. Csak kicsúszott a számon. – Szonja szomorú tekintetével találtam szembe magam. Leguggolt elém és onnan nézett engem bánatosan, mint egy kiskutya.  Képtelen voltam rá haragudni, tudom, hogy nem szándékosan tette.

- Semmi baj. Nem is rád haragudtam, hanem Bencére. – öleltem át, miután helyet foglalt mellettem.

- Hagyd már, csak féltékeny. De tényleg ne harizz rám!

- Nem haragszom! – mosolyogtam rá bíztatóan

- Szóval most vele találkozol?

- Nem- ráztam a fejemet – apával. Beszélni akar velem. – húztam el a számat, rosszat sejtően.

- Nem hiszem, hogy valami rossz hír lenne. Akkor már rég hívott volna. – vonta meg a vállát – Mi van Kristóffal? – lökött meg egy picit, én meg elröhögtem magam.

- Minden oké köztünk. – bólintottam meggyőzően. Egy ideig csak felhúzott szemöldökkel bámult, mint aki nem hiszi el, hogy ez az igazság, majd beletörődve kezdett el fecsegni Bálintról. Figyelmesen hallgattam az ámuldozását, hogy Bálint milyen aranyos, kedves, odafigyelő, szerető.. és, ööm, valami állatnévvel becézte, talán cukimókus, vagy valami  hasonló. Örülök, hogy ők jól megvannak egymással.

Apa több, mint negyed óra múlva ott volt a suli előtt, és miután gyorsan elköszöntem Szonjától beültem a fűtőt autóba. Szinte észre sem vette, hogy beültem, tovább nyomkodta a telefonját.

 - Szia apa! – lendítettem meg előtte a kezemet, felnézett rám egy pillanatra, majd vissza is fordult.

- Ohh, várj egy pillanatot. Vissza kell hívnom Bettit. Már vagy ötvenszer hívott..Pszt!! – csitított le, a füléhez emelte a telefont és várta amíg felveszi a barátnője.

- Csók drágaságom! – szólt bele – Nem, még itt vagyok Pesten. Egy óra múlva indulok haza. Most találkozok Zsófival. Igen, itt van mellettem. Nem, drágám, nem mással találkozom. – rázta meg a fejét, mintha csak látná Betti a vonal túlsó végéből. – Zsófi, köszönj Bettinek! – tartotta felém a készüléket, én meg elfintorodtam, majd benyögtem egy „hello”-t.

- Hát tényleg te vagy az Zsófikám. – sóhajtott egyet megkönnyebbülve

- Ja, én vagyok. Miért kire számítottál? Britney Spears-re? – húztam gonosz mosolyra az ajkaimat, apa meg azonnal leteremtett.

- Sajnálom, édes. Tudod milyenek a kamaszok.. – nézett rám rosszallóan, én meg az arcomat a sálam mögé próbáltam rejteni. Na, nem amiatt, mert elszégyelltem magam, hanem, hogy elrejtsem az arcomon lévő vigyort.

- Szóval, mi újság? – kérdeztem tőle vigyorogva, mintha semmi nem történt volna. Nem szólt semmit, még egy kicsit biztos pipa volt rám, hogy így beszóltam Bettinek.

- Komoly dologról akartam veled beszélni, Zsófi!

- Mi lenne az?

- Szeretném, ha hozzám költöznél. – közölte teljes egyszerűséggel, nekem meg kihagyott a szívem egy ütemet. Kikerekedett szemekkel bámultam rá, de ő rám se hederített, csak tovább figyelte az utat.

- Micsoda?

- Hol szeretnél enni? – vágott bele egy másik témába, de jelenleg egyáltalán nem tudtam ennivalóra gondolni.

- Nem vagyok éhes.

- Muszáj enned, nagyon vékony vagy! Szóval, hol akarsz enni? – kérdezte újra, ellenkezést nem tűrő hangon

- Akkor együnk a Mekiben. – mondtam megadóan – Tehát.. milyen költözés?

- Ezt mindjárt megbeszéljük. Addig bírd ki.

Duzzogva dőltem hátra az ülésben, előszedtem a telefonomat, megnyitottam a ma legtöbbet használt ikont és írtam egy üzenetet Kristófnak.

15:11

Én: Jól kezdődik ez az egész „apa- lánya” délután. Bahh..

15:12

Kristóf: Kitartás!

Nem válaszoltam, visszacsúsztattam a készüléket a zsebembe és némán bámultam az utcán lévő embereket. Péntek lévén még többen voltak mindenhol, mindenki sietett haza, mindenki örült, hogy itt a hétvége és lesz egy kis nyugalom.

Apa parkolóhelyet keresve furikázott jobbra-balra, mígnem végre valahol nagyon messze a McDonald’s-tól talált helyet.

- Még jó, hogy nem Ausztriában parkoltál le. – jegyeztem meg gúnyosan

- Akkor máskor te vezetsz. – szólt vissza enyhe éllel a hangjában 

- Na, most már elmondod? – türelmetlenkedtem. Nem voltak sokan a gyors étteremben, így hamar sorra kerültünk és idejében meg is kaptuk az ennivalónkat. Leültünk egy asztalhoz, egymással szemben.

- Azt akarom, hogy hozzám költözz.

- Igen, ezt már mondtad. – „világosítottam” fel, ő meg csak megforgatta a szemeit, majd hozzá látott az ennivalóhoz.

- Nem sokára egyetemre mész, akár jöhetnél Szegedre és akkor ott lakhatnál nálunk. – felhúzott szemöldökkel,  egy szót sem szólva néztem őt, majd miután összeszedtem magam megszólaltam.

- Azt akarod, hogy ott éljek veled meg Bettivel? – kérdeztem újra

- Igen. Jó lenne. Végre többet lehetnénk együtt! – mosolygott rám bíztatóan

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. – ráztam a fejemet tiltakozásképpen

- Mert?

A legegyszerűbb magyarázat, az, hogy nem akarok vele meg az idegesítő barátnőjével élni. De ezt nem mondhattam meg neki, mert megharagszik.

- Tudod, nekem itt van anya, meg a barátaim, és én jól érzem itt magam. – szóltam kicsit halkabban. Ez tényleg így van, itt az egész életem. Ő meg egy hónapban egyszer felhív, hogy megkérdezze élek-e még. Nem is akarok arra gondolni, hogy mi lenne, ha ott laknék.

- Szegeden ott lennék én, Betti és szereznél új barátokat.

- Betti? Te most viccelsz, ugye? Szerinted én akarok Bettivel együtt lakni? – dünnyögtem, apa arcára meg kiült a döbbenet.

- Mégis hogy mondhatsz ilyet? Mit képzelsz te magadról, hmm? – kelt ki magából teljesen, én meg éreztem, hogy kicsit elvetettem a sulykot, de ezt már nem lehetett vissza forgatni.

- Bocsánat. – hajtottam le a fejemet, nehogy rá keljen néznem, én viszont éreztem magamon dühös pillantásait.

- Mi aki törődünk veled.. –folytatta, felkaptam a fejem erre a mondatára, legszívesebben elröhögtem volna magamat

- Micsoda? Hogy ti törődtök velem? Mikor? Mert én semmi törődés félét nem veszek észre.. – emeltem égnek a tekintetemet

- Hogy merészeled ezt mondani? Annyira hálátlan vagy!! – csattant fel, nekem meg tátva maradt a szám az utolsó mondata hallatán.

- Még hogy én hálátlan?! – szólaltam meg pillantok múlva – Soha semmit nem veszel nekem, a születésnapomat sem tudod. Egy hónapban egyszer ha eszedbe jutok és felhívsz, amúgy mindig én szoktalak. Mikor hívtál, hogy menjek hozzád Szegedre? Vagy mikor mondtad, hogy elviszel bárhova is magatokkal, hogy így is többet legyünk együtt? Soha!! Mondtam akármikor is, hogy ez nekem mennyire fáj? Hogy a saját apámat jobban érdekli a barátnője, mint az egyetlen lánya. Mondtam egyszer is? Nem. – fakadtam ki teljesen. Minden egyes szó igaz volt, amit kimondtam, semmi túlzás nem volt benne. Nagyokat pislogva bámult engem, megszólalni sem bírt a meglepettségtől, ahogyan én sem. Némán töprengtünk mind a ketten, magunk elé bámulva, az immáron kihűlt mekis kaját érintetlenül hagyva.

-  Jobb lesz, ha megyek. – dörzsöltem meg a homlokomat

- Sajnálom. – mukkant meg végre valahára. Szomorúan elmosolyodtam, nyomtam az arcára egy puszit, majd ott hagytam. Egyáltalán nem volt bennem semmi harag, düh, egyszerűen csak szomorúság. Kiléptem a zuhogó esőbe és mielőtt hagytam volna, hogy a könnycseppek az esővel együtt szétáztassák az arcomat, gyorsan felhívtam Kristófot.

- Szia! – köszönt bele vidáman, hangjától pedig máris jobban éreztem magamat

- Szükségem van rád! – szipogtam, nem is tudtam tovább visszatartani a könnyeimet

- Hol vagy??? – hangja azonnal megváltozott, idegességet véltem benne felfedezni

- Nincsen semmi bajom. Otthon vagy? – kérdeztem félve

- Igen, de elmegyek érted.

- Nem, maradj csak. Megyek taxival. – jelentettem ki

- Várlak! – szólt még bele utoljára, majd köszönés nélkül kinyomtam a telefonomat és hívtam egy taxit. Beálltam egy eresz alá, távolabb a McDonald’s-tól, hogy apa véletlenül se vegyen észre, meg ne ázzak el teljesen. Már csak az kellene, hogy meg is fázzak. A taxi rekord gyorsasággal érkezett meg, ezt külön meg is köszöntem neki, miután lediktáltam neki a címet, kifújva magamat dőltem hátra az ülésben. Lehet, hogy nem kellett volna ezt így az arcába vágnom ezeket a dolgokat, jobb lett volna, ha megtartom magamnak, ahogy eddig is tettem. Rosszul esett, hogy azt mondta, hogy én vagyok a hálátlan, miközben szinte nem is ismer. Semmit nem tud rólam. Azon is meglepődtem, hogy tudja, hogy most végzős vagyok. Fogalmam sincs, hogy miért akarja most, hogy oda költözzek hozzá, hiszen eddig egyszer sem mondta. Pedig a tízen akárhány év alatt lett volna rá lehetősége. Annyira elvoltam foglalva a gondolataimmal, hogy észre sem vettem, hogy időközben Kristófék elé értünk. Fizettem, szélsebesen kipattantam és az ajtóhoz siettem. Mire odaértem Ő már kint várt az ajtóban, kabát nélkül . Kinyújtotta karjait én meg szó nélkül odabújtam hozzá. Fejemet mellkasába fúrtam, a könnyeim meg patakokban folytak, de nem tolt el, nem mondott semmit, csak ölelt és a hajamat simogatta.

- Teljesen összekönnyeztem a pólódat. – húzódtam el tőle, ő csak elmosolyodott és lágy csókot lehelt ajkaimra.

- Ez legyen a legkisebb bajom. Gyere, nem akarom, hogy megfázz. – kulcsolta rá az ujjait az enyémekre és befele indult. A házba beérve levettem a cipőmet és a kabátomat a fogasra helyeztem, azután követtem őt fel az emeletre.

- Többiek?

- Csak egyedül vagyok itthon. – vigyorodott el perverzül, amitől nekem is mosoly csúszott arcomra. – Van is egy ötletem. – kérdőn néztem rá

- Meg is osztod velem?

- Fürödjünk együtt! – csillogtak a szemei, én meg teljesen megbabonázva néztem rá, majd egy aprót bólintottam.