Chapter Twenty-second

Ééés, itt vagyunk az év utolsó napján. El sem hiszem, hogy máris eltelt egy év, pedig, mintha csak most kezdődött volna a 2013. Nektek milyen évetek volt?:) Jó, nem rizsázok tovább, remélem mindenkinek jól teltek az ünnepek. Ha gondoljátok, írjátok le, hogy mit csináltatok, vagy a legjobb élményeteket 2013-ból!:D örömmel várom őket!:) A részek most már nem 2-3 naponta fognak jönni, hanem hetente. Sajnálom, de hamarabb nem megy, és ez nem kifogás. de talán, ha túl leszek a felvételin, akkor lesz egy kis nyugi. A rész jó hosszú lesz, remélem tetszeni fog, véleményeket is várok!:D Kellemes Olvasást, és Boldog Új évet Mindenkinek!
Ölelés<3!

- Kiraktad a képet! – szóltam bele köszönés nélkül a telefonba, mikor felvette.

- Igen, ki. – válaszolt vissza Kristóf.

- Miért?

- Mert megtetszett. – mondta, nekem pedig a pillangóim újra életre keltek és mindenáron szabadulni akartak.

- Azt hittem, hogy titokban akarod tartani..

- Már úgyis az edződ vagyok. – vágott vissza, belőlem pedig kitört a röhögés.

- Igen, az vagy! Mellesleg, szerintem is jó kép lett rólunk, főleg, hogy ez az első. – gondolkoztam el

- De nem az utolsó. – ugyan nem láttam, de éreztem, hogy ő is vigyorog. –Mit csinálsz?

- Tanulok.. vagyis azt próbálok. Te?

- Főzők. – jelentette ki diadalmasan.

- Aha, te meg a főzés.. –

- Hééé, ne becsüld le a konyhai tehetségemet!

- Eszemben sem volt. – tiltakoztam

- Akkor jó!

- Megyek, tanulok még!

- Rendben! Később beszélünk.

Elköszöntünk, én meg próbáltam visszatérni a tételeimhez, de sehogy nem sikerült koncentrálnom. Még most sem hiszem el, hogy kirakta! Valahogy ki is ment a fejemből, hogy csináltunk délután képeket. Mindet az ő Iphone-jával csináltunk, így nekem nincs meg egyik sem. Ooh, el ne felejtsem őket elkérni!

  

  Reggel villamossal mentem suliba, tudtam, hogy Kristóf még alszik. A reggelek nem a kedvenceim, főleg, mert akkor mindenki siet, sokáig tartó várakozások vannak, és reggel az emberek ingerlékenyebbek is. Tudtam, hogy ma nehéz napom lesz (rengeteg dolgozat, délután 4-ig itt vagyok fakultáción, hurrá!), de délután láthatom Őt. Elmélkedésemből a telefonom csörgése ébresztett föl. „Apa” hív, jelezte a telefonom.

- Jó reggelt, kicsim! – szólt bele, nagyon vidáman.

- Szia! Hogy vagy? – fojtottam el egy ásítást

- Oh, remekül. És te?

- Én is. Most megyek suliba.

- Szuper! Na, figyelj csak, akkor hogy lesz a hétvége?

- Hát.. még úgy van, hogy megyünk.

- Remek! Kivel jössz?

- Hm.. hát, szóval, - dadogtam össze-vissza, mert nem tudtam mi lenne a helyes válasz. Ha megmondom most neki, akkor van ideje felemészteni, de az is lehet, hogy azt mondja, hogy nem mehetek el Kristóffal, vagy az utolsó lehetőség, hogy puskát fog magával hordani, és amikor valamit eltéveszt Kristóf, akkor le is lövi. Brrr, megborzongtam a gondolattól is, hogy bármi legyen vele. Vagy ha nem most mondom meg neki, és akkor fogja látni, hogy kivel is jöttem, akkor lehet, hogy ott fog teljesen kiakadni, az meg csak rosszabb lenne.

- Itt vagy még? – kérdezte, miután hosszú percekig meg sem szólaltam.

- Igen, itt vagyok! Mit is mondtál?

- Azt kérdeztem, hogy kivel jössz le?!

- A barátommal. – mondtam ki, feladva azt, hogy most gyorsan kitalálok valami frappánsat. – Apa, itt vagy? – kérdeztem most én, mikor nem válaszolt a feltett kérdéseimre.

- A ba..ba..barátoddal? – kérdezte teljesen lesokkoltan.

- Ühüm..

Itt újabb több perces csönd következett, azt mondják, hogy ilyenkor jobb, ha nem szólunk semmit, hogy feltudja „emészteni” a dolgot, így hát, én is csak néma csendben vártam. Ránézetem a telefonra, hogy mióta beszélünk, 7 percnél jártunk, ebből kábé 3 perc volt az, amit beszéltünk.

itt vagy még? – kérdeztem, miután eléggé meguntam, hogy csak várok.

- Ohh, igen, persze. Csak ez még nagyon új nekem.

- Micsoda?

- Hát, hogy neked legyen, szóval, hogy legyen…barátod. – az utolsó szót úgy mondta ki, mintha egy borzasztóan rossz dolgot kellett volna elmondjon nekem.

- Apa, mennem kell. Akkor szombaton délre ott vagyunk, rendben? – próbáltam lezárni ezt a témát.

- Persze, tökéletes! Vigyázz magadra! Szia!

- Szia! – köszöntem el én is, majd kinyomtam a telefont és visszasüllyesztettem a zsebem mélyére.

A nehezén túl vagyunk, gondoltam magamban, majd belépve az iskola kapuján kaptam egy pár lenéző pillantást a – idegen(!!) - lányoktól, nem is értettem miért, hiszen szerintem egy szót sem beszéltem még velük, sőt néhányukat most látom először. Próbáltam nem is foglalkozni velük, az is lehet, hogy csak rossz napjuk van és mindenkire így néznek. Meg esik, nem?

- Miért néz rám mindenki ilyen furán? Mintha megakarnának ölni a szemükkel. – léptem oda Olíviához, aki éppen a reggelijét pakolta elő. Rám nézett, majd elmosolyodott.

- Gondolom mindenki látta az Instagram képet..

- Amiatt néznek így rám, mert Kristóf kirakott egy közös képet?

- Igen. Mert féltékenyek arra, hogy te nem csak ismered, hanem annyira jóban vagy vele, - túlságosan is jóban –jegyezte meg – , hogy kirakott rólad egy képet. Mármint mindenki tudja, hogy Kristóf a „nagymenő”, híres sportoló, a helyes srác, aki nem rak ki mindenkivel csak úgy ki egy képet, így most mindenki féltékeny rád. De ne foglalkozz velük, nem is éri meg még rájuk gondolni sem. – simított végig a karomon nyugtatóan.

- Húú.. most meglepődtem. Ezt nem gondoltam volna. Na jó, inkább kipakolok. – indultam hátra a padomhoz, de visszafordultam – Szonja hol van?

- Nem tudom, lehet, hogy csak elaludt. – vonta meg a vállát Olívia

- Ez fura. Mindig előttem szokott beérni.

- Szia Zsófi. Hogy vagy? – állt meg a padomnál Gréti meg Anna.

- Sziasztok – néztem rájuk meglepetten, hiszen mostanában nem vagyunk olyan jóban. – Jól köszi, és ti?

- Ja, jól. Láttuk a képet..

- Milyen képet? – vágtam értetlen fejet, mint akinek fogalma sincs arról, hogy miről beszélnek.

- Hát, amit kirakott Kristi.

- Kicsoda? Milyen Kristi? – döbbentem le, hirtelen tényleg nem tudtam, hogy kiről beszélnek

- Kristóf – segítette ki Anna barátnőjét

- Ja, hogy Kristóf. Kristinek becézitek? – tört ki belőlem akaratom ellenére a röhögés. Hihetetlennek találtam, hogy pont a „Kristófot”, ami pont nem olyan becézgetős név, lebecézik. A röhögésem felkeltette Olívia érdeklődését is, oda sétált a padomhoz és csak értetlenül nézett rám.

- Ne, ne haragudjatok. Csak fura, hogy lebecézitek. – hagytam abba a röhögést és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy komoly maradjak. Olívia még most sem értett semmit belőle, de csak legyintettem neki, hogy majd később elmondom.

- Szóval..? – húzta fel a szemöldökét Gréti, magyarázatot várva

- Igen, most már tudom melyik képről beszélsz! De mi olyan különös rajta?

- Együtt vagytok? – csapott bele a közepébe, én meg lesokkoltam. A helyzet, hogy én nagyon rosszul hazudok, rajtam azonnal meglátszik, ha nem mondok igazat.

- Az edzője. Szerintem normális, hogy csinálnak egy képet. – szólt közbe Olívia, a megmentésemre sietve. Én csak hevesen bólogattam – ááá, dehogy voltam átlátszó. – A másik meg, miért érdekel ez titeket? – nézte őket karba tett kézzel. – Mindenki foglalkozzon saját magával. – ezzel egy utolsót rájuk mosolygott,  majd mintha már ott sem lennének felült a padom tetejére és elkezdett egy teljesen más dologról beszélni. A két lány pár pillanatig azt sem tudta, hogy mit csináljon, végül inkább odébb álltak.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – öleltem át, úgy éreztem, mintha most egy 20 kilós zsákot vettek volna a vállamról.

- Nem tudom mit képzelnek magukról. Mintha saját életük nem lenne.

- Mindegy, nem is foglalkozom velük. Mit mondtál hova mentek Dáviddal? – tereltem el a témát.

- Na, az van, hogy hétvégén megyünk az Aquaworld-be, ha van kedvetek, gyertek ti is! – mosolygott rám Olívia

- Jól hangzik, de hétvégén megyünk Szegedre. – húztam el a számat

- Kristóffal? - kerekedtek el a szemei

- Aha, vele megyek! – pirultam el már a gondolatra is

- Ez szupeeeeer!! – visítozott, mint aki magán kívül van.

- Shhhhh! Nehogy meghallja valaki. – csitítottam le.

- Mit ne halljunk meg? – jött azonnal oda Bence, én meg csak megforgattam a szemeimet. A múltkori veszekedésünk óta nem igazán szimpatizálok vele, próbálom elkerülni.

- Semmit. – válaszoltam kicsit bunkóbb stílusban, majd elővettem a füzetemet és átnéztem az irodalom anyagot. Bence ezután csak némán figyelt engem, aztán mikor látta, hogy nem is foglalkozok vele, elsétált.

10: 47

Zsófi:

Nagy „sztár” lettem a suliban. Kigondolta volna, hogy egy kép ennyi mindenre képes.. U.i.: Remélem nem ébresztettelek fel.:)

10:50

Kristóf:

Az instagram-os  képre gondolsz? U.i.: Nem, már a reggeli kávémat iszom. J

10:55

Zsófi:

 Igen, arra! Gréti nagyon merész volt, még meg is kérdezte, hogy együtt vagyunk-e.

10:56

Kristóf:

Mit mondtál?

10:56

Zsófi:

Én semmit, meg sem bírtam szólalni, Olív mondta, hogy csak az ezdőm vagy:D

10:58

Kristóf:

Ha úgy nézzük, meg is tornázatlak.:D:D

10:58

Zsófi:

Perverz állat!! :D

Éreztem, hogy az arcom átveszi a piros színnek az össze árnyalatát, annyira zavarba hozott ez az üzenet. Szerencse, hogy ő nem lát. Szerintem még a többiek is hülyének néztek, ahogyan a vörösen, a telefonomat nyomkodva röhögök. Mert azért valahol gondoltam, hogy Kristóf elfog sütni egy ilyet.

11:00

Kristóf:

Hahahaha:D Mikor végzel ma?

11:00

Zsófi:

2-kor.:)) De nem kell gyere értem!

11:02

Kristóf:

Nem azért kérdezte, hanem mert találkozom kell valakivel.

11:02

Zsófi:

Ohh.. ja, bocs. Oké, majd hívlak, vagy hívj, vagy mindegy. Szia!

11:03

Kristóf:

Hívlak majd. J

Erre az üzenetre már nem válaszoltam, elraktam a telefonomat, majd a tanárra szegeztem tekintetemet, aki időközben belépett a terembe. Szonja egész nap nem jött suliba, küldtem is neki egy üzenetet, de még arra sem válaszolt.

  Utolsó óra végén mindenki szinte futott ki az osztályból. Már csak Bence, Olívia meg én maradtunk bent.

- Zsó, beszélhetnénk? – állt meg előttem. Csak ő hívott Zsó-nak, elmondása szerint azért, mert fárasztó amíg kimondja végig a nevemet(??!!), de most másképp hangzott amikor kimondta a nevemet.

- Megvárlak kint. – intett óvatosan Olívia, majd távozott az osztályból.

- Tessék!

- Szeretnék bocsánatot kérni a múltkori miatt. – nézett rám szomorú szemeivel.

- El van felejtve. – mosolyogtam rá bíztatóan

- Nem akarok neked rosszat, csak nem akarom, hogy csalódj.

- Bence, ezt ne kezdjük újra, rendben?

- Sokat jelentesz nekem, talán túl sokat is.. – fogta meg az egyik kezemet, mintha csak együtt járnánk. Gyorsan kihúztam kezei közül az enyémet és a kabátom zsebeibe csúsztattam őket. – Zsó, én sajnálom. De nagyon tetszel nekem.

Köpni nyelni nem tudtam azok után amit mondott. Pillanatokig csak zavartan álltam ott egy helyben, ő meg arra várt, hogy mondjak valamit, de nem jót ki szó a hangomon.

- Én Kristóffal vagyok, sajnálom, Bence. Szia! – sietősre vettem lépteimet, épphogy nem futottam. Ez nekem nagyon kínos volt, jobb lett volna, ha meg sem tudom mindezt. A folyóson sétálgatva megpillantottam Olíviát, meg… meg Kristófot? Azt mondta találkozik valakivel.

- Szia. Hát te? Azt hittem találkozol valakivel. – nézte, rá értetlenül

- Pontosan. Veled. – húzott magához és egy puszit nyomott a fejem „búbjára”.

- Kicsit felvilágosítottam. – vágott közbe Olívia, én meg lesütöttem a fejemet. Úgy látszik beszélt Kristóffal, míg nem voltam itt. Fantasztikus. Még egy kínos dolog. Ez ma már a negyedik, ha jól számolom.

- És hova mész most? – pillantottam fel Kristófra érdeklődően.

- Gondoltam hazaviszlek. Olívia elvigyünk? – kérdezte.

- Nem, köszi. Dávidot várom, vele megyek, csak visszaszaladt a tornaterembe, mert ott hagyott valamit. Zsófi, minden oké? Eléggé le vagy sápadva. – tapasztotta rá a kezét a homlokomra, hogy megnézze, nem-e vagyok lázas.

- Minden rendben, de nem haragszol, ha most megyünk?

- Nem, dehogy. Menjetek, Dávid úgyis mindjárt itt van, nem tudom mit tollászkodik ennyit. Hívjál majd, rendben?

- Rendben? – még utoljára megöleltem és elindultunk kifele.

- Mi a baj? – kérdezte Kristóf megállva a házunk előtt.

- Nincsen semmi baj. – mosolyogtam rá

- Egész út alatt egy szót sem beszéltél, és amikor megkérdeztem, hogy milyen napod volt, akkor azt válaszoltad, hogy „nem vagyok éhes”. Szóval? – tette karját tarkómra

- Ez a nap katasztrofális volt. Szó szerint. Először az apám, aztán a suliban az emberek, majd Bence.

- Jó, akkor kezdjük az elején. Mi volt apáddal, összevesztetek?

- Nem, csak elmondtam, hogy veled megyek Szegedre, és kicsit sokkolta a hír, hogy a pici lányának barátja van.

- Ezen túl lesz. Aztán, mi volt a suliban? Még mindig az a kép?

- Igen, de talán az érdekel a legkevésbé.

- Figyelj, az emberek ilyenek, meglátnak valamit, amiből új pletyka születhet és aztán erről szól az életük. Erről is leakadnak majd. Mellesleg sokan mondták, hogy szerencsés vagyok.

- Miért?

- Mert ilyen piszok jó barátnőm van. – mondta, majd oda hajolt hozzám és egy hosszú csókot nyomott ajkaimra, amitől máris jobban éreztem magam.

- Szóval tudják, hogy a barátnőd vagyok? – jutott el a tudatomig, hogy mit is mondott az imént.

- Aha, de csak a legjobb haverjaimnak mondtam el.

- Tehát elmondtad? – vigyorogtam megállás nélkül.

- Igen, el. – most én hajoltam oda hozzá és egy csókot nyomtam ajkaira.

- Oké, tovább? 

- Nem, az nem érdekes. – mosolyogtam rá. Szinte az egész napi feszültségem elszállt, úgy látszik csak annyi kellett hozzá, hogy beszéljek vele.

- Köszönöm. Annyira köszönöm. – öleltem át szorosan. – Nem jössz be? – invitáltam be.

- Anyukád otthon van?

- Nem, dolgozik. Na, gyere. – ugrottam ki a kocsiból, ő meg követett befelé.

Azt hiszem mégsem olyan katasztrofális ez a nap. Úgy látszik elég egy ember mosolya, vagy éppen egy kedves szava ahhoz, hogy az egész napot átértékeld.