Chapter Twenty-first

Halihó! Hát... nem is tudom, mit tudnék most mondani/írni. Tudom, hogy nagyon, nagyon régen volt már rész, és tényleg rettentően sajnálom, de sajnos annyi minden történt mostanában, hogy szinte alig volt időm ide ülni a laptophoz. Komolyan, nagyon szégyenlem magamat:( Azért remélem, hogy nincs harag..:) Itt egy jó hosszú rész, és most, hogy jön a szünet, több részt írhatok majd!:) Köszönöm a türelmeteket, ti vagytok a legjobbak!<3 Várom a véleményeket, mi történt veletek az elmúlt hónapban, könyvek, filmek, bármi jöhet!
Legyen szép hetet és kellemes ünnepeket mindenkinek!:)
Bye-bye! (L) 

- Ez nem lehet igaz! Miért van mindig ekkora szerencséje ennek a csajnak? Pff.. pedig nem nagy szám, Kristóf biztos jobban élvezné velem az edzéseket! – dühöngött Gréti az osztályban. Nem vette észre, hogy ott állok mögötte, csak mondta a magáét. Karba tett kézzel néztem őt, majd mikor már elegem volt abból, hogy engem ócsárol egy aprót köhintettem. Nagyon lassan fordult meg, és mikor rám nézett szégyenlősen elmosolyodott.

- Tudod, ha annyira akarna a te társaságodba lenni, akkor igent mondott volna az ajánlatodra. – mondtam neki nyugodtan és meg sem várva, hogy reagáljon rá, leültem a padomhoz. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, én meg extra gyorsasággal kaptam ki. Csak Olíviától jött – nem baj, hogy kábé 5 méterre ült tőlem. Egész órán sms-eztünk, így kitárgyalva mindent. Legalább vele minden oké, jól megvannak Dáviddal. Ki is belezném a srácot, ha megtudnám, hogy valamivel megbántja Olíviát.

Egész nap Kristófon kattogott az agyam, megállás nélkül. De minél többször átgondoltam a reggeli dolgot, annál jobban összezavarodtam. Nem értem, hogy akkor ez most tényleg csak az volt, hogy együtt vagyunk – nem úgy, mint egy pár-, és kész?

- Na, jó! Fogd ezt és hívd fel! – nyomta az orrom alá a telefonomat Olívia. – Rossz nézni, ahogy szenvedsz! Inkább tudd meg, mi a baja annak a seggfejnek. - Igen, Olívia, ilyen is tud lenni, amikor már valami kiakasztja. Elvettem a kezéből a készüléket és megnyitottam az üzeneteket. Bámultam egy ideig a kijelzőt, egy betűt sem leírva, végül a telefont vissza süllyesztettem a zsebembe.

- Most mi van? Nem írsz neki? – bámult rám értetlenül Olív.

- Mégis mit? – röhögtem fel erőltetetten – Hogy „jajj, ne haragudj, hogy kimertem mondani a „tiltott szót”. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam.” Ezt kéne mondanom?

- Igazad van. – húzta el a száját. – De ide figyelj! Ő itt az egoista, önfejű, marha..

- Jó, nem kell folytatni. – vágtam közbe.

- Szóval, nem neked kell érte küzdeni, hanem neki érted. Ne te érezd magad rosszul, hanem ő. Fogja fel, hogy nem minden róla szól, nélküle is forog a Föld. Nélküle is vannak éjszakák és nappalok..

- Jó, Olívia. Értem a célzást!

- Ne foglalkozz vele! Ha akar valamit, akkor majd keres! Hidd el. – mosolygott rám bíztatóan, majd közelebb hajolt és megölelt.

- Uuuuh, csoportos ölelés! Én is jövök! – kiáltott fel Bence és ránk vetette magát. Időnk nem volt megmozdulni, hirtelen ért minket a csapás, így jól összenyomott minket, és ha ez még nem lenne elég, a fiúk azt hitték, hogy most „kicsi a rakásozunk” és szó szerint ránk ugrottak. Ezt a tehert már nem bírtuk el, így hátra is estünk. Mi ketten, lányok kerültünk szinte legalulra, kész csoda, hogy épségben megmaradtak a csontjaink. Közben a zsebemben megéreztem a telefonom rezgését, így miután mindenkit lecibáltam magamról, őrületes szívdobogás közepette megnyitottam az üzenetet.

Kristóf

12:49

Tudunk találkozni?

Egyszerre voltam boldog és dühös. Boldog, mert találkozni akar velem, dühös pedig, mert még mindig hatalmas hatással van rám és nem lenne szabad hagynom magam, mégis már előre tudom, hogy mi lesz a vége.

Zsófi

12:50

Van, akinek iskolába is kell járnia.

Írtam neki vissza, talán túl hevesen is, mint kellett volna. Rájöttem, hogy teljesen igaza van Olíviának. Miért kell, hogy én szenvedjek mindig azért, ami történt? Miért kéne nekem „szaladnom” utána?

Kristóf

12:50

Hány órád lesz még?

Zsófi

12:51

1.

Kristóf

12:53

Akkor egy óra múlva ott vagyok érted.

Zsófi

12:54

Oké.

Ez az egy óra, mintha az örökké valóságig tartott volna. Két másodpercenként néztem az időt, folyton csattogtattam a tollamat, hátha így gyorsabban telik az idő. Mikor kicsengettek akkor viszont nagyon lassan pakoltam, mindent nagyon gondosan elrendezve. Már én sem értettem magamat,szinte féltem attól, hogy most találkozni fogunk. Az osztály fele elment, én meg úgy gondoltam, hogy ráérek, így még oda mentem, letöröltem a táblát – amit amúgy szerintem általános iskolás korom óta nem tettem. Hirtelen mindenki nagy röhögésbe kezdett, én meg nem értettem, hogy min röhögnek, amíg meg nem hallottam egy ismerős hangot. Szinte megállt bennem az ütő, a pulzusom az egekben, nem kaptam levegőt sem. Rá kellett döbbenem, hogy nem valakin, hanem valakivel röhögnek az osztálytársaim. Megfordultam és egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de hamar elkapta a tekintetét, mert valaki mutatni akart neki valamit. Mindenki oda gyűlt köré, le akart vele „pacsizni”, mintha csak valami sztárocska lenne. Mindenki azonnal „wáá, itt van Kristóf” lázban égett, ő meg csak kapkodta a fejét mindenfele, megpróbálva mindenkinek válaszolni.

- Szia Zsófi! – köszönt, mire szinte mindenki azonnal felém fordult.

- Szia! – intettem zavartan vissza

- Srácok, én lépek. Sziasztok! – köszönt is el, majd kiment a teremből a többiek persze követték. Fogtam a táskámat, a vállamra kaptam, majd én is kimentem.

Az aulából kilépve forgolódtam egy sort, hátha meglátom őt valahol. Elindultam az utcára, ahol aztán megláttam a kocsit jó messze parkolni, hogy véletlenül se lásson meg minket senki. Oda sétáltam a kocsihoz, Kristóf meg csak intett, hogy szálljak be.

Nagy levegőt vettem, mint akinek most készülnek kihúzni a fogát, majd kinyitottam az anyósülés felöli ajtót. Kristóf vetett rám egy pillantást, de azonnal elkapta a tekintetét,csak előre nézett, erősen markolta a kormányt. Nem tudtam mit mondani és ő sem tudott. Mindketten percekig  ültünk némán előrebámulva, azt hittem, hogy végig ezt fogjuk csinálni, aztán csak annyit éreztem, hogy a motor felbúg. Kristóf némán vezetett, én meg már nem bírtam, hogy ne szólaljak meg.

- Most hova megyünk? – kérdeztem, szinte suttogva

- Nem akartam, hogy a sulinál valaki meglásson minket.

Nem válaszoltam rá, csak kifele bámultam az ablakon. Pár perc múlva egy kezet éreztem meg a combomon, ami azonnal visszahozta belém a „jaaajjj, de szeretem őt!” érzést, de most eléggé haragudtam rá, így próbáltam arrébb húzni a lábam, hátha veszi a célzást. Vette. Azonnal visszahelyezte a kormányra és többet nem is mondott . Szerintem most döntöttük meg a „nem beszélünk egymással” rekordunkat. Nem tudom mennyi idő is telhetett el, mire megálltunk.

- Utoljára gyerekkoromban voltam itt! – nézelődtem jobbra-balra, kiszállva az autóból.

- Kábé én is.

Egy gáthoz jöttünk, ahonnan gyönyörű a kilátás a Dunára, mintha csak valami külön szigeten lennénk. Nem sok embert láttunk körülöttünk, biztos a hétköznap teszi. Egy ideig sétálgattunk, végül letelepedtünk egy kis fapadra, ami olyan volt, mintha csak a földön ülnénk.

- És most? Nézzük a vizet, meg a kacsákat, aztán néma csendben hazamegyünk és úgy teszünk, mintha minden olyan ’frankó’ lenne? Hm? – kérdeztem. Már nagyon idegesített, hogy nem mond egy nyomorult szót sem, amióta eljöttünk. Ránézetem és vártam, hogy beszéljen. Hirtelen közel hajolt hozzám és megcsókolt. Nem úgy ahogy szokott, sokkal szenvedélyesebben és egyben lágyan tette. Visszacsókoltam, de aztán kicsit eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Mi van veled? – kémleltem szemeit, hátha kitudok belőle venni valamit.

- Egy idióta voltam.

- Megesik. – mosolyodtam el halványan, megpróbálva oldani a helyzetet.

- Nem tudtam mit reagálni arra, amit mondtál..

- Értem. Figyelj..

- Várj. – szakított félbe – ezt muszáj elmondanom. Nem tudlak kiverni a fejemből, sehogy sem. Mikor vissza megyek Pécsre már az első nap hiányzol, folyton rád gondolok. Na jó, nem tartozom a romantikus emberek közé, nem is tudom mit kéne mondjak. – felkacagtam. Láttam, hogy tényleg nagyon próbálkozik azzal, hogy valami romantikusat mondjon.

- Nem kell csak azért ilyeneket mondj, hogy én jobban érezzem magam tőle.

- Nem azért mondom, hanem, mert tényleg így van. Szeretlek, és ezt azért mondom, mert így van. Talán csak magamnak is féltem ezt beismerni. – nem túlzok, ha azt mondom, hogy a szívem megállt, amikor ezeket a szavakat mondta nekem. Halványan elmosolyodtam (miután visszatértem a „szerelmi kómámból”), lassan odahajoltam hozzá és egy lágy csókot nyomtam ajkaira.

- Nem kell romantikus beszédet írjál, mert tudom, hogy az nem te lennél. Úgy „bírom a fejed, ahogy van”! – röhögtem fel, ő meg kérdőn nézett vissza rám.

- Tehát, a „szeretlek”-től eljutottunk a „bírom a fejedig” Jók vagyunk! – röhögött fel már ő is.

- Jól van na, csak vicces akartam lenni. – tetettem szomorúságot.

- Majd máskor.

- Ha-ha-ha.

- Nem fázol? – kérdezte, átölelve a vállamat.

- Nem, most jól esik így ülni. – hajtottam rá a vállára a fejemet.

- Nem megyek most vissza.. – szólalt meg pár percnyi csend után.

- Miért? – néztem fel arcára. A kék szemeit újra rabul ejtettek, és nagyon kellett koncentrálnom arra, nehogy most helyben elolvadjak látványától.

- Megyünk hétvégén Szegedre, és akkor nem érek vissza, ha most felmegyek, mert szombaton délelőtt is lenne még órám a szünet miatt.

- Miattam nehogy lemond! Menj csak nyugodtan, letudok menni egyedül is Szegedre, nem nagy dolog!

- De szeretnék veled menni.

- Nem lesz belőle baj? – kérdeztem. Hiszen azért azt mégsem akartam, hogy azt mondják, hogy én „rossz útra terelem őt”.

- Miért lenne? Ne viccelj már. Hogy is lesz szombaton?

- Jó kérdés, mert még apával nem beszéltük meg a részleteket. De felhívom nem sokára. Csak most olyan jó így. Meg sem akarok mozdulni.

- Holnap találkozunk? – kérdeztem, mikor a házunk előtt leparkolt Kristóf

- Persze, reggel jövök ide. – mosolygott rám édesen

- Nem, nem kell. Aludj csak reggel. Majd délután! Oké?

- Oké. Jó legyél. – kacsintott rám

- Miért nem szoktam? – kacagtam fel

- Hááát.. – röhögött fel ő is, majd hosszasan megcsókolt, amitől nekem a fejem tetejére állt a világ, úgy megszédültem, végül mikor már nem láttam semmit fejjel lefelé, kiszálltam az autóból.

- Később beszélünk! – intettem neki

- Hívlak majd. – köszönt el.

Úgy éreztem, hogy boldogabb már nem is lehetnék. A nap rosszul indult, de a legjobban sikeredett. El sem hiszem, hogy azt mondta, hogy szeret. Még kell nekem egy kis idő, amíg ezt feltudom fogni. Nem vártam tőle semmi romantikus ömlengést, hiszen az nem ő lenne. Tökéletes volt minden, úgy ahogy van.

Anya még dolgozott, egyedül voltam otthon. Felmentem a szobámba, hogy tanuljak. Fél óra múlva csörgött a telefonom, a kijelzőn Olívia neve és mosolygós képe fogadott.

- Juujjj, tudtam, hogy kibékültök! Annyira édesek vagytok! Megzabállak titeket! – visítozott a telefonba, én meg szinte nem is értettem, hogy miről beszél.

- Figyelj, mond már el lassabban, hogy miről beszélsz. Honnan tudod, hogy kibékültünk?

- Láttam Instagramon a képet! – folytatta a kiabálást, visítozást vagy akármit.

- Milyen képet? – értetlenkedtem tovább

- Rólatok, Instagram-on. Na, nééézd meg! – azonnal elkaptam a telefont a fülemtől, kihangosítottam, és rákattintottam az instámra. Annyira remegett a kezem, hogy még a betűket is félrenyomtam. Az első kép volt, amit kiadott a kezdőlapon. A kép a gátnál készült, mind a ketten vadul mosolygunk rajta. A kép címéhez csak egy smileyt írt, majd betaggelte az én nevemet. Köpni-nyelni nem tudtam, több másodpercen keresztül bámultam némán a képet, majd mikor megkérdezte Olívia, hogy itt vagyok-e még, akkor elkezdtem visítani, mire ő is belekezdett, így már ketten visítoztunk.